A vasárnapi, példátlan izgalmakat hozó lengyelországi elnökválasztás és annak eredménye különös és különleges jelentőséggel bír. Magyar állampolgárként is szorítottam a számomra rokonszenvesebb jelölt sikeréért. Nem csupán a közös történelmi események miatt, a személyes emlékek és kötődések okán is. Mert azok ugyanúgy éltetik tovább a megtörhetetlen szimpátiát, már csak a befogadások és a véradások révén is.
Tuskék győzelme után is leírtam, én már csak így maradok. Ha Kádárék ócska propagandájának sem sikerült megutáltatnia velem a „nem dolgozó” lengyeleket, és a kabátom hajtókáján ott virított a Solidarnosc jelvény, akkor most sem látok okot arra, hogy változtassak az álláspontomon.
Annál is inkább, mert olyan, hogy lengyelek, en bloc nincs. Különböző lengyel emberek vannak, akiknek nagyjából a felével érzek sorsközösséget a politikai törésvonal mentén.
Egyébként így volt ez a hetvenes évek vége felé is, a Lengyel Egyesült Munkáspártnak rengeteg tagja volt, és később nyilván sokan örültek Jaruzelski tábornok megjelenésének is, szorgalmasan építve a legendát, hogy ha nem ő jön, akkor jönnek a szovjetek.
Mindez nem változtatott azon, hogy akkoriban sokunknak Lengyelország volt Amerika. Utóbbiról és az amerikai álomról csak álmodozhattunk, az odautazás a rezsimbe beépültek gyerekeinek kiváltsága volt. Lengyelországba viszont mehettünk, és ahogyan a Balaton zenekar oly szépen megénekelte, ott is voltak jó csajok. A nyáron megkeresett pénzünkből felültünk hát a Báthory expresszre, és irány Krakkó. Na jó, az hogy felültünk, enyhe túlzás, mert az ablakon át gyömöszöltük be egymást, hogy aztán a folyosón vagy a peronon, nyakig sörszagban és dohányfüstben aludjunk állva, egészen a borzalmas magyar, csehszlovák és lengyel határőrök és vámosok menetrendszerinti felbukkanásáig.
De kit érdekelnek ilyen apróságok, ha Krakkó gyönyörű, az országutak végtelenek, az autóstop mesebeli, és vár Varsó, aztán fel északra, egészen a tengerig, Gdansk, Sopot, Gdynia. Szállás kolostorokban és vadidegenek otthonaiban, jazzfesztiválok, az első Mrozek-előadás (Emigránsok), a hit ezernyi megnyilvánulása és az itthoninál szabadabb légkör. A boltok üresek, a lelkek gazdagok. Az utolsó troli, amire még fel lehetett kapaszkodni Gdanskból kifelé, aztán leáll a hajógyár, és megjelennek a páncélosok, a vízágyúk, valamint a rohamrendőrség egységei.
Azt persze nem állítom, hogy az emlékekbe nem piszkáltak bele a Tusk-féle neobolsevik társaságot hatalomra segítő lengyelek tömegei és az aktus után következő, letartóztatásokig fajuló akciók, de ez csupán egy (fájó) momentum. Ami máris múlni látszik, míg a szekér halad. Vagy hogy a közösségi közlekedésénél maradjunk, némi váltóigazítás után újraindult a varsói gyors. Vasárnap ugyanis a jobboldali, konzervatív Jog és Igazságosság (PiS) által támogatott Karol Nawrocki az elnökválasztás második fordulójában legyőzte a liberális Rafal Trzaskowskit.
Hogy focizzunk is egy kicsit, tizenegyesekkel ugyan, de mégis. Még éjfél után is a varsói polgármester vezetett, de hajnali egy óra tájban a Nawrockira szavazók kiegyenlítettek, majd fordult a kocka. Hogy mekkorát, az hamarosan kiderül, és a konzervatív történészen múlik. A lengyel belpolitikát nálam jobban ismerők mindenesetre azt mondják, hogy Nawrocki még Andrzej Dudánál is keményebb kavics lesz az elszabadult Tusk-gépezetben. És mindez egy hajszálon múlott. Több mint hetvenegy százalékos részvétel mellett (ez ott vagy tíz és fél millió szavazópolgárt jelent) Nawrocki 50,89 százalékot szerzett, míg Trzaskowski 49,11-et. Mondanom sem kell, a közvélemény-kutató cégek a választás közben az utóbbi győzelmét jósolták.
Hogy mit jelent az eredmény immáron a valóságban? Többek között azt, hogy a szélsőbaltól a balközépig terjedő Tusk-kormány megint kapott a nyakába egy ellenzéki elnököt, akinek a vétói és az alkotmányjogi normakontrolljai gátak közé szoríthatják a miniszterelnök néha ámokfutásba hajló ambícióit.
Meg még talán azt is, hogy egy kicsit enyhül a háborús pszichózis és paranoia, hiszen az új elnök világlátása közelebb áll Trumpéhoz, mint a soha senki által meg nem választott brüsszelitákéhoz. És reménység szerint mindez nekünk is jó lesz. Elnöki szinten enyhülhet mindaz a borzalmas feszültség, amivel Tuskék megterhelték a lengyel–magyar viszonyt, új lendületet kaphatnak a visegrádi négyek, és így tovább. Némi önváddal a hangunkban azt szoktuk mondogatni, hogy mi, magyarok mesterei vagyunk a széthúzásnak, és erre azért mostanában is akad példa. Nos, a választások nem azt mutatják, hogy Lengyelországban viszont mindenki kézen fogva és kacarászva együtt menetelne bele a napfénybe, de az eredmény a kijózanodás első lépéseként megteszi.
Polak, Wegier, dwa bratanki!
