Köznapló

November 11., péntek
Ügyvéd barátom megajándékozott egy könyvvel, feltételezem, így akarta értésemre hozni: síkos pálya az, amelyen masírozok. Magyar írók perei, ez áll a borítón, bírósági ügyeket gyűjtött össze Bényei József figyelmesen, szorgalmasan, meg persze úgy, ahogy 1984-ben lehetett. Olvasni benne Kazinczy kufsteini raboskodásáról, Csokonai debreceni kiűzetéséről, Táncsicsról, akit „communizmus”-sal vádoltak, s arról, ami tán a legnagyobb nemzetközi visszhangot váltotta ki: Hatvany Lajos 1928-as úgynevezett nemzetgyalázási peréről.
Az esetek nagy részét a közönség nem ismeri. Talán mert tankönyveink szemérmesek, ahogy szemérmesek a kiállítások rendezői, s a múltból az újságok is a politikai ügyeket kaparják elő. Buta szempont, hiszen egy cseppet igényes bulvárlap látványosan tálalhatná Vajda János és Bartos Rozália cifra házasságát és főleg a válást, amelybe a költő, a márciusi ifjak egyike a Szentszéket is bevonta. És figyelmet érdemelne Gárdonyi kezdettől boldogtalan frigye Csányi Horváth Máriával, ez fogalmaztatta meg az íróval a naplójába került szörnyű mondatot: „E házasságnak vagy válás, vagy gyilkosság lesz a vége.”
Mégsem a perek miatt hozom szóba Bényei könyvét. Sokkal izgalmasabb az a része, amelyik a börtönökről szól. Ott van példának a váci fegyház. Egyszer már emlegettem Herczeg Ferenc párbajvétségét: a joghallgató Herczog egy verseci mulatság után főrendezőként halálos elégtételt vett egy gyalogsági honvédtiszten. Egy év államfogházra ítélték, amit a kúria négy hónapra mérsékelt ugyan, de le kellett ülnie.
Mit jelentett akkoriban az államfogház? Akinek pénze volt, annak különszobát, szabad kijárást, kártyapartnereket, meg ami Herczeg esetében különösen fontos, lehetőséget az írásra. Akkor hirdetett regénypályázatot a Singer és Wolfner kiadó ezer arany pályadíjjal. A börtönben írt Fenn és lenn nem nyert (a nagylexikon téved), de a kiadó megvette, és éppen ezer aranyért. Siker lett, ez indította el Herczeget az írói pályán.
Jókai más eset, rangos író volt, mikor 1863-ban elítélték. Lapja, A Hon lehozta Zichy Nándor gróf cikkét, amelyet a katonai törvényszék egy év börtönre taksált. A József-laktanyában kellett letöltenie, ám Laborfalvi Róza bútort, ágyneműt, íróasztalt, evőeszközt, papírt, írószerszámokat vitt be neki. „Soha életemben több szabadságom nem volt, egész nap látogatókat fogadtam, este kimentem vacsorálni a Svábhegyre, a porkolábot is elvittem magammal” – írta utóbb.
A budai vár börtönének volt egy másik lakója is: Táncsics Mihály. Tizenöt évet kapott, amiért 1860. március 15-én csöndes tüntetést szervezett a temetőben. 1867-ben szabadult, a koronázásra készülő Ferenc József táviratot küldött Bécsből: engedjék szabadon. Táncsics hét év után lépett ki a börtönkapun – vakon…
A József-kaszárnya ma is megvan, a váci és a márianosztrai fegyház ugyanúgy, ám arról, ami ezek falai közt történt, az tud csupán, aki rab volt, pedig tudnia kéne mindenkinek. A látogatókat vonzaná az olyan kiállítás a faluban, Nosztrán, amely hatásos rendezésben mutatná meg a gyilkos Léderernét, aki Kodelka fejét vitte a kosárban; az irgalmas nővéreket, akik a Monarchia első női börtönét felügyelték; ki volt Dálnoki Veress Lajos és Fáy Árpád, akiket negyvenöt után ítéltek el sok évre; miként viselte a fogságot ötvenhat után Bibó István vagy Mensáros László.
Már most gondolkodni kéne, hogyan mutassák meg jövő októberben a különbséget Rákosi szegedi és Hóman váci raboskodása közt, nem beszélve az ötvenhatosokról. A magyar börtönök története része a magyar történelemnek, félre kell húzni a függönyt meg a politikai szemérmet: látni akarjuk mindazt, amit eddig titkoltak előlünk!

November 12., szombat
Vannak kedves emberek, Kobzos Kiss Tamás és Petró Kálmán ilyenek. Két hete a sanghaji Park Hotelről szóltam, tudtam, hogy magyar építész tervezte, de azt nem, hogy kicsoda. Megírták, most továbbadom. Hudec László 1893-ban született Prágában, és 1914-ben Budapesten szerzett építészdiplomát. A világháborúban orosz fogságba esett, Habarovszkból szökött át Kínába. 1920-tól egy amerikai cégnél dolgozott Sanghajban, 1925-ben saját irodát nyitott. Cége hatvanöt épületet tervezett: kórházat, templomot, színházat, mozit, egyetemet, lakóházakat. És Hudec munkája a 83,8 magas, 22 emeletes Park Hotel is, amely Kelet-Ázsia legmagasabb épülete volt a két világháború között… Uraim, köszönöm!

November 14., hétfő
Gusztos Péter, a szabad demokrata csapat balösszekötője azt javasolja, a kormány vizsgálja felül a vatikáni szerződést: meg kell szüntetni az egyházak feudális kiváltságait. Gusztos ifjú ember, kicsit heves, kérem, higgadjon le, és gondoljon pár percig Isten azon szolgálattevőire, akiket ’45 után földönfutóvá tettek, rendházaikat feldúlták, kifosztották, és hogy arról, mi veszett oda, máig nincs hozzáférhető kimutatás.
Ezek után hallgasson meg egy történetet, egy alföldi falu templomáról szól – idevág. A plébániát az egyház polgári alkalmazottja félmillióért pereli, ám annak nincs félmilliója. Kiszállt a végrehajtó, és megállapította: ha szegény az eklézsia, adják el a templomot, és abból fizessenek. Hogy egy fásult végrehajtó szerint nem számít, ki lakik egy épületet, az ördög vagy a Jóisten, még csak-csak érti az ember. Azt már kevésbé, ha az állampolgári jogok országgyűlési biztosa mondja ugyanezt. (E történet mellé kívánkozik, ami Indiában szokás, pontosabban gyakorlat: ott a Krisna-templomok Isten tulajdonaként vannak bejegyezve a telekkönyvbe, tehát nem lehet őket sem eladni, sem adósságot táblázni rájuk.)
De folytatom az alföldi történetet… Hamarosan kiderült: a templom nincs a telekkönyvben, jogilag tehát nem létezik. Ha ezen a logikai szálon haladunk tovább, egyértelmű, hogy abban a faluban, legalábbis a telekkönyv szerint, Isten nem állandó lakó, legfeljebb vasárnapi vendég. A képviselő úr kicsit tán ateista, ilyenformán aligha interpellál majd a parlamentben, ha számos magyarországi plébánia kerül hasonló helyzetbe, egy nap az ingatlanhirdetések között kápolnákat és parókiákat kínálnának eladásra Amire egyébként volt már egyszer példa: egy ősi felekezet imaházaiból, mert hívei nagy részét kiirtották, hangversenyterem, galéria és vívócsarnok lehetett.
De nem hiszem, hogy Gusztos úr fejében bármi e körül forog. Mint olyan politikus, aki felelősséget érez a jövőért, bizonnyal jobban érdekli az a dinamizmus, amellyel a gazdaságot működteti a kormány a Krisna-templomok földjén, Indiában. Ha van kedve beszélgetni ilyesmiről, szívesen látom. A telefonszámom benne van a Pest megyei könyvben. Ezt azért mondom, mert az öné titkos, ami azt sugallja, hogy a politikust mint a társadalom többet érő tagját nagyobb védelem illeti. Ez kapitális tévedés, bár nincs akkora, mint az a javaslat, hogy felül kéne vizsgálni a vatikáni szerződést.

November 16., szerda
Meghalt Supka Magdolna, ahogy mindenki ismerte: Manna. Többször jártam nála a Bocskai úton, sokat beszélgettünk, az egyik ilyen beszélgetést szalag is őrzi, mégsem írtam belőle interjút: nem azért voltam ott. Akkor kerestem először, amikor a zseniális grafikus, Szalay Lajos sok évtized után hazajött Amerikából, és készültem a találkozásra vele Miskolcon. Nem tudtam, mit kell tudnom abból, amit nem lehet tudni róla. „Ember, vigyen magával magnót, mert olyan szépen senki nem beszél magyarul, mint Lajos” – ez volt minden tanácsa. Másik alkalommal a gödöllői művésztelep volt a példa, harmadszor a tartalmas ivászatokról mesélt Kondorral, Csohánnyal és Kohánnal, és sértődötten konstatálta, hogy a férfinép csak látszatra erős, hiszen mind a hárman kidőltek mellőle, emiatt nincs igazi beszélgetőpartnere. Művészettörténész volt, de sokkal inkább korlátok nélküli ember, nem ismert tabukat. Senkit nem éreztem olyan szabadnak, mint őt: amikor elköszönt tőle az ember, felhatalmazást érzett arra, hogy köpjön a világ szellemi gonoszainak képébe.
Nem szomorkodom a halálán, inkább hálát adok a sorsnak, amiért egy korban éltem vele, és ismerhettem, hogy itt járt köztünk, és rányitotta a szemünket olyan alkotókra, akik nem kánon szerint, hanem csillagsorsuk okán nagyok, mint Kohán, Szalay Lajos, Wagner Nándor s a szívének oly kedves Tóth Menyus. Igen, a szívének, amelyről sosem beszélt, és hogy más se hozhassa szóba, szabadszájúsággal leplezte.
A Kecske utcai székház egyik évadzáróján, ahol a Makovecz-brigádok és a névadó mester munkáiról beszélgetett pár tucat meghívott, a hangulat kezdett laposodni, amikor felállt Manna, és ilyen felütés után: „Hallja-e, Makovecz…” – mondott egy cifrát. Azt hittem, leszakad a csillár. Odafordultam, látom, hogy Imre kacag, és nevetett Manna szeme is, és éreztem, bárhogy hangzanak a szavak, nem azt jelentik, amit mondanak, mert nem a száj szól ott, hanem a szívek. Az ilyen pillanatok adnak biztatást, és amíg ez a közös nyelv, nincs semmi baj. Ezt hagyta ránk örökül a kilencvenkét éves Supka Magda. Isten vele!