Jó éjt, királyfi!

Több hónapja történt… Cvetajeva könyvét olvastam az orosz festőnőről, Goncsarováról, mikor csöngött a telefon. Ismeretlen férfi, udvarias hang, a bemutatkozás után elmondta, hogy ötvenhat októberében lelőttek egy állatorvostan-hallgatót. Gyermekkori ismerőse volt, és arra kér, ha időm engedi, nézzem meg a videokazettát és a fényképeket, amelyek a fiút idézik. Borítékba tette, és postára adta őket. Ha felkeltené az érdeklődésemet, örülne, előre köszöni, minden jót kíván.
A maga ellensége az olyan íróember, aki bármikor fölveszi a telefont. Én olvasás közben folyton aláhúzok, lapszélre írok, különben szétszalad, ami számomra fontos, ezért van a kezemben 2B-s ceruza: ha megszólal a telefon, jelet teszek oda, ahol épp tartok. A ceruzajel aznap ehhez a mondathoz került: „… a legrégibb mesteren, az időn lépked haza”.
Meghökkentett, mert felidézett egy hasonlót, Borgesét. Aláhúztam azt is, mert ugyanúgy az idővel babrál – hogyan is írta? Veszem elő a könyvet, A titkos csodát, keresem az idézetet, és észreveszem, amit korábban soha: a kötészeten a nyomda rosszul vágott egy lapot. Szögletes papírfül lógott ki a könyv testéből, próbaként ott ütöttem fel, és mily különös, ott az idézet is: „… az igazság, melynek anyja a történelem, az idő vetélytársa, a cselekedetek letéteményese, a múlt tanúja, a jelen intő példája, a jövendő hírnöke”. Még nem tudtam, de valami azt súgta, hogy ez a mondat még fontos lehet.
Pár nap múlva megérkezett a bélelt boríték. Benne volt a kazetta, mégis felbontatlanul tettem a polcra. Ez védekezés, mondhatnám tiltakozásnak is: így óvom magamat a bántó tévedéssel szemben, amely feltételezi, hogy a nyilvánosság előtt szereplőnek „témára” van szüksége. Meg persze minden érdekli.
Nem érdekel minden.

Ötvenhat októberében sok huszonéves fiatalember halt meg, közülük egy a szomszédunkban: Filák szabó fia. Zsigmond téri házuk ablakához ment, félrehúzta a függönyt, kinézett. Nem sejtette, hogy a téren álló tankban rettegés szorongatja a megszálló katonák torkát. Rögtön az ablak felé fordították az ágyút, lőttek, és a húszéves orvostanhallgatónak vége volt.
Szóval, elég már a sok halálból.
És még valamiből…
Ma a metrón három huszonévest láttam. Olaszokat. Nemcsak öltözékük volt elegáns és könnyed, beszédük és arcuk redőinek mozgása is: áradt belőlük a derű, a rugalmasság, mellettük mindenki merev páncélarcot viselt. Hogy is írta Borges? „Az igazság, melynek anyja a történelem…” Ó, igen. És az igazságtalanságnak, amely bennünket sújtott egy teljes évszázadon át, annak ki a szülője, ha van egyáltalán?
Mert a legtöbb magyar azt hordozza az arcán, azt járásában, hangja lejtésében. Úgyhogy nem: hagyjanak békét ezzel a kazettával! Nem érdekel egy újabb értelmetlen halál.
Rendben is lett volna, ám a kazetta s mindaz, ami rajta volt, nem érte be ennyivel. Karnyújtásnyira volt asztalomtól a polc, a polcon a boríték, s bár fogadkoztam erősen: nem, egy nap mégis utánanyúltam.
A kazettán kívül fényképek hulltak ki belőle, egy levél, több cím, néhány telefonszám, és még valami, amire nem számítottam; a felismerés, hogy Cvetajeva mondata és a Borges-könyvből kilógó fül: jelek. Olyan jelek, amelyeket ha követsz, láthatóvá lesz, ami láthatatlan, érthetővé, amit más nem ért. Egyúttal köteleznek, hogy indulj, s mint egy kötéltáncos, próbálj átlépdelni e fölött a szörnyű, mély ötven év fölött, amely nem anynyi, sokszorosan több, bár ezek az évek csak szolgálólányai egyetlen napnak, ezerkilencszázötvenhat október huszonnegyedikének. Ekkor kaszálták le gépfegyverrel a Harminckettesek terén a húszéves Tatay Zoltánt, az állatorvostan-hallgatót. Sebesülteket mentett.
Vannak emberek, akik maguk az események, s ha meghalnak, az esemény velük hal. Meg kell tenni mindent, hogy velünk maradjanak: indulni, ostrom alá fogni az időt, a várost, az egykori társakat – csak az emlékezet képes kihantolni és visszahozni őket közénk. Mindenkinek a maga helyén kell megtennie ezt, mert ha nem, megint elbukik a forradalom.

Az arca indított útnak. Nem láttam még ilyen nyitott arcot, amelyről rögtön leolvasni: mindent és mindenkit befogad. Ez az arc először meghökkent, majd elkápráztat, aki belát a lélek redői mögé, tudja: ilyet azok viselnek, akiknek vonásai magukba olvasztották az ószövetségi ősök időbeli s a sztyeppről jöttek térbeli végtelenségét. Ott kószál ezen az arcon az apai ág ivó, nagy életű, nőket ledöntő érzéki szenvedélye, s az anyából a táj zsidó asszonyainak ízlése és műveltsége, melyhez csodálat és félelem járult, az, amelyet a féktelen férfitermészet váltott ki belőle.
Ilyen matériából lett a fiuk, de nem úgy, hogy az egymást vonzó és taszító kétféleség összeadódott, nem: egy magasabb számtani-biológiai akarat négyzetre emelte őket, így teljesítve ki az ősök sokféle erényét. Hogy miként, arról egy festőtől tudok. Nem akármilyen festő, a legmarkánsabb élő művészek egyike. Amit elbeszélt, ballada.
Anyáik testvérek, a két törékeny Strasser lány túlélte a háborút. A festő apja dzsentriszármazék, ritka képességgel: órásként is tökélyre tudta vinni a dzsentritempót. Elszegődött egy műhelybe, egy gyárba, és mert jó keze volt, kiemelték, jó beosztást, jó fizetést kapott, de mindet kevesellte, többre vágyott. Kitört belőle a szabadságvágy, önállósulni akart, pakolt hát, és más városba költözött, de a saját vállalkozás mindig egyformán ért véget: tönkrement. Ám nem csüggedt, újrakezdte, bízott a következő kísérletben, pedig az sem hozott jobbat, mint az előző: újabb költözés, újabb műhely, újabb csőd. A család életében a szegénység a természet ritmusában kelt és nyugodott, végül állandósult, rászorultak a munkaszolgálatban kínlódó rokonra is: negyvenhárom karácsonyán az erdélyi táborból hazajövet ő hozott nekik egy kis fenyőt. Hozzáköltöztek, aztán átkeveredtek Gödre, a majdani festő ott kezdi az ötödiket, ám ekkor váratlan üzenet jön Szerencsről, költözzön a gyerek hozzájuk, ott járjon iskolába, nekik csak egy fiuk van, a Zoli, szívesen segítenek.
A szegény fiú vonatra ül, s mikor leszáll, az otthoni nyomorúságból sosem látott jólétbe kerül. Az állatorvosékhoz cseléd jár, vasalva minden, a cipők és csizmák reggel bokszolva állnak sort az előszobában. Az övé, a rokon gyereké is, aki egyszerre úri fiú lesz, a két szülő úgy kezeli, mint a magukét.
Háromnegyed év után mégis hazasírja magát, s ha kérdik, ma is azt feleli, megnyomorodott lelkileg. Nehéz érteni ezt, Kossuth-díjas művész, utóbb a Képzőművészeti Egyetem rektora, tehát sikerember, de amikor erről szól, megcsendesedik.
A fő ok, amely elűzte onnan, az ifjú Tatay lehetett.
Egy osztályba jártak, s mellette szenvedésnek érezte az iskolát. A ház, az állatorvosé, másnak is menedéket adott, akkoriban egy kitelepített főjegyző is ott húzta meg magát, a két fiútól ő kérdezte ki esténként a leckét. Az ifjú Tatay ha egyszer elolvasott valamit, örökre megjegyezte, nem lehetett versenyezni vele, pedig a másik sem volt buta.
De nem ez az egyetlen ok.
A bőség – látni, hogy az idősebb Tatay a szegényektől nem kér pénzt, sőt ha valakinek nem futja rá, annak a gyógyszert is a magáéból veszi. Ez mind erősítette benne a szégyent, nem volt maradása.
Hazautazott, és inkább nélkülözött tovább.
Kilenc hónapig voltak együtt, kilenc év van még a golyózáporig, s addig már csak háromszor látják egymást. Démonaik nem egyeztek? De hát a démon: ördög, azt pedig, amibe fognak majd, Isten segíti inkább. Világra hozni egy csikót, egy borjút, tubusban megbújó színekből, vagyis a majdnem semmiből egészet alkotni a vásznon – mindez teremtés, életre segítés, hogy kerül ide a halál?
Majd megmondják a társak.

A többség úgy gurítja elő emlékeit, mint dobókockát a társasjátékban: mindnek eszébe jut valami, ám történetük esetleges. Egy széttört tükör darabjai csupán, olyan tüköré, amelyben saját arcukat keresik.
Egyik azt meséli, hogy Tatay Zoli szórakozott volt, mint a legtöbb zseni. Példát is mond: egyszer úgy jött vissza Pestre, hogy Szerencsen hagyta az albérleti lakás kulcsát, nem tudott bemenni, míg szobaadói haza nem értek. A Rákóczi úton járt fel s alá, megtanulta szinte az egész anatómiát. Nem kérdeztem rá, a lóét-e vagy a kecskéét, netán a tyúkét, buta kérdés lett volna bármelyik, az a felismerés viszont megüt, hogy a halhatatlanság feltétele a világ szerint: legyenek jó történetek a halottról. És vannak és sorolják és tudni, hogy elfelejtett néha inget váltani, pedig szekrényében sorban álltak a tiszták. Ha ilyen történt, valamelyik lány fölment, levette róla, de egytől sem hallani, hogy a cserén kívül más is történt, pedig ma már biztosan elmondanák, sokat változott a világ.
Emlegetik a rettegett szemináriumvezetőt, akit a fiú leiskolázott, mikor ő volt soron marxizmus–leninizmus órán. Ezen ennyi év után is nevetnek, kicsit cinkosan, mintha ők is támogatták volna társukat, hogy kifogjon a hatalom egyik szolgálattevőjén. Pedig számára nem lehetett több helyzetgyakorlatnál, játék volt, még inkább szereplés.
Az ifjú Tatayt tizennyolc évesen felvették a színiakadémiára is, ám az apja megtiltotta, hogy oda menjen. Azt mondta: nem, s azért mondta, mert állatorvos volt, ahogy a nagyapja, tán még a dédapja is, tehát a fia is az lesz, így kívánja a dinasztia, nincs apelláta. Ahogy nem volt akkor sem, amikor az idősebb Tatay asztalra csapott, és azt mondta: de igen… Mert asszonyt meg így választott magának. Családja ki nem állta a zsidókat, ám őt nem érdekelte semmi ellenvélemény. A szép Strasser Margitot vette el.
Nem véletlen hát, hogy albérleti szobájában az ifjú Tatay többet olvasta Shakespeare-t, mint egyetemi jegyzeteit, szinte törvényszerűnek tetszik, hogy egy nap felolvasták a Hamletet abban a szűk szobában. Övé volt a címszerep, Szirmai Mária mondta Ofélia szövegét, a többit Zsebeházi Györgyre osztotta.
Hamlet… Ugyan miért akarja hallani egy leendő állatorvos saját hangján a dán királyfit? Miért nem boncol üres óráiban az egyetemen? Azért tán, mert az emberi lélek boncolása izgalmasabb? Netán apjára gondolt, akinek árnyékában mindenki sápadt volt kissé, és hiába nyomta ki magát százszor, mikor fekvőtámaszokat csinált az éjszaka közepén, hogy erő dolgában se maradjon el tőle – bizonnyal fájt, és nem gyógyult a tiltás. Akkor ősszel sokat vívódott. Még mindig bízott, hogy színházi ember lehet, tervezte, jövőre ismét megpróbálja a színiakadémiát.
De tán nem is azt próbálta volna, sokkal inkább az elszakadást, hiszen annak az életnek, amelyet nem alkotó emberek élnek, számára nem volt tétje, ő másra született, szabad életre, melynek kereteit maga határozza meg. Ugyanúgy, mint osztálytársa és rokona, aki elutazott kilenc hónap után; őt felvették, festő lesz. Belőle miért ne lehetne színházi szerző, aki pedig annak készül, ne adja alább Shakespeare-nél, és tudja betéve a Hamletet.
Ugyan szólt-e erről az anyjának? Vele megosztotta minden titkát. Téli estéken gyakran ültek a kályha mellett egymás kezét fogva, egyikük sem szólt, de hát minek szóltak volna, mikor a szavak mindent elrontanak. Értették egymást anélkül is.

Ez a Harminckettesek tere. Itt történt… Ebből az utcából zúdultak rá a golyók. Nézem a táblát, Kisfaludy neve áll rajta. Nem, nem kell ökölbe szorítani a kezet: az utcák ártatlanok, a névadók ugyanúgy… Senki sem tudja, aki egyszer nyilvános figyelmet kér, miben hempergetik meg a nevét.
Hamlet fehérben volt, futott át a téren, orvosi köpenye volt a legjobb célpont: hét lövés érte, s mint akibe villám csapott, úgy zuhant a földre. A vér bíborszín virágot rakott rá, tudta, hogy a szép arcú fiú többé nem áll fel. Nemsokára eleredt az eső, fátyolt húzott a tér házai közé; a keskeny utcában géppuskások közt sistergett az indulat, attól fogva mindenre lőttek, ami mozgott. Így múlt el 1956. október huszonnegyedike, a remény második napja.
A géppisztolyok felugattak este és éjszaka is, majd reggel lett, és a fiú még mindig ott feküdt vérrel itatott köpenyében a szobor és a posta közt.
Nem tudni, ki vitte meg a hírt, de elérte, akit el kellett érnie. A feladat meg szokta keresni emberét, és néha arra is gondja van, ha kevés, akit kijelölt, hogy rendeljen mellé valakit. Akár egy öreg lovat… Beteg volt, azért került az állatorvosi főiskolára, hogy meggyógyítsák, ám fontosabb szerephez jutott, és többet tett az ügyért, mint sok egészséges és fiatal.
Október huszonötödikén reggel Szalay, a sebészeti tanszék hivatalsegédje kivezeti a lovat az istállóból, stráfkocsi elé fogja, bakra ül egy harmadéves hallgatóval, megrántja a gyeplőt, és elindulnak a Rottenbiller utcán. Fojtó csend üli meg a környéket, ilyen csendbe, ha fölszakítja egy gépfegyver kattogása, az orrcimpa is beleremeg. Félnek. A ló patája úgy csattog a kockakövön, mintha csákánnyal püfölnék, a Köztársaság tér felől lövéseket hallanak.
Hosszabb az út a Harminckettesek teréig, mint máskor. Hosszabb, mint bármikor, pedig a város összehúzza magát, mintha várná, hogy végre megint szabadságban nyújtózhasson nagyot. Ők ketten a bakon nem erre figyelnek. Minden gondolatuk az, hogy Tatay Zoltán ott fekszik a kövön a szobor és a posta között.
Amikor odaérnek, a húszéves leugrik a kocsiról. A keskeny utcában még ott vannak az orvlövészek, azonnal tüzelnek. Kúszva, fogvacogva jut el a társáig, aki egyformán lucskos a vértől és a víztől, de nem számít, semmi nem számít, az sem, hogy lőnek; el kell vinni onnan, így kívánja a barátság, a tisztesség, a becsület. A test és a lélek közös kínja, míg a kocsira felrakják, az öreg ló remeg, a hivatalsegéd mégsem kíméli: csapkodja, gyerünk, gyorsabban, gyí, gyia: a visszaút ugyanúgy a félelem útja.
A főiskola kapujához közel a betonozott helyiség, ahol lerakták a földre. „Fiatalok voltunk, távol kószált tőlünk a halál gondolata, szinte nem hittük el, hogy az ott a barátunk… Olyan színtelen halottat azóta sem láttam, kivérzett teljesen, nem tudtunk szólni, csak néztük, néztük…” Az évfolyamtársnő mondja ezt, és úgy mondja, mintha szerelmes lett volna bele. Néha utóbb derül ki, hogy szerettünk valakit, s hogy mennyire, csak akkor tudjuk meg, amikor már nem lehet bevallani.
Pokrócba csavarva temették a biokémia tanszék elé. Egy hét múlva ott volt a két szülő, ugyanaz a társ segített nekik kihantolni halott fiukat, aki elhozta a Harminckettesek teréről. A Moszkvics hátsó ülésére fektették, az apa indított, s a kétszemélyes temetési menet elindult Szerencs felé. Az idős Tatay erejéről legendák szólnak, úgy táncolt a vásárban, hogy két embert a kezével emelt magasba, egy ült a nyakában, egyet meg a fogával tartott – ez a férfi némán ásta ki fia holttestét a földből, attól a naptól többé nem ivott, és három év múlva őt is temették.
Úgy mondják, a fia testéből otthon leszívott egy ampulla vért, kirakta a sublótra, feketéllett, mint egy vádirat.

A téren állok, nagyon magam vagyok. Egyedül én tudom, hol feküdt a harmadéves egyetemista ötvenhat október huszonnegyedikén, más nem akar emlékezni, pedig azokat állítom meg, akik itt laknak vagy itt voltak a közelben. Van a Nap utcában egy öreg cigány ember, őt ajánlanám inkább: jár az ötvenhatos klubba, de a nevét nem tudom… A Kisfaludy utcában kihajol az ablakon egy hetvenes nő, haja szőke, kibontva, mikor felnézek, megszólít: nem ismerjük egymást valahonnan? Aligha, intek, de szívós: nem jártál te már nálam? Kérdem a sortüzet, legyint, hagyd a sortüzet, gyere fel inkább, nevet, elöl hiányzik két foga… Egy férfi azt kérdi: aztán milyen célra fogja felhasználni ezt az információt?
Forradalom? Ezeknek? Olyan a lelkük, mint a szivacs: azt szívja fel, amit eléjük öntenek. Ha nektárt, akkor nektárt, ha mosogatólét, akkor azt.
A Mária utca kollégiumából indult el Tatay Zoltán életet menteni. Olyan szobor tövében ért véget a küldetése, amelynek talapzatán ez áll: Vitam et sanguinem! Ő odaadta mindkettőt: életét és vérét is. Végigjárom az utat a szobortól a kollégiumig egyszer, aztán újra, közben az aszfaltot pásztázza a szemem, mintha ott lenne még a lába nyoma.
Ott van. Mert minden megmarad. Megvan a Petőfi Kör, ahová társaival járt, megvan az út, amelyen végigmentek, és ritmusban kiáltozták, „Ruszkik, haza!”, és megvan átmeneti sírjának helye is, ahová temették.
Nagy baj, hogy azt hiszik sokan, ha valamit szemmel nem látni, az nincs többé, elmúlt. Elszomorító tévedés. Aki látni akarja, ami számára lényeges, a szívével keresse. Persze a szív tehetségét ápolni kell, és ezalól nem ad fölmentést se az ünnep, se a zászlók, se a beszédek.

Hamletet megölte az udvari ármány. Vérében feküdt az idegen hódítók előtt, csaknem úgy, ahogy a mi Hamletünk a Harminckettesek terén. Ugyan volt-e Tatay Zoltánnak Horatiója, aki elmondta holtteste fölött: „Jó éjt, királyfi; nyugosszon angyal éneklő sereg!”
Nem volt. És nincs angyal éneklő sereg sem. De hát miért nincs?