Nagyjából helyes az a megállapítás, hogy 1526-tól 1918-ig, aztán 1944-től 1989-ig független magyar állam nem létezett. De hát teljesen független állam, pláne egy kis állam illúzió, nem létezhet, de nem is létezett soha. Az általunk igazán nagyra becsült Finnország 1945 után meg tudta őrizni szellemi, népi, mindennapi függetlenségét ugyanakkor, amikor külpolitikai és más síkokon is hatalmas és győztes szomszédaihoz igazodott. Önállóság. Függetlenség. Legyünk őszinték! Mi volt az ára az 1918-ban bekövetkezett magyar „függetlenségünknek”, az Ausztriától való közjogi függőségünk megszűnésének, amelyet a magyar politikusok és a magyar közhangulat nagy része már régen és hangosan követelt? Nagy-Magyarország megszűnte. A független magyar állam keletkezésének Trianon lett az ára.
Itt jutottunk el az állam és a nemzet történelmi viszonyához. 1918-ban a régi Nagy-Magyarország fenntartása lehetetlenné vált. De ha 1918-ban és mindjárt azután nem lettek volna gyengék és gyarlók a nemzet akkori vezetői és politikusai, akkor Magyarország határait nem teljesen Trianon szabta volna meg. A magyarság jó része egy újabb magyar állam keretein belül maradhatott volna. Ugyanebben az időben, 1918-ban és azután más kelet-európai országokban feltűntek nagy államférfiak: Finnországban Carl Gustaf Emil Mannerheim, Lengyelországban Józef Pilsudski, az Ottomán Birodalom romjain Mustafa Kemal Atatürk. Ők katonai erőfeszítéseikkel a nagyhatalmak ellenére kivívták nemcsak a függetlenségüket, hanem országaik jobb vagy igazságosabb határainak megállapítását is. Nálunk akkor nem akadt Mannerheimhez, Pilsudskihoz, Kemalhoz hasonló politikus. Ezért is kötelességünk az állam és a nemzet egymástól elválaszthatatlan történetéről gondolkodni.
Trianon volt a magyar állam legújabb kori legnagyobb tragédiája; de e tragédia nem volt független a magyar nemzeti gondolat- és szólamvilág hiányosságaitól, sőt abból következett. Erre mutatott rá Szegfű Gyula az 1918–1920-ban fogalmazott Három nemzedék című könyvében. Ezen éles és keserű tollal megírt nagy műnek a lényege az, hogy 1830 után három politikai nemzedék váltotta egymást, s mindegyik gyarlóbb volt, mint elődje. A végeredmény: összeomlás, forradalom, katasztrófa. Szegfű a legélesebben persze saját nemzedékét bírálta: a függetlenségieket, a liberálisokat és a radikálisokat. Károlyi Mihály jelleme és illúziói hibákhoz, valamint „A nem akarok katonát látni”-féle katonapolitikához, azután Kun Béláékhoz vezetett. De lássuk ugyanakkor azt is, hogy 1920 előtt, sőt azután is nem csak a baloldalon létezett felelőtlenség, rövidlátás, éretlenség, világnézeti demagógia és emberi gyarlóság! Kun Béláék rövid uralma hamar megdőlt. De ez a csekély számú és népszerűtlen társaság nem a magyar nemzeti hadsereg, hanem a közelgő románok elől futott el Budapestről, ahova aztán hónapok múlva Horthy Miklós és serege is csak akkor masírozott be, miután a románok elvonultak onnét. Az úgynevezett szegedi gondolat vagy nemzeti feltámadás fatális gyengeségei már születésük pillanataiban kiütköztek; nemcsak az odatóduló politikusok vagy hivatalkeresők nagyhangú szólamaiban, hanem egész viselkedésükben, emberi minőségükben. 1918–1920 így lett nemcsak a magyar állam, hanem a magyar nemzeti politikai jellemiség katasztrófája, mélypontja.
Ez vezetett – bár nem egyszerűen és nem egészen közvetlenül – az 1944–45-ben bekövetkezett második magyar katasztrófához. Mert az is – sok tekintetben egyszerre és együtt – az állam, a nemzet és a nép katasztrófája volt. Horthy Miklós nem diktátor, nem nemzetvezető, hanem a szó pontos értelmében államfő volt. Minden gyengesége ellenére 1938 után ahhoz a sajnos, nemzeti kisebbséghez tartozott, amelynek szemében a legfontosabb feladat már nem Trianon revíziója, hanem a Német Birodalommal szembeni magyar függetlenség védelme és megőrzése volt. De 1944. október 15-én bebizonyosodott, hogy Horthynak nem csupán a személyisége, hanem tekintélye is kevés ahhoz, hogy a magyar államnak egy már bukófélben lévő nagyhatalommal szembeni valamelyes függetlenségét megtarthassa. A magyar nacionalizmus, a magyar úgynevezett jobboldal talán legsötétebb oldala az az október 15-e, amikor Horthy Miklóst éppen abból a hivatalnoki és katonatiszti karból tagadták meg tízezrek, amely tagjainak állását, földjét, címét, vitézi telkét és kardját éppen Horthy Miklós adta.
Állam. Nemzet. Nép. Történetük nem ugyanaz. Ezt a magyarok hosszú és keserű tapasztalatokból tudják. Például az 1867 utáni kiegyezés korában nem volt teljes magyar függetlenség: nemcsak a nemzetiségek, hanem a magyar nép jólétének kérdései is megoldatlanok maradtak, mégis talán lényegesebb az, hogy az 1867 utáni kor a nemzet – még inkább, mint az állam és a nép – nagy felemelkedését jelentette.
Vannak olyan országok, ahol a nép, a nemzet, az állam bizonyos egysége már sok évszázaddal ezelőtt kiformálódott. De legtöbb esetben – és főleg az utolsó két évszázad Európájában – a nemzetek létezése elválaszthatatlan a nép létezésétől és főleg annak nyelvétől. Itt is vannak kivételek: például a svájci nemzeti fogalom és az ahhoz való tartozás három más nyelvű népet takar, Belgium kétnyelvű és kétnemzetiségű, az alkotóelemeket egységes királysága tartotta és tartja össze. Hogy nemzet és nép nem ugyanazt jelentik, az társadalmaik szerkezetével is kapcsolatos.
Kétszáz évvel ezelőtt a lengyel és a magyar népesség majd tíz százaléka kisnemesnek tartotta magát. Ám ez nem volt elegendő ahhoz, hogy nemzetállamiságukat kivívják. Hallgassuk csak Talleyrand szavait, amelyeket 1815-ben a lengyelekhez intézett, miután a nyugati hatalmak beleegyeztek a független Lengyelország újabb megszüntetésébe! „Önök bebizonyították, hogy nemzetük létezik. Továbbra is tartsák meg büszkén nyelvüket, műveltségüket, Európához való tartozásukat. Ha ezt továbbra is megőrzik és művelik, eljön majd az idő, amikor a nagyhatalmi helyzetek változásai során egy szabad Lengyelország megteremtődik.” Ezt mondhatta volna nyugati államférfi a magyaroknak is 1849 után. De ezt érezték a legnagyobb akkori magyarok: Széchenyi, Eötvös, Deák. A magyar nemzet és a magyar nép problémái megmaradtak ugyan, de az 1867 utáni magyar kultúra és műveltség mégis valóban páratlan és egyedüli volt. Az akkori magyar asszimiláció ennek egyik – talán másodlagos, de mindenképpen jelentős és a magyar nemzet történetéhez tartozó – bizonyítéka volt. Egész Kelet- és Kelet-Közép-Európában, egy-két parányi kivételtől eltekintve, Magyarország volt az egyedüli, ahol a korábbi önérzetes és a helyi lakosságtól ridegen elzárkózó német ajkúak – minden magyar erőszak nélkül – asszimilálódtak, beilleszkedtek a magyar nemzeti és nyelvi közösségbe, s sokszor egy-két generáció múltán magyarnak tekintették magukat. Lehetséges, hogy az asszimiláció, a magyar nemzethez való tartozás – több: a vele való azonosulás – bonyolította a nép – mindenesetre igen kérdéses – fajiságát; de a magyar nemzeti kulturális és nyelvi minőségeket nem hígította, sőt itt-ott gyarapította.
Nem térhetek ki a kényes, úgynevezett zsidókérdés elől, amely – sajnálatosan – a politikai, sőt világnézeti szembenállások mélyén ma is létezik. Minden magyarnak tudnia kell, hogy a zsidók magyar asszimilációja Európán belül majdnem páratlan volt! De ennek eredője nemcsak a magyar szabadelvűség volt, hanem a magyar műveltség akkori dinamikus ereje és minősége. Szegfűnek a Három nemzedékben kifejtett tételét, miszerint a zsidók asszimilációja túlságosan gyors és felületes volt, ne itt vitassuk, de vegyük figyelembe, hogy ő 1920-ban is különbséget tett a régebben asszimilálódott zsidó magyarok és az újonnan beözönlők között. S e tekintetben nemcsak az 1920-as, hanem az 1940-es Szegfűn túlmenően engedtessék sugalmaznom, hogy – paradox módon – a magyar nemzeti antiszemitizmus, a népi antiszemitizmustól eltérően, kevésbé volt kirekesztő, mivel elismerte, sőt gyakran befogadta egyes nem magyar eredetű emberek hazafiasságát (figyeljünk itt a hazafiság és a hazafiasság mint a patriotizmus és a nacionalizmus különbségére!), ugyanakkor a népi nacionalisták ellenszenve főleg, sőt elsősorban a sikeresen, illetve majdnem teljesen asszimilálódott zsidók ellen irányult. Olyanok ellen, akiknek magyarságát mások is elismerték.
A két világháború között a magyar nemzet és a magyar nép viszonya egyre inkább átfedi egymást, majd 1945 után a nép és a nemzet különbözőségei megszűnnek. A még most is formálódó és – nagyjából, bár nem teljesen – osztálytalan társadalomban nemzet és nép ugyanazzá vált. Társadalmi különbségek léteznek, de a nemzet és a nép azonosulása, sőt a nemzetet elsősorban politikailag képviselő osztály megszűnése a tömegdemokrácia korában alig vitatható. Magyarország sorsát 1945-ben nem osztályharcok, nem politikai vagy társadalmi küzdelmek, hanem a világhatalmak döntötték el. Ám ha Magyarországot 1945-ben nem a Szovjetunió, hanem az angolszász hatalmak hadseregei szállták volna meg, az ország, a nemzet, a nép ugyan sok szenvedéstől megszabadult volna, de sok minden, ami Magyarországon bekövetkezett, beleértve a nemzet és a nép lassú összeolvadását, ha más módon is, bizonyosan megtörtént volna.
A szuverén modern állam (amely csak az újkorban, Nyugat-Európában mintegy négyszáz évvel ezelőtt alakult ki) tekintélye és hatalma hanyatlik. Az államok kereteit lassan a népek töltik ki. Az állam elsőrangúságát, hogy minden szerkezeten, minden kérdésen felüli hatalma lassanként megváltozik, jól példázza az, ami most Európában történik. Az Európához való kapcsolódást, sőt tartozást mindenekelőtt nem gazdasági vagy államhatalmi intézmények szerkezetei határozzák meg, hanem egyfajta európai történeti gondolkodásmód. Az állam hatalma hanyatlik, de a nemzet és a nép történelemalakító fontossága megmarad.
Sokáig a történetírás érdemben alig foglalkozott mással, mint politikatörténettel, államok történetével, itt-ott államférfiak és politikai egyéniségek életrajzaival. De a XX. században a történettudomány tárgyai kiterjedtek, mélyebbek lettek. Hogy a magyar állam és a magyar politika mellett a magyar nép története is kutatható, kifejthető, az nem kétséges, s ma már sok magyar történeti munka foglalkozik is ilyesmivel.
A XX. század világszerte több tudomány krízisét vagy átalakulását jelentette, s a válság talán később, de elérte a történettudományt is. Ugyanakkor Magyarországon s másutt is érdekes fejlemény, hogy a történelem a nép szélesebb tömegeit is érdekelni kezdte, olyanokat, akik e tekintetben a múltban nagyjából érdektelenek voltak. Igaz, hogy a történelem iránti étvágyat lehet mindenféle rossz és egészséget romboló étellel táplálni, de mégis: maga az étvágy jelenléte egészséges és kívánatos jel.
A történésznek figyelembe kell vennie, hogy a történelem nem csupán ridegen bizonyított és lejegyzett tényekből áll, hanem szavakból is, amelyek viszont nem csupán a tények csomagolásai, mert az emberi elmében tények szavak nélkül nem léteznek. A történész felelőssége nemcsak tárgyválasztásában áll, hanem a szavak megválasztásában is. Ez nem csupán tudományos vagy művészi kérdés, nem csupán precízió vagy stílus, hanem probléma is. A történetíró vagy történelemtanár számára szavainak helyessége, tisztessége, becsületessége erkölcsi kérdés, erkölcsi választás.
A fenti szöveg az október 24-én elhangzott előadás rövidített változata. Megtekinthető október 29-én (szombaton) 10.40-kor a Duna Televízió és 30-án (vasárnap) 13.05-kor az MTV, valamint 23.25-kor az M 2 műsorán. A következő előadást november 7-én 19.30-kor a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Kozma László termében (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2.) Pongor Sándor tartja Az adathalmazoktól a rendezett információs hálózatokig – Bioinformatika és rendszerbiológia címmel. A részvétel ingyenes, az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
origo.hu
A szokásosnál könnyebb volt az idei magyarérettségi, és még a Hunyadi-sorozat is segíthetett
