Átalakulóban a zsidó közösség

Zsidó honfitársaink egyénileg, szervezetileg egyre többet ütköztetik nézeteiket önazonosságról, vallásról, közösségfinanszírozásról. A viták egyre hallhatóbbak a nem zsidó társadalom számára is. Nem gátszakasztó indulatokat tükröz ez, hanem növekvő biztonságérzetet. Arra utal az őszinte és nyilvános zsidó belpolémia, hogy oldódik a holokauszt hat évtizedes sokkja, és a mai Magyarországon ráfogás volna növekvő antiszemitizmusról beszélni. Három hullámban juthatott el az átlag hírfogyasztóhoz, hogy valami átalakulóban van a honi zsidóságon belül. Az első hullám nyáron jelentkezett. Mandátuma félidejében mondott le a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz) elnöke, Heisler András, arra hivatkozva, hogy reformtörekvéseit elakasztották. A lemondásból nagy vita kerekedett a szövetségen belül és azon kívül. Szóba került, hogy nem követhetők eléggé bizonyos pénzek útvonalai, hogy megmerevedett a struktúra, s ez bajosan szolgálja a zsidó közösség érdekeit.
Legyen bejegyzett nemzeti kisebbség a zsidóság – ez az októberben élénk reakciókat kiváltott magánkezdeményezés volt a második hullám. Ez azt is a köztudatba dobta, hogy a Mazsihisz, bár nem tagadja a zsidóság nemzeti mivoltát a vallási mivolt mellett, mégis nagyon ellenzi, hogy kimondottan minoritássá váljék. Ez a cikk a folyamat harmadik lendületvétele után íródik. A minap konferenciát rendezett tizennyolc zsidó szervezet: vallási irányzatokhoz tartozók, ifjúságiak, kulturálisak és cionisták. A rendezvényen sokat emlegették a Mazsihisz állítólagos hegemóniáját, kárhoztatva azt. A záróközlemény a különféle zsidó identitások, szervezetek közötti párbeszédet sürgette. Csak első pillantásra furcsa, hogy a Magyar Tudományos Akadémia termeiben tartott konferenciáért – a helyiségbérlettől a New Yorkban élő Heller Ágnes repülőútjáig – éppen a bírálatok „tárgya”, a Mazsihisz tette a legtöbbet a kalapba. Hiszen a hitközségek szövetsége és az azon kívüli tizenhét egyéb szervezet hálója, a Zsidó Közösségi Fórum (ZSKF) még Heisler Mazsihisz-elnöki tevékenységének gyümölcse, sőt magának a konferenciának az előkészítése is Feldmájer Péter elődjének nevéhez fűződik. Másfelől az is észrevehető volt, hogy az izraelita felekezet legnagyobb alakulata, a „kifelé” az egész zsidó közösség nevében tárgyaló Mazsihisz nem képviseltette magát magas fokon. Feldmájer elnök is csak a nem rázós nyitóalkalomra látogatott el, és aztán elzárkózott az újságírók elől.
Hivatalos Mazsihisz-vélemény nélkül kell hát összerakni, mi újság úgy általában a hazai zsidóknál, és mi várható még. Vajon ez a rendezvény csak a posztját idő előtt elvesztő Heisler nagyot szóló hattyúdala volt? Netán tovább aktivizálódik a Zsidó Közösségi Fórum? Ha igen, ez elvezethet oda – ami több nyugati országban tapasztalható –, hogy nem egy vallási szervezet, hanem a különféle vallási és nem vallási szervezetek egyeztető tanácsa képez csúcsszervet a határokon belül élő zsidók számára?
Akár tovább izmosodik a ZSKF, akár nem, a pezsgés, úgy tűnik, megállíthatatlan. Már csak azért is, mert a zsidó identitás belső kibeszélése Trianon után megkezdődött, de nem lehetett teljes. Kegyetlen történések parancsoltak csöndet: vészkorszak, négy évtizednyi ateista diktatúra. Addig viszont nyolc-tíz válaszkísérlet is felbukkant a zsidóság mibenlétére, a közös származás értelmére. Komlós Aladár irodalmár például magyar zsidónak tartotta magát, olyan lélek tulajdonosának, amely elliptikus, „két központú”. Helyeselt bizonyos fokú asszimilációt, de csak a zsidó öntudat megőrzésével. Milyen messze állhatott ő a cionizmustól… Ettől Pap Károly, a később munkaszolgálatra – halálba – hurcolt író is elhatárolódott, ám ő az asszimilációt is elvetette – a nemzeti kisebbségi lét vállalását ajánlva ezek helyett. Voltak aztán polgári radikálisok, akik érzéketlenek voltak saját származási közösségük és a vallási megközelítés iránt, voltak lojális neológok és persze politikától tartózkodó ortodoxok, akik kizárólag felekezetként határozták meg magukat stb.
Az identitást megvitatni azért is időszerű, mert a zsidó vallás – az általános európai szekularizáció és a már említett XX. századi tragédiák miatt – már nem konzerválja az összetartozás-tudatot úgy, mint régen. Az elvallástalanodás durvábban sújtotta ezt a felekezetet, mint a nem zsidó társadalmat. A százezres lélekszámú közösségből öt-hétezer, aki föl-fölkeresi az imaházat. Ám ha nem a vallás, akkor mi tartsa meg közösségként őket, akik „ráadásul” rendszerint kettős identitásúak is? A közös történelem, a hagyományok? A nemzeti, etnikai jelleg és a kulturális autonómia előtérbe helyezése? Egy kívülálló itt csak jó disputát kívánhat…
Két tényezőt azért még említeni kell: anyagiak, döntésekbe való beleszólás. Az állami források döntően egyház-finanszírozási vonalon érkeznek, méghozzá a Mazsihiszhoz mint elosztó központhoz. Az egyik forrás a nem természetben visszakért, egykor államosított ingatlanokért járó örökjáradék. Ez a zsidó felekezetnél 1,7 milliárd forint. Ebből a Mazsihisz „lead” valamennyit a rajta kívüli zsidó szervezeteknek. Részben, mi tagadás, e forrás körül folyik az eszmeharc. (A hívek amúgy is csekély adományaiból, a felekezeti közszolgálati intézmények normatívájából nem szabad elvenni.) A hitközségek szövetségén kívüli vallási irányzatok és a világi zsidó szervezetek az eddiginél többet szeretnének saját működésük erősítésére. A Mazsihisznak persze nem akaródzik változtatni az elosztáson; a hitélettől a temetők fenntartásáig neki is több pénzre volna szüksége.
Feldmájerék attól, hogy ne a Mazsihisz legyen az állam hazai zsidó tárgyalópartnere, szintén ódzkodnak. Komoly érvük a szisztéma megbolygatása ellen: másfél száz éve beválik, hogy a fő vallási szervezet a zsidóság közéleti reprezentánsa. Így jó az államnak is – kormányoktól függetlenül… Ennek belátására pörgessük vissza a filmet öt évvel! Semjén Zsolt akkori helyettes államtitkár 2000 végén legitimációja kiteljesedéséhez segítette a Mazsihiszt. Logikus is, hogy az Orbán-kormány az izraelita felekezet kárpótlására és finanszírozására a vallási csúcsszervvel kötött a vatikáni megállapodáshoz hasonló szerződést. S akkor visszatérhetünk 2005-be: közösségileg sokkal több állami forrása továbbra sincs a zsidóknak, mint az egyház-finanszírozási. Nem is lesz, ha csak nem veszik magukra a nemzetiségi státust, és nem alakítanak kisebbségi önkormányzatokat.
De mi volna a jó az egész magyar társadalomnak, zsidó és nem zsidó magyaroknak egyaránt? Nem a beolvadás, nem is a megosztottság és vele a kiszámíthatatlanság. Sokkal inkább egy olyan közösségi ébredést szolgáló, demokratikusabb önszerveződés, amely a zsidók mindkét (zsidó, magyar) identitását figyelembe veszi. Ebből a szempontból minden amellett szól, hogy egy megújuló, a többi zsidó szervezettel nagylelkűbb Mazsihisz legyen-maradjon a diaszpóra zászlóshajója, a tízparancsolat értékeit továbbmenekítő hajó. Aki ilyet képzel el, annak reménykeltő, hogy a Feldmájer vezette Mazsihisz pár napja a három tradicionális keresztény egyházzal közösen adott kemény választ a liberális párt hitélet- és azon keresztül életellenes kampányára.