Köznapló

Október 15., szombat
A váci piac város a városban, mint egy kis autonóm köztársaság: fal veszi körül, s tán ez teszi, hogy itt végtelen más minden, ugyanakkor abszolút véges: a piacot délután zárják, szakasztott úgy, mint egy városkaput a középkorban, amely nem volt olyan sötét, mint annyian hiszik. Ma nagyobb gazemberek kószálnak szabadon, és valószínűleg azért szeretek piacra járni, mert csak kis huncutságokkal állnak elém, amelyekhez készségesen és kedvvel statisztálok.
Ilyenkor októberben már fakul az élet, hideg reggeleken minek kiabálni, amúgy sincs mivel, a standsoron egyre kevesebb az áru. A körtéből az alexander barnul már belül is, két helyen kínálnak mézet, nem messze tőlük egy falusi asszony szalonnát, kolbászt hozott, őt se zaklatják sokan, a húsfélére mostanában gyanakodva néz mindenki.
A bőrdzsekis férfi tán ezért hozott lekvárt. A kétdecis üvegek úgy állnak előtte, mint díszszemlén a katonák a tábornok előtt. Mindenkit szólongat, aki arra jár, de a legtöbben oda se néznek. Váratlanul egy cigány asszony fékez előtte a fiával. A lekváros ember rögtön megélénkül, s minthogy az üvegek mellett irodalmat is tart, fénymásolt lapokat, odanyújt egyet az asszony felé. No, olvassa csak, mi mindenre jó a fekete ribizli! Le van írva, nem csapom én be magát… Ugyan, tolja el a papírt a másik, nekem mindegy, mit írtak oda, nem tudok olvasni… És a gyerek? Jár iskolába, biztosan tud. Olvasd csak, legény… Nyújtja neki is, áthajol az asztalon egészen, de a fiú hátrább lép, nincs kedvére az olvasás neki sem.
Az árus visszahúzza a kezét, látja, hogy élőszóval többre jut, másként folytatja. Hát, ha nem tudnák, elárulom, ez a lekvár a nőket szűziesíti, a férfiakat meg – itt szünetet tart, épp csak annyit, míg végigméri a fiút –, a legényeket fickósítja… Aztán hogy adja ezt a csodalekvárt? Kétszáz üvegje… Üveg? Ez? Alig nagyobb egy fiolánál… Azért csak akkora, mert koncentrátum… Az árus megtorpan a szónál, újragondolja a mondatot. Olyan tömény ez a lekvár, hogy hígítani is lehet… Menjen már! Hisz olyan színe van, mint a macskánknak. Lehet, hogy nem is ribizliből van… Gyere, fiam, menjünk! Legyen akkor száznyolcvan, kiált utánuk a férfi, de azok hátra se fordulnak.
Mennek a lángossütő felé, ahol olyasmi történt, ami addig soha: valaki visszaviszi a lángost. Nyers az egész, kovász van benne, miért nem sütik meg rendesen? Tokás, szederjes arcú melós a sértett, a pulton, amelyet addig támasztott, nagyfröccs, fél szemmel figyeli, nem iszik-e bele a tetovált nyakú süketnéma, aki újra előkerült, és golyóstollakkal zaklatja a gyanútlanokat.
A sorállók közt mozgolódás támad, egy micisapkás előresétál, odadugja a fejét, látni akarja a selejtet. Benn egy fejkendős asszony löki a kerekre szaggatott tésztát forró olajba, gyanakodva kinyúl, elveszi a nyersnek mondott darabot. Tép belőle egyet, nem szól, csak annyit: mindjárt adok másikat.
A piac vécéje a lángossütő mellett üzemel. A csősz ötvenesforma nő, elugrott valahová, lihegve siet viszsza. Amikor odaér, sliccét igazgatva egy férfi lép ki bentről. Nyújtja a pénzt, de az asszony elétartja fölemelt tenyerét: Hagyd, Pisti, majd legközelebb. A váci piac páratlan: felírásra is lehet pisilni.
A sorban a Kolumbusz-melódiát fütyüli valaki a filmből. Összehúzott szemmel néz ide-oda, mint a hajós. Fenn a barokk templom tornyát látja, a párkányon galambok lökdösődnek. Lenn a vásározók sátra előtt nincs lökdösődés, pedig a holmi kívánatos. Akasztókon hálóinget, bugyikat lenget a szél; a melltartó egységáron kapható, minden darab nyolcszáz forint. Öt kiló alma ára. Persze az almánál nem mindegy a méret: a nagyobbat drágábban adják, pedig aki ért hozzá, tudja, sose a nagyság dönt, sokkal inkább a forma, hozzá az íz és az illat…

Október 18., kedd
Maros Gábor, a Mérleg jegyben született színész, operaénekes és tenor azt találta mondani Ungár Klára Oroszlán jegyű közgazdásznak és aktív politikusnak, aki tagja az SZDSZ országos tanácsának, vezérigazgatója az Erzsébetvárosi Vagyonkezelő Rt.-nek: „Tudod, mi vagy te? Bunkó paraszt…”
Egy ilyen kijelentés mélyén sötétlik valami.
Ha egy vezérigazgatóhoz odaléphet nyilvános helyen egy bonviván, és bármi következmény nélkül leparasztozhatja – utána se szájon vágás, se ráüvöltés, helyette néma eloldalgás –, abból arra következtet egy civil, aki az SZDSZ világítótornyának fénykörén túl jár-kel, hogy Ungár Klárának, ki tudja, mi okból, ezt le kellett nyelnie. Márpedig ha lenyeli, akkor kész, akkor egykori fajsúlyát elvesztette, és holnap egy bariton is ugyanezt teheti vele.
Ráadásul látta egy kamera. Mint Zuschlag János gonosz vihorászását a Terror Háza előtt. A kiskunhalasi ifjú politikai pályáját kisiklatta a „tréfa”, és sokat kell krampácsolnia, míg visszatérhet, ha visszatér egyáltalán a hatalmi elitbe, ahová oly nagyon vágyott.
Ezért néztem szánalommal, ahogy Ungár a Napkeltében, mint afféle politikai ornitológus, egy budai turulszobor felállítása ellen tiltakozott. Mellette ült a tagtárs is. Annak érveire még csak-csak tudott figyelni az ember, az övére nem. Kiüresedett, szavai erőtlenek voltak – elmúlt belőle mindaz, ami Ungár Klára. Már csak Ungár Klára – volt.

Október 19., szerda
A parlament nemrég megszavazta Románia jövőbeni uniós tagságát. Az erdélyi magyarság mást várt: ha nemet mond legalább az ellenzék, talán másként kezelik Bukarestben az autonómia dolgát. Mert abban bízni, hogy amint Romániát bejegyzik az európai közösség tagjai közé, határon túli nemzettársainkra aranykor köszönt: illúzió. Szlovákiában azóta is döntik a szobrokat, Sturovóból máig nem lett Párkány, mint negyvenöt előtt volt, hiába kérvényezik a város magyar szervezetei.
A román politika és a román értelmiség már a tizenkilencedik században kitűzte magának azt a célt, amely felé következetesen halad, újra mondom: következetesen. Herczeg Ferenc is ezt példázza visszaemlékezéseiben.
Ioan Slavici, a világosi születésű novellista 1886-ban börtönbe került. Herczeg is ott ült, ő nem sajtóvétségért: párbajozott, és ellenfele, egy katonatiszt, meghalt.
A román író felesége épp a büntetés idején várta gyermeküket, a férj tele volt izgalommal, mi lehet asszonyával. Egy nap úgy döntött, táviratban szabadságot kér a magyar igazságügy-minisztertől. Megkapta. Az engedély szerint kijárhatott a feleségéhez, míg az fel nem kel a betegágyból. Slavici-ot meghatotta a gesztus, mondta is Herczegnek, Magyarországon emberi viszonyokat tapasztal. A magyar író felbuzdult, gondolta, előadja elképzeléseit a lázongó nemzetiségek megbékítésére.
Slavici végighallgatta, és mosolyogva felelt:
„Ne higgye, hogy minket okossággal vagy jósággal meg lehet nyerni. Mi nem is akarjuk, hogy a magyar kormány jól bánjon a magyar néppel, jobban szeretnők, ha minél kegyetlenebbül elnyomná. Mert mi nem a megegyezést keressük, nekünk a jövőnk érdekében viszályra van szükségünk.”
Herczeg hozzáfűzte még:
„Slavici a fekete-sárga nagyrománok közé tartozott. Mert voltak ilyenek is. Nem hitte, hogy Románia a maga erejéből el tudná foglalni és meg tudná tartani Erdélyt, egy föderalista osztrák császárságról ábrándozott, amelynek az egyik állama az Erdéllyel egyesített Románia lenne.”
Vagyis a helyzet, ami a románok céljait illeti, egy szemet sem változott. Ha mégis, csupán annyit, hogy a mai nagyrománok álma nem sárga-fekete: immár a tizenkét csillaggal ékesített, kék színű zászló alatt akarják megvalósítani ábrándjaikat. Következetesek, tehát sikerülni fog nekik. Mi meg nézzük majd a hátukat.

Október 20., csütörtök
Hozhat bármilyen eredményt az innsbrucki egyetem génvizsgálata a csontról, amelyet a Himalája egyik lejtőjén találtak nemrég, a rágalmakból biztosan marad valami Reinhold Messneren: itt él, velünk, ezen a riasztó erkölcsű világon.
Az osztrák hegymászó neve, aki elsőként jutott fel oxigénpalack nélkül az Everestre társával, Habelerrel, 1970 óta ismert. Akkor hódította meg a 8125 méter magas Nanga Parbatot a szinte merőleges Rupal-falon. Testvérével indultak neki a hétezer méter magasan felütött táborból, minden rendben volt, ám lefelé Güntert elhagyta az ereje. A báty más utat választott, száz métereket araszolva levezette a testvérét négyezer méterig, ám az hirtelen eltűnt.
Harminc évvel később két társuk, az expedíció háttéremberei, könyvet dobtak piacra, és kusza történetükben azzal vádolták Messnert, hogy a mérhetetlen dicsőségvágy miatt sorsára hagyta öccsét, bár mint utóbb kiderült, a testvért lavina temette be.
Messner kérdése: miért nem írtak könyvet a tragédiáról korábban? Maga ad választ: azért, mert nevét 1970-ben még csak hegymászók ismerték. Utóbb viszont márka lett, alkalmas arra, hogy sok pénzt keressenek vele, ha bemocskolják a nevét.
Harmincöt éve halt meg a testvére, ezzel a tragédiával azóta sem tud megbékélni, ám azok ketten úgy döntöttek, ő se ússza meg. „Az a fajta gyilkosság ez, amikor nem az embert ölik meg, hanem a hírét, a nevét, és vele mindazt, amit egy élet munkájával elért.”
Igaza lehet. Ha élne, ez az „ipar” Assisi Szent Ferencet is tönkretenné. Jézust, Buddhát úgyszintén, nem beszélve Mohamedről.