Harmadik hullám

A támadás ténye nem keltett meglepetést, legföljebb az időzítés és a stílus volt szokatlan az SZDSZ ifjúsági szervezetének hét végi antiklerikális akciójában. Igaz, mindössze egy-másfél hónappal előzték meg szokásos, évenként ismétlődő egyház-finanszírozási kampányukat. De semmi sem történik ok nélkül, van magyarázat a mostani sietségre is: országgyűlési választások előtt állunk.
Nem csupán ifjonti lelkesedésükben kezdték meg a fiatal liberálisok – megfelelő médiatámogatottsággal – a korábbi években a költségvetési vita végét követő, látszólag egyház-finanszírozási kérdéseken alapuló, valójában a katolikus egyház ellen intézett támadást. 2003-ban januárban, 2004-ben február közepén léptek porondra a liberális politikusok, illetve a hozzájuk rejtve vagy leplezetlenül kapcsolódó médiaszemélyiségek azzal a bámulatosan eredeti programtervezettel, hogy az egyházak, valamint az állam és az egyház szétválasztása érdekében szűnjön meg mindenfajta támogatási rendszer. Eleinte kimondatlanul, később egyenesen megfogalmazva, hogy a liberálisok szerint rendkívül igazságtalan és a többségi társadalmat jogosan sértő gyakorlat van érvényben az egyház-finanszírozás terén, ami az avíttas szemléletű jobboldali kormányok mesterkedése mellett a múlt bűneitől terhelt lelkiismeretű szocialisták kompenzációjának következménye. A kérdés évenkénti fölvetése tehát egyszerre szolgálja a harcos antiklerikalizmus evidens érdekeit és az SZDSZ identitásának erősítését, hiszen mindenki számára nyilvánvalóvá tehető a liberálisok szocialistákétól eltérő álláspontja. Az egyház-finanszírozással kapcsolatban eddig Horn Gábor, Fodor és Demszky Gábor mellett az eleinte a Human Rights Without Frontiers regionális koordinátoraként megnyilatkozó, később a Miniszterelnöki Hivatal egyház-politikai tanácsadójaként fellépő Buda Péter is többször állást foglalt, és aligha keltene meglepetést, ha tudományos alapokon ismét kifejtené lehengerlő véleményét a modernitás parancsoló követelményeiről.


Mivel választások előtti év az idei, a szokásoktól eltérően már a harmadik egyház-finanszírozási SZDSZ-kampányhullámot élvezhetjük végig. A hagyományosnak mondható évadnyitót 2005. február 9-én tartotta Horn Gábor. A vezérmotívum ezúttal az volt, hogy a hit magánügy, ezért az egyházak nem finanszírozhatók közpénzből. A második akciót a nyári hírpangás kezdetén, július 7-én tartotta Göncz Kinga ifjúsági, családügyi, szociális és esélyegyenlőségi miniszter, akinek a miniszterelnökhöz írt, a vatikáni szerződés felbontását javasoló levele „véletlenül kiszivárgott”. A javaslat ezúttal pusztán anyagi természetű indokra hivatkozott: a miniszter szerint a – ki tudja, milyen sorscsapás következtében – nehéz anyagi helyzetbe került önkormányzatok tömegesen adják át szociális intézményeiket az egyházaknak, jóllehet egyáltalán nem kívánatos, hogy a szociális ellátórendszerben meghatározóvá váljon az egyházak szerepe. Ráadásul a fenntartók arányának megváltozása súlyos költségvetési zavarokat is okozhat. A javaslat tehát kézenfekvő: le kell faragni az egyházi intézmények támogatását, s ehhez felülvizsgálandó a vatikáni megállapodás is. Mint később kiderült, a különben jó szándékú, de kissé naiv miniszter aszszonyt rászedte valaki: az önkormányzatok nem adják át szociális intézményeiket, ráadásul, ha átadnák is, akkor sem kerülne veszélybe az amúgy erős lábakon álló, hiányt alig felhalmozó, szinte tökéletes költségvetés. Sajnos a miniszter asszony – nyilván bokros teendői miatt – nem kért bocsánatot a megtévesztett közvéleménytől, az önkormányzatoktól és az egyházaktól. Miért is kért volna? Elvégre nem tehet a hír kiszivárgásáról…
A szocialista kommunikáció eddig rendre visszavonulót fújt a vatikáni szerződés felmondását követelő liberális változtatási tervek hallatán, ehelyett inkább a gyakorlatra helyezte a súlyt. Ennek következményeiről, a szerződésben rögzített hozzájárulási támogatások késedelmes kifizetéséről, az összegek átértelmezéséről és a támogatási rendszer számítási módszereinek relativizálásáról a kormányváltás óta lényegében havi rendszerességgel értesülhettek az olvasók a történelmi egyházak kétségbeesett, ám többnyire eredménytelen tiltakozásai nyomán. Nemcsak az oktatási intézmények, az óvodák, általános iskolák, gimnáziumok kerültek nehéz helyzetbe, hanem az egyházi fenntartású szociális intézmények, sőt múzeumok és könyvtárak is. Egyelőre felbecsülni is nehéz, milyen erejű csapást sikerült mérni a magyar kultúrára, és mennyi időre lesz szükség ahhoz, hogy a teljes anyagi csőd felé sodródó intézmények kiheverjék a pénzügyi támadást.
E csöndes, de nagyon gyakorlatias lépések mellett volt azonban a szocialisták szimbolikus politizálásának is egy akciója: Gyurcsány Ferenc 2004. decemberi, különösen szégyenteljes vatikáni látogatása a nagybeteg II. János Pál pápánál. A közvetíteni szándékolt üzenetet viszonylag rövid idő alatt megcáfolták a kormánytól független vatikáni közlemények, s így a belpolitikai kommunikációs szándék is hamar összeomlott, jelentősebb hatással mégsem volt a kormány népszerűségére nézve. A találkozó eseményeinek elhallgatása, a nuncius közleménye és a nyilvánvalóvá vált félrevezetési szándék nem ütött vissza. Az akció már a szocialista „imázsváltás” jele volt, amelynek célja a liberális párt témájának kisajátítása, ezzel minél több liberális választó megnyerése.


Az Új Generáció néhány buzgó tagjának mostani felvetése vélhetően nem a startpisztoly eldördülése előtti indulás, hanem a politikai terep képzelt vagy valós változásaihoz való gyors alkalmazkodás jele volt, és az sem tekinthető véletlennek, hogy nem a pártvezetés tette meg az első lépéseket, hanem „csak” az ifjúsági tagozat. Október végén több baloldali elemző is foglalkozott a KDNP várható választási szereplésével. A Hírszerző nevű internetes újság és a 168 Óra primer módon a kereszténydemokrata politikusok közötti szembenállás – számukra különböző jelekből kikövetkeztethető – bemutatásával foglalkozott, kimondva-kimondatlanul azonban inkább a kereszténydemokraták lehetséges mandátumainak számával, illetve a KDNP potenciális választói körével. „Bár a KDNP-ben azt hangsúlyozzák, hogy csak a keresztényi erkölcsöt képviselik, és jobbra zártak, a fideszesek úgy látják, a MIÉP–Jobbik-féle Harmadik Úttal szemben a KDNP-nek kellene megszólítania a szélsőjobbot is, hogy Orbán nyugodtan beszélhessen középre” – vonta le a végső konzekvenciát Bessenyei Zsolt, ezúttal nem a Népszavában, hanem a választásoktól bizonyára függetlenül indult Hírszerzőben. Mindez nem kizárólag a politikai pártpaletta baloldali megítélése szempontjából érdekes, hanem azért is, mert a politikai elemző úgy látja, a katolikus egyház támogatását nem közvetlenül a Fidesz, hanem szövetségese, a KDNP élvezi, mivel ez a párt képviseli a leghitelesebben az egyház társadalmi tanítását. Meglepő fordulat.
Nem különösebben bonyolult a két állításból stratégiát kovácsolni: ha a baloldalnak nem sikerül megfelelő módon felszeletelnie a jobboldali szalámit, akkor nincs más hátra, mint bevetni a hagyományos eszközöket. A legnagyobb múltra visszatekintő vád az idegengyűlölet, kirekesztés, „homofóbia”, és az adu ász persze az antiszemitizmus. Természetes lenne, ha a közeljövőben ezek a kommunikációs elemek a megszokotthoz képest is nagyobb erővel záporoznának nemcsak a KDNP-re, hanem a keresztény egyházakra is.
Gusztos Péter, Ceglédi Zoltán és a még nála is sokkal viccesebb Kovács Béla talán egyáltalán nem véletlen ötlettől vezérelve kiáltották bele a múlt hét vége szokatlan belpolitikai csöndjébe az elsősorban a katolikus egyház ellen megfogalmazott vádjaikat. Megfontolt előrelátásra következtethetünk a professzionális szervezésből is: a támadást, amelyet a történelmi egyházak provokációnak értékeltek, nem az SZDSZ élcsapata hajtotta végre, de a párt honlapjának vezető anyaga lett a hír, és az SZDSZ nem hagyott kétséget afelől, hogy a fiatalok a párt hivatalos álláspontját képviselik. Ezek szerint tehát a párt talán még liberális mércével mérve is kissé együgyű egyházképét fedi a „te és papjaid” kitétel, az SZDSZ álláspontja a még liberális történészek által sem különösebben elfogadható „papjaid hogyan szolgálták ki a kommunista rendszert” félmondat; és a párt fogalmaz meg sommás véleményt a hazai keresztényekről, vádolva őket hiszékenységgel, kirekesztésre való hajlammal, a politikai folklór új elemeként a papságot pedofíliával.


A hívők tartsák el papjaikat című emelkedett hangú dolgozat november 11-én, a Tartsd el a papjaidat, kedves hívő című tréfás nyílt levél november 13-án, vasárnap délben, A vatikáni szerződés felülvizsgálatát kezdeményezik a liberálisok című írásmű fél négykor jelent meg a párt honlapján. Hétfőn pedig a szintén humorosnak szánt Degenere! című pamflet Kovács Bélától. Ezekhez a szövegekhez hallatlanul szellemes, ám roppant kifejező kép is készült: két egymásba fonódó kezet láthatunk, kicsit mintha a magyar katolikus egyház plakátjára emlékeztetne az alkotás, de a liberálisok lejáratásra kitalált képén az egyik kéz nem segít, nem ételt ad, hanem titokban pénzt csúsztat a másik marokba. A felirat is találó, bizonyára sokat törhették rajta a fejüket a fiatal liberálisok: „És megteremté a vatikáni szerződést, és látjuk, hogy nem mindenkinek jó…”
Hamarosan az egész hazai tömegtájékoztatás felkapta az SZDSZ idei harmadik egyház-finanszírozási kampányát. Igaz, a gyorsan megszületett és elég széles körű tiltakozásokkal, közgazdasági és jogi kommentárokkal együtt, de mégiscsak ingyenes reklámidőt biztosítva a liberálisoknak. Ismétlés a tudás anyja. Az idén harmadszor véshették be elméjükbe a választópolgárok a liberálisok egyház-finanszírozási üzenetét.