Új tanév kevesebb iskolával

Nincs szomorúbb egy néptelen iskolánál. Nincs lehangolóbb egy községnél, amelyből elfogytak az iskolások. Nincs elkeseredettebb egy tanítónál, aki a szeptemberi első napokat magányosan éri meg:
„Ne vegyél elő tollat-papírt, felejtsd el a falut, ahová többször is ellátogattál, töröld ki a névsorodból a nevemet, mert olyan lettem, mint a Jókai-regényben a Senki-szigetén a Senki, de nekem nem kezdődött egy világtól távoli életemben új kor, itt minden bezárult. Mindent úgy kezdhetnék: volt egyszer egy szegényember, akinek annyi gyereke volt, hogy számukat sem tudta, de ott véget is ért a mese, mert a valóság mindennél sanyarúbb.
Nevemet le ne írd, ártanál annak a három követőnek, akik még folytathatják az egyszeregytanítást, de apjuk mérge kiváltaná a leszámolást – mert nem esett messze az alma a fájától. Nemzedék vagyunk édesapánk-anyánk után, akik egyetlen fekete táblán krétával megtanították az írást-számolást, tartásuk, becsületük jóra bírta az olykor megtévelyedőket is, és az Isten igaz tisztelete, az emberek szeretete egyben tartotta a népet még a nagy próbák idején is. Én is úgy kezdtem, hogy a templomból indítottam a szép népes seregemet, de a folytatásba már beavatkozott a világváltozás. Bizony, kedves barátom, végigéltem a tanítóság minden megaláztatását: jegyeztettem terv- meg békekölcsönt, agitáltam a Szabadság téeszért, amit maguk között a népek csak szolgaságnak hívtak, és a gyerekeim iskoláztatásáért, az értelmiségi származású hitestársamért be kellett lépnem a pártba is. A kisemberek minden poklát átéltem, mert soha szolgább nem volt a magyar tanítónál, mint abban a rendszerben, amelyben egy cseppnyi emberi közeledést, barátságot, családi ünneplést ellenőriztek, még a hálószobák titkait is fürkészték, és beavatkoztak a fiatalok találkozásaiba is. Így szenvedtem végig negyvenhárom évet, de még egy esztendőt nem kezdhettem, mert nem volt kikkel. Ne zúgolódjak, mert a nyugdíjat megértem, megkaptam, de minden tanítást kezdő napon vendége voltam az iskolámnak. Voltam igazgató is, akkor tizenegyen tanítottunk. Aztán egyszer kijött a titkos papír: jelentsük a templomba járókat. Kopónak nem szegődtem, lemondtam. Nem fogadták el, de attól kezdve megéreztem: leírtak. Azt persze nem tudták felhozni ellenünk, hogy a mi gyerekeink nem állták meg a helyüket, és a java, no meg a szerencsésebbek egyetemig jutottak. Két lányunk, egy fiunk helyzete még vigasztaló, az ő iskolájukra nem írták ki, hogy bezárták, mint a mienkre. És most ne avatkozz közbe valami magyarázattal, ne is próbálj engesztelni, mert már nem lehet. De ami ebből következik, azt jegyezze meg mindenki! Egy ország, amelyik tudatos rosszindulatból elpusztítja a falvait, az nem a nemzet népéből való. Ezt úgy nevezzük: gonoszság. És akik ezt jóváhagyják, azok bűnrészesek. Itt most egy ember, egy kis csoport a nemzet ellen fordult. Szabad ezt tűrni? Kicsi pont vagyok én, a szél, mint a madártollat, elfúj az életből, de nem akarok úgy félreállni, hogy bennem elhalt a szó. Országrombolás folyik a törpe kisebbség akaratából. Aki a falvakat semmibe veszi, az az országot pusztítja. Fogyatkozunk. Elfogyott a népünk kedve. Az időjósok 2050-re nyolcmillió magyarról beszélnek. Aki ebbe belenyugszik, az kiárusít, vagy legalábbis hagyja kiárusítani ezt a szomorúságba felejtkező országot. Mondd meg, ki adja vissza a hitet ebben a hitetlenségben? Máskor mi voltunk az igazi vezetők, mi a néptanítók, de mivé lettünk? Egy tál lencséért állunk sorba megszégyenítetten, mert mi mindig az utolsó sorban álltunk, odaállítottak, pedig valamikor mi voltunk az erő.
A szabadító magyar tanító – így írta rólunk a múlt század legnagyobb lírikusa, Ady, és mi sokan vállaltuk is ezt a küldetést. Mi éltünk legközelebb a néphez, hiszen az egyházak támogatásával a falu kitűnő tanulói közül kerültek be legtöbben a tanítóképzőkbe. A templomi harmóniumok mellett születtek meg a legendás kórusok, és azt a bizonyos karmesteri pálcát mi emeltük a felnőttegyüttesek körében is. Legenda volt a magyar tanító, mi megpróbáltuk könyvtári olvasókká is nevelni a népet, népünket, mert soha nem felejtettük, hogy honnan indultunk.
Életből kifelé tartó öreg, megtört, megalázott emberré lettem. Ma sem állhatok ki még egy falu iskolaajtajába sem, mert féltem a gyerekeimet. Pedig kiáltozni kellene, mert még minden megfordítható. Elhagyott a hangom is, megette a sok beszéd. Nem volt haszontalan, mert mindenféle gépi szerkezet nélkül tudtak a tanítványaim számolni. Felvennék a versenyt a maiakkal megszégyenülés nélkül, mert tőlünk a lélekből nyerték a tudományt. Ezt mostanában semmibe se veszik. Nem hangoztatom, hogy majd így, meg majd úgy lesz, nem vagyok a titkok tudója. Én csak látok magam körül, és abból ítélek. Mi lesz a sok felesleges pedagógusból? Vesződő munkanélküli. A kárörvendőink majd mondják: megérdemelték, ők voltak a fő bólogatók. Mi voltunk minden változás kiszolgáltatottjai. Velünk lehetett legkönnyebben elbánni. Mi mindig sokan voltunk. Értelmiségi létszámfelettiek. Ennek az újkommunista milliomos világnak mi leszünk a feleslege. Elfogy a gyerek, kuncsoroghatunk állásokért, kenyérért. Nincs nemzet köröttünk, amelyik így bánna a jövendővel. Vakok vezetnek világtalanokat, bele is hullunk valami meszesgödörbe. Akik utánunk dobják a göröngyöket, majd mondják: megérdemelték. Eltékozolták a saját országukat. Nézzél csak körül, a lengyelek megébredtek, a németek magukhoz tértek, vége a kommunista világnak. Itt? Egyetlen szemhunyásra nem léptek ki a hatalomból. Próbálj csak egyeztetni, ki volt jobb? Kádár vagy Medgyessy? Ne keress különbséget, egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz. Bizony, leltár ez, de nincs, aki lássa az eredményeket, az embereket addig hitegették, hogy egyszer csak sem faluja, sem népe nem lesz az országnak. Hát így köszöntöttem én a 2005–2006. új iskolai évét negyvenhárom év szolgálata után teljesen lehanyatlóan.
Most mi vesz körül bölcsőhelyemen? A falu árvul, szegényedik. Minden harmadik-negyedik házban özvegyasszony él. Él? Halódik. Hites ura után vetnek számukra valami öregségit. Egyre-másra adogatják el a féltve őrzött népviseleti ruhadarabjaikat, vagy felezik el a háztartást egykor gazdaságosan szolgáló kertjeiket, a talpalatnyi földet. Megsokasodott az eladó házak száma, mert kifogyott azokból a család. Mi, itt egyre csak temetünk. A lakodalom vagy keresztelő ünnepnek számít, de az is megcsendesedve, egyre szűkebb körökben. A falu összes utcájából nem telne meg a legkisebb tanterem, így szorultunk az utaztatásra, ami gyötrelem, s beleszomorodhat a holnap népe. Mindennap végigjárom a falumat, beköszönök ide is, oda is, próbálom táplálni a lelket az emberekben – egyre szánalmasabban. Ez lett a szabadító magyar tanítóból.”
Nem fokozhatom, az aprófalvas iskolák egészségtelen összevonása meggondolatlanul végbement, ingázó gyerekek tanulják, milyen is lesz vendégtanulónak lenni más községben. A szülők egyszer csak megunják, hogy a gyerekeiknek elfogyott az otthonuk, fogják magukat, a gyerekek után költözködnek, és egy-két évtized múlva ősi településeket kell kitörölni az ország térképéről. Nem kellene még idejekorán megkeresni, kik ezért a felelősek? Egy nemzetet úgy lehet a hazán belül megcsonkítani, hogy eltüntetik a kis falvakat! Mire mindez végbemegy, hiába keresed majd a felelősöket, ők új államszövetség polgárai lesznek.
Hivatásukat betöltötték. Ország pedig volt – nincs.