(ki betyárkodik…)

Én nem tudom, mikor telefonáltam először életemben. Valószínűleg 1952-ben, elsős gimnazista koromban, amikor a pápai postáról felhívtam a Zámoly közelében lévő Miklósmajorban dolgozó anyámat, hogy vegyen ki a kollégiumból, mert képtelen voltam elviselni a közösségi létet. Individualizmusom eme megnyilvánulása immár a múlt ködébe vész, bár ma sem szeretnék harmincszemélyes hálóteremben aludni éjszaka s alávetni magamat nap nap után egy szigorú rendnek, amely minden percemet szabályozza. Végül persze maradtam a kollégiumban, s ma már úgy emlékszem a Pápán töltött négy esztendőre, mint életem egyik legkellemesebb időszakára.
Újságíróként aztán fontos munkaeszközöm lett a telefon, jelenleg pedig hosszabb-rövidebb ideig tartó csopaki magányomban szinte az egyetlen kapcsolatom a külvilággal. Van mobilom is, mint a legtöbb magyar polgárnak, de annak a számát kevesen ismerik, vadidegenek pedig egyáltalán nem, mivel a T-Mobile kérésemre elérhetőségemet nem tette nyilvánossá. Ám a csopaki számom szerepel a Veszprém megyei telefonkönyvben, s ez néha sajátos helyzetet idéz elő.
A minap fontos telefont vártam. Reggel kilenckor meg is szólalt a készülék az ágyam mellett; bevallom, álmomból ébresztett, mert általában éjjel egyig olvasni szoktam, s Istennek hála, előrehaladott korom ellenére képes vagyok nyolc órát aludni. „Kristóf Attila?” – kérdezte egy csicsergő női hang. „Igen” – feleltem. „Szívós Malvin vagyok a Pszeudoprojekt Kft.-től. Egy személyre szóló ajánlattal zavarom önt.” „Bizony, zavar.” „Csak nem álmából ébresztettem?” – csicseregte. „De.” „Délelőtt kilenckor? – kérdezte. – Éjjeliőrnek tetszik lenni?” Ezt viccnek szánta.
„Majdnem” – mondtam. „Tehát az ajánlatom… Ha ön vásárol a cégünknél egy derékmasszázsövet, ajándékba kap tőlünk egy duplán csomózott kölnivízszórót, amely használatkor csilingelő hangot ad.” „Köszönöm – mondtam. – Nem élek vele. A legjobbakat…”
Lementem borotválkozni és fogat mosni. A fogkefe éppen a számban volt, és erősen habzottam, amikor megcsendült a telefon. Odarohantam. „Szirén Mónika vagyok a győri Flacon Group Kft.-től. Örömmel tudatom önnel, hogy sorsolásunkon fődíjat nyert. Amennyiben eljön árubemutatónkra, s ott 1397 forintért vásárol egy extrapoláris szuperspricnit, elviheti nyereményét, az automata kézi flakont önműködő tripla szórófejjel, amelynek összértéke meghaladja a minimálbért.” „Köszönöm. Utálom a szórófejet.” „Miért?” – csicsergi. „A szórófej durva beavatkozás a bioszféra normális működésébe, és könnyen előidézheti a Di Pamplona-jelenséget.” „Ezt nem tudtam, én csak azzal vagyok megbízva, hogy telefonáljak.” „Ez nem mentesíti a felelősség alól.” Letettem a kagylót. Mentem ki megnyírni a rózsabokrot.
Csörgött a telefon, rohantam, kiestem a fürdőpapucsból, tüske ment a talpamba. „Masszív Emőke vagyok az Övsömör Utazási Irodától. Ön nyert nálunk egy ingyenutat Timbuktuba. Ha befárad…” „Nem” – mondtam, és lecsaptam a telefont. Húzom ki a szálkát a talpamból. Csörög. Nem a szálka, hanem a telefon. A Telefound cég ajánl egy előnyös díjcsomagot. Ma mindenki a javamat akarja.
Kiviszem a szemetet. Éppen nyitom fel a kukát, amikor csörög a telefon odabent. Megint kiesek a papucsomból. Mezítláb rohanok a murván. Érzem, a tüske még a talpamban van. De végre itt a fontos telefon, amire vártam.
Egy kellemes, nyájas orrhang szólal meg.
– Gyurcsány Ferenc vagyok…
– Mész a … – mondom a legválasztékosabb polgári módon. Aztán lecsapom a kagylót. A telefonbetyár azonban mondja tovább, percekre leköti a vonalamat. Hogy mi lenne akkor, ha közben érkezik meg az általam várt fontos hívás, én nem tudom…