Kegyes halál

Ha rangsorolni kellene a halálnemeket, a borzasztósági sorrendben a sárlavina állna az élen. A sárlavina, aminél rémületesebbet a profi horroriparosok sem tudnak kiötleni. Jön a szutykos ár, s orrunkat, szájunkat betömi a föld a maga hígnemű selejtjével. Vízbe fulladni ehhez képest maga a kegyelem. Mi magunk is túlnyomórészt vízből vagyunk: ez esetben „csupán” csatlakozunk az életadó őselemhez. A sár viszont maga az emberi létezés megcsúfolása. Persze tudhatjuk az Írásból: a Teremtő port emelt föl, s vizet kevert hozzá, hogy életet leheljen belénk. Olykor pökhendi módon mi is sárgolyónak nevezzük lakóbolygónkat. Mégis a sár az, aminél nyomasztóbbat nehéz megálmodni.

A halál, a halandóság maga a kódolt demokrácia. Harácsolhatsz vagyont, kijátszhatod a földi törvényeket, mégis – előbb vagy utóbb – törvényszerűen elér a végzet. A csapda abban rejlik, hogy a végzet nem büntetés vagy jutalom, hanem a földi pálya elkerülhetetlen velejárója. Az isteni szándék szerint a teremtésnek nem az egyénnel van terve, hanem az emberi fajjal. Ha úgy tetszik: az emberiséggel. A törzsfejlődési dogmák szerint ez ugyan csak egy elágazás, netán evolúciós zsákutca, úgyhogy ne becsüljük le a lajhárok, kérészek vagy baktériumok sorstragédiáját sem. Legyünk abszolút értelemben demokratikusak, de méltányoljuk kiválasztott fajunk egyetlen előnyét az úgyszólván végtelen biológiai diverzitásban: képes szembenézni az elmúlással.

Persze most hazudok: nem képes. Rendelkezésére áll minden részadat, hervasztó tapasztalat, hogy a halandóságát egyetemes igazságként kezelje; mégis folyvást mentségeket, kivételeket keres. Civilizációs különbségektől függően materiális toplistáról, szferikus paradicsomról, vigasztaló hurik öleléséről álmodik. Az emberi civilizáció nem tudja feldolgozni a saját időlegességét és ideiglenességét, noha az egész humán kultúra erről szól. Igazából azt sem tudni: honnan származik kevély halhatatlanságtudata. Mégis azt érezzük, hogy az isteni igazgatást pótolni szándékozó piactudat fölöttébb képmutató: reklámjaiban, széles körben sugárzott propagandájában az örök fiatalság, az egészség és tökéletesség hazug kultuszát hirdeti. Ezt a kollektív tapasztalat nem csak nem igazolja vissza, de még a földi tereken is kirekesztő: a mindenható fiatalság eszménye – amely az emberi életkor első harmadához köthető – kínáltatik fel a maradék kétharmad számára, akik viszont már képesek is megfizetni e virtuális, illuzórikus portékát.

Egy valószínűleg hanyatlófélben lévő kultúra számára már az is mentség, ha tiszteli halottait. Ha folyamatában látja az életet és a történelmet, s nem csupán az örökkévaló jelenidejűség hamis illúziójában él. Legyünk hát tudatában: nem veszett el minden, ha emlékezni vagyunk képesek elhunyt szeretteinkre, bár ők nyilvánvalóan nem tudnak többé részt venni a fősodornak vélt társadalmi játszmáinkban. Ha különbek vagyunk azáltal, hogy túllépünk anyagi érdekeinken, legalább legyünk büszkék e különbségre. S ne azért tegyünk egyoldalú gesztusokat az emberi egyetemesség, az ősök és utódok végtelen folyama felé, mert az árnyékvilágból már nem tudunk hatást gyakorolni a földi történésekre.

Az őssejtig vagyok minden ős – írta a rögtől elszakadt poéta. Mi terjesszük ki e végtelenített távlatot a másik irányba is: egyben mi vagyunk minden utód. A halottak napja arra is jó, hogy belássuk: a létezésben rövidlátó individualizmusnak helye nincs. Retteghetünk a sárlavinától, az AIDS-től, a rák alattomos étvágyától vagy az országúti kivégzéstől: a lényeg, hogy Isten kegyelméből nem vagyunk egyedül.