A változás ideje

Különös menet haladt Budapesten az aradi vértanúk kivégzésének napján. 1956. október 6-át írtunk. A néhány éve saját elvtársai által kivégzett Rajk László temetésére figyelt az ország. Jó néhányan vettünk már részt újratemetésen. Különös és hátborzongató érzés, amikor valakit visszahoznak a sötétség birodalmából, hogy másodszor is eltemessék. Visszatérő motívuma ez a magyar történelemnek, azt bizonyítja, hogy az adott korban valami végzetesen nem volt rendben. Ilyenkor a hatalmasok lelkét – hiába vannak felül – valami bűn és félelem nyomasztotta. Hol a kivégzés tényét, hol az időpontját, hol a legyilkoltak elhantolásának helyét akarták titokban tartani. Féltek, hol a legyilkoltaktól, hol a túlélőktől, hol mindkettőtől egyszerre. Mindhiába, a titkolózás sohasem segített; előbb vagy utóbb eljött a pillanat, és a bűnt bűnhődés követte.
Az egyik túlélő így beszélt a koporsónál 1956. október
6-án: „Amikor százezrek vonulnak itt el, nemcsak az áldozatoknak adják meg a végső tiszteletet, de szenvedélyes vágyuk, hogy egy korszakot temessenek el.” Nem temetés volt ez valójában, hanem beismerő vallomás. Az ország vezetői beismerték, hogy nem mondtak igazat, bevallották, hogy az igazság más, mint amit addig mondtak az embereknek. Az újratemetés világossá tette, hogy az igazságot meghamisító rendszernek meg kell buknia. Ez volt a jel, hogy elérkezett a változás ideje.
Először a fiatalok mozdultak meg. Szegeden megalakították saját szervezetüket, melyhez még október 23-a előtt számolatlanul csatlakoztak az ország fiataljai. Független szervezeteket alakítottak egy országban, ahol semmi sem lehetett független a párttól. Hozzáláttak saját életük újjászervezéséhez. Nemcsak az újratemetés ismétlődött meg egy emberöltővel később, 1989. június 16-án, de ’56-hoz hasonlóan ismét a fiatalok vállalták az igazság kimondásának történelmi küldetését. Úgy tűnik, hazánk történelme úgy van megírva, hogy először a fiataloknak kell felismerniük a sorsunk horizontján felbukkanó jeleket. Így esett 1848-ban, 1956-ban, és ez történt a kommunizmus végóráiban, 1990-ben is, amikor az ország vezetői beismerték, hogy a kommunista gazdaság megbukott, és hazánk az összeomlás szélére sodródott.

A javíthatatlan kommunizmus

Mindig a fiatalok lendültek mozgásba elsőként, de az érdem mégsem csak az övék, talán inkább azoké, akik felnevelték az ’56-os ifjúságot, felneveltek minket. Akik a diktatúra fojtogató, szűk hétköznapjaiban is a szabadság szeretetére és az igazság tiszteletére neveltek bennünket. Mondjunk köszönetet szüleink és nagyszüleink sokat szenvedett nemzedékének! Tartották a lelket a nemzetben évtizedeken keresztül, s olyan ifjúságot neveltek, amely megértette az idők jelét, amelynek lett hite, ereje és bátorsága, hogy a tegnapból átlépjen a holnapba. Mert valójában ez történt 1956 októberében. Magyarország két nap alatt átlépett a jövőbe, és magával vitte egész Európát. Először fordult elő a kommunizmus történetében, hogy egy nép nyíltan fellázadt az önkény ellen, s bár győzni akkor nem tudott, gyógyíthatatlan sebet ejtett a legpusztítóbb zsarnokság testén. A vén kontinens szeme kipattant, mint egy súlyos kór lázálmából ébredő betegé. Szempillantásnyi idő alatt megvilágosodott: a kommunista diktatúrával együtt élni nem lehet. A kommunizmus javíthatatlan, mert bajait nem beteges kinövések, hanem eredendő szervi elfajzások okozzák.
A ma élő legidősebb magyaroknak, nagyszüleinknek elmondhatatlanul kemény próbákat kellett kiállniuk. Átélték a világháború után a reményt és a csüggedést is. Tanúi voltak, amikor a polgári fejlődés kisiklott, és betuszkoltak bennünket az ázsiai zsákutcába. Mi, magyarok gyakran kényszerültünk eltűrni a megszállókat, de ritkán esett meg velünk, hogy saját honfitársaink egy válogatott csapata a megszállókon is túltegyen kíméletlenségben. Az 1956-ot megelőző évek ilyenek voltak. Tűrtünk, mert a magyar ember nem szeret asztalt borogatni. Talán őseink is saját természetüket követték, amikor olyan földet választottak, amelyre nem jellemző a szélsőségesség. Mi nem könynyen veszítjük el a fejünket, meg tudjuk várni, amíg betelik a pohár. Ám a kommunisták olyan szerkezetet fabrikáltak, amely ha egyszer megreped, akkor végighasad. Lehet próbálni javítgatni, de akkor szétesik. A kommunisták zárt világgá, elszigetelt térré szűkítették a szabad és sokszínű magyar életet. Lefojtott indulatok, letaposott akaratok, füstölgő elégedetlenség a levegőtlen, mérgező gázokkal teli szobában. Ha ide egyetlenegyszer betódul a friss levegő, lángra kap a hazugság függönye, és meggyullad az egész berendezés.
Rajk László temetése volt az ablaknyitás. A pillanat, amikor a maga mosdatlan pőreségében tárult fel, milyen romlott is a ránk kényszerített világ. Amikor a gyilkosok mondják a búcsúbeszédet. Amikor ugyanaz a kéz írja alá a halálos ítéletet, akasztja a kivégzendő nyakába a kötelet, és dobja a virágot a koporsójára. Talán azon az estén fogant meg az elszánás; milliónyi magyar otthonban biztosan nem a szegényes vacsorára, nem a gyerek kopottas ruhájára és nem a hideg lakásra gondoltak, hanem az egész megcsúfolt, becsapott és megalázott életükre.

Választott vezetőt akartak, nem politikai kalandort

Azt mondják a nagy napok még közöttünk élő szemtanúi, hogy a hatalom hamisságát, hazugságait a magyar ember hosszú ideig elviseli. Elviselhetetlen az lesz számára, ha az ország vezetői azt akarják, hogy el is higygyük a hazugságokat. Mi, ma élő magyarok, megértjük az akkoriakat, akik egy rendes, átlátható, a hazugságok hálójából kiszabaduló országot akartak 1956 októberében. Egy kitartóan és biztosan fejlődő, magyarságát soha meg nem tagadó országot; egy tetterős és emberséges hazát. Azt akarták, hogy az ország élén választott államférfi álljon, és ne politikai kalandor. Azt akarták, hogy Magyarországon a magyar ember legyen a legfontosabb. Azt akarták, hogy a szív diktálja a tapsot, és ne a politikai karmesterek. Hogy nyíljon ki a megtévesztettek és becsapottak szeme. Ezt akarták, és mi megértjük őket.
A magyarok képesek sokáig magukba zárni a mégoly feszítő elégedetlenséget is. Legyűrjük valahogy, attól félünk, hátha egyedül maradnánk ezzel az érzéssel, sőt még mentegetjük is a felelősöket. De egy idő után, amikor feltűnik a jel, ránézünk a másikra, pillantást váltunk a harmadikkal, a negyedikkel, a szomszéddal, a munkatárssal, látjuk, hogy neki is az van a szemében. És akkor valahol valaki csöndesen megszólal. Két szót mond csak: elég volt! Elég volt azokból, akik már az összes játékukat eljátszották velünk! Vonuljanak el, mert vesztésre áll az ország, és ebben nekik oroszlánrészük van! Így gondolták 1956-ban.
S akkor hiába a hatalom magabiztossága, lekezelő, kioktató pökhendisége, a mézes ígéretek garmadája, hiába az őket szolgáló sajtó, a teljes állami gépezet, hiába a számolatlanul sorakozó pénzeszsákok, mert akkor a szétforgácsolt, megszégyenített, elbátortalanított magyarok összekapaszkodnak, felemelik fejüket, és halált megvető bátorság költözik a szívükbe. Akkor karmester nélkül is egy ütemre kiáltják: nem vagyunk mi elvtársak! Egyszerre gyűrik fel az ingük ujját, és egymást biztatva belevágnak a változtatásba. Szempillantás alatt bebizonyítottuk, hogy maradt bennünk elegendő elszántság és tetterő. A sok-sok év után felszabadult életöröm végighullámzott városokon és falvakon, utcákon és tereken. Volt, aki sírt; volt, aki nevetett. Volt, aki kiállt az erkélyre, és meglengette a nála is magasabb zászlót.
Mi, magyarok nem szeretjük a bizonytalanságot, és ha egy mód van rá, nem is csinálunk felfordulást. A magyar nemzet mindig józanul, megfontoltan és békésen akart változtatni, ’48-ban, ’56-ban és 1990-ben is. Az emberek, amint kezükbe vehették sorsuk irányítását, minden apparátusnál gyorsabban és sikeresebben szervezték újjá az életet. A változás ’56-ban nem fejetlenséget, felfordulást hozott, hanem rendet és biztonságot. Nem álltak le az üzemek, nem alakult ki áruhiány, nem zártak be a boltok. Az élet ment tovább, csak a kilátástalanságot váltotta fel az életöröm, és a kiszolgáltatottság tehetetlen gyengeségét a tetterő. Vidéken, ahol a népnek még fegyvere sem volt, egyik pillanatról a másikra győzött a polgári forradalom. A vidéki Magyarország négy nap alatt megteremtette az alulról építkező, önkormányzatokra támaszkodó államot és a többpártrendszert.
A forradalom után kivégzettek listája mutatja, hogy az újjászületésben az igazi baloldali emberek is részt vettek. Az ő világuk, a valódi munkásbaloldal világa mérföldekre esett a Csajkákon parádézó, elrabolt villákban pöffeszkedő és a szegényekre hivatkozó luxusbaloldal világától. A forradalomban részt vett és ezért életükkel fizető valódi baloldaliak példája tartja bennünk a reményt, hogy fontos kérdésekben lehetséges a teljes összefogás, a magyar nemzet egysége. A nemzet 1956-ban három tárgyból kitűnőre vizsgázott: érettségből, tetterőből és emberségből. Erre mindannyian büszkék lehetünk, ez az, amit érdemes megtanulnunk.

A hamisság ismét lelepleződött

Az ’56-os forradalom lassan betölti ötvenedik életévét. Ha sokszor olvasunk újra egy-egy súlyos irodalmi művet, letisztul, kikristályosodik a jelentése, egyre érthetőbbé válik üzenete. Minden ősszel újraolvassuk ’56-ot. Közben ráébredünk, mi magunk is egyre érettebbé válunk. Az ’56-os kötetből lassan megértjük, hogy a változtatásnak is megvan a maga tudománya. Amikor változtatásra készülődünk, világossá kell tennünk, hogy vannak hibák, amelyeket többször nem akarunk elkövetni, és vannak dolgok, amelyeken nem érdemes, nem szabad változtatni. A biztonság az egyik legfontosabb dolog az életben, ezért ami jó, azt meg kell őrizni, függetlenül attól, melyik történelmi korszakhoz, melyik kormányzathoz kötődik. Végül vannak dolgok, amelyeken gyökeresen és mielőbb változtatni kell. Józanul, megfontoltan, de mélyrehatóan.
Mindennek rendelt ideje van – a változásnak is. A nekünk szánt jel megérkezett. Hazánk ismét bajba jutott, a hamisság ismét lelepleződött. Mint 1956-ban, ismét le kellene zárnunk egy korszakot, és át kellene lépnünk a tegnapból a holnapba. Itt az idő, ismét tehetünk azért, hogy felszabadultak, reménykedők, egymással türelmesek, megértők legyünk, és bizalommal fordulhassunk egymás felé. A tegnap vitáit le kellene zárni, és ki kellene nyitni a holnap ajtaját, mert ott vár bennünket az életöröm, a bizalom és a remény korszaka. Ne féljünk letörni a lakatot, hiszen 1956-ban bebizonyítottuk, hogy a magyar embernek helyén van a szíve és az esze. Ha változtatni kell, mi tudjuk, mit csinálunk.
A tegnap persze mindig maradni szeretne, ragaszkodik a pozíciójához, szinte mindenre képes érte, ilyen a természete. Ezért mindig udvariatlannak tartja a holnapot, hiszen már puszta létezése is sértő számára. Nem várhatjuk a letűnőfélben lévő tegnaptól, hogy megértse a készülődő holnapot. Régi történet ez; a tegnap halogatni próbálja a távozást; ilyenkor illemtanárt játszik. Arra int: ne siessünk, hanem kopogtassunk. Csak szépen, halkan, hogy senki meg ne hallja… S akkor zárva maradhat a holnap ajtaja. De ha Edison megfogadta volna ezt a tanácsot, és csak halkan kopogtat, talán még ma is petróleumlámpával világítanánk. Ha Einstein csak tétován kaparászta volna az ajtót, ma nincs relativitáselmélet és atomfizika. Ha Árpád vezér csak halkan kopogtat Európa kapuján, ma talán Ázsiában élnénk – vagy ott sem. Ha Széchenyi megfogadta volna a tanácsot, és csendesen kopogtatott volna, ma nem lenne sem Lánchíd, sem Tudományos Akadémia. A holnaphoz nem a semmibe kanyargó, zavaros és számolatlan ígéretek ösvénye vezet, hanem a tettek és az elszántság. Magyarországnak új gazdaság, új állam és új politika kell! A jó dolgokat megőrző, de mélyreható változásra van szükségünk.
1956-ban sem akartunk többet, mint hogy végre kerüljenek helyükre a dolgok: az orosz katonák Moszkvába, a kommunista párt a süllyesztőbe, a bebörtönzött ártatlanok szabadlábra, a bűnös országvezetők pedig a cellákba. Ma, tizenöt évvel a rendszerváltás után is csak annyit szeretnénk, hogy kerüljenek végre helyükre a dolgok. Magyarországon, aztán az egész Kárpát-medencében épüljön föl az emberhez méltó élet, ahol a gyermek nem teher, a hit nem szégyen, ahol a nyugdíj nem segély, a munka nem alamizsna, az otthon nem vágyálom, a tanulás nem kiváltság, és ahol nem dönthetnek rólunk a megkérdezésünk nélkül.
Minden nemzetnek megvannak a súlyos, bőrbe kötött könyvei a saját történelméről. Most is íródik a soron következő kötet, a mi életünk írja. Egyszerre vagyunk tanítványok és példaadók. Az ’56-osok tanítványai vagyunk, példát pedig a gyermekeinknek fogunk adni. Adjuk hát bizonyságát, hogy megértettük 1956 mára egyetlen, felszabadító, örömteli és erőt adó gondolattá sűrűsödött üzenetét: a változás jó, és mi, magyarok, tudunk változtatni. Készüljetek hát!