A közelmúltban lezajlott franciaországi események markánsan megmutatták, mekkora gondokhoz vezethet az, ha nem kezelik kellő súllyal a kulturális különbségeket. Az Egyesült Királyságban azonban nem voltak ennyire durva következményei a nyilván ott is meglévő feszültségeknek. Ön, aki évtizedek óta foglalkozik a kultúra és a szociális helyzet összefüggéseivel, mit gondol: e tekintetben miben különbözik a két ország helyzete?
– Bár részletes adatokat nem ismerek a brit és a francia helyzet különbségéről, azt hiszem, a körülmények alapvetően mindkét országban hasonlóak. Abban az értelemben ugyanis, hogy – mint az elhangzott előadások egyikén is megfogalmazódott – az embereknek nálunk sincs esélyük saját identitásuk kialakítására. Ha erre irányuló törekvésük kudarcra van kárhoztatva, az elkerülhetetlenül még nagyobb gondokhoz vezet, akár személyes életük szintjén is. Munkám során ennek a problémának egyik jellegzetes példájával szembesültem, amikor Glasgow lakásgondokkal küzdő fiataljaival foglalkoztam. Ott szinte „történelmi” hagyományokra tekint vissza az, hogy a fiatalok tizennégy évesen kikerülnek az oktatásból, drogoznak, és a lányok tizenévesen teherbe esnek. Ennek alapvetően az az oka, hogy hiányzik belőlük az önbecsülés. Persze a kormány, ha kellene tennie valamit az érdekükben, az egészet elintézi annyival, hogy ezek a fiatalok „foglalkoztathatatlanok”, lehetetlen munkát adni nekik, mert híján vannak a szükséges képzettségnek. Néhány program biztosítani próbálja számukra a megfelelő szakképzést, ám ez egyszerűen nem megy. Ugyanis ez megint csak azt az érzést erősíti bennük, hogy nincsenek olyan értékeik, amelyeket hasznosíthatnának.
– Hogyan segíthetik ezeket a fiatalokat a művészeti programok?
– Nagyon sikeresen. Megismerteti velük önnön értékességük tudatának élményét. Egy példa: ha valamelyik fiatal zenélni szeretne, azt mondják neki: rendben, megtanítunk muzsikálni, ha vállalod, hogy kilenc hónapon át heti rendszerességgel megjelensz a képzésünkön. Rendelkezésükre bocsátjuk a legjobb felszerelést, a legjobb tanárokat, a legjobb dj-ket, így a fiatal szinte észrevétlenül visszakerül az iskolai környezetbe. Aztán egyszer csak megkérdezi tőle a tanár: tudod-e, hogy mindez sokkal könnyebben menne, ha számítógépet is használnál? És zenélés közben szinte észrevétlenül a számítástechnika alapjait is elsajátítják. Némelyek ezt a módszert nevezik „lopakodó tanulásnak”. Ez idő alatt megtanulják önmagukat is méltányolni. Ez ugyanis kulcsfontosságú: tudatosítani kell a fiatalokban, hogy az emberi méltóság nem csupán az alapvető ellátásból és a szavazati jogból áll, hanem abból is, hogy szüksége van rájuk a társadalomnak. Ugyanis mostanság a világnak olyan komoly problémákkal kell szembenéznie, amelyek következményeképpen minden egyes ember minden képességére szükség van, iskolázottságtól függetlenül. Mindenkinek fel kell ismernie, hogyan tudna hozzájárulni társadalmi környezetének jobbításához. Akinek nincs önbecsülése, az nem lehet értékes tagja a társadalomnak sem.
– Tehát összekötik a művészeti oktatást a személyes képességek fejlesztésével és a társadalmi reintegráció segítésével?
– Végeredményben ez történik. Úgy vélem, különös időket élünk mostanság, afféle átmeneti időszakot. Mindinkább az „értékáramlatok” vezérelnek minket. Ez nem valamiféle vallási kifejezés: amikor értékáramlatokról beszélek, azokra a közös pontokra gondolok, amelyek az oktatási programokban, valamint az eredményesebb helyi önkormányzatok vagy éppen a sikeres kórházak kommunikációjában egyaránt megjelennek. Többek között a részvétel lehetőségéről, a hozzáférhetőségről, az állampolgári jogokról beszélnek. Ezek az értékáramlatok – ahogyan én nevezem őket – áthatolnak a régi szektorok határvonalain. Már régóta túl vagyunk azon az időszakon, amikor a társadalom különböző területeit szigorúan behatárolt régiókként tekinthettük, különválasztva például a művészet, az oktatás és az üzlet világát. Korunk problémáival – a háborúkkal, a környezeti gondokkal – csak akkor tudunk sikeresen szembeszállni, ha átfogóbb, szerteágazóbb stratégiával lépünk fel ellenük. Elvégre a megoldandó nehézségek is sokrétűek. Nemrég Skócia rendőrfőkapitánya mondta nekem, hogy már számukra is kiderült: a lakhatási problémák összefüggenek a drogozással, ez utóbbi pedig a korai iskolaelhagyással, amelynek következtében a fiatalok nem tudják, mihez kezdjenek magukkal, s egyáltalán, hol próbálkozzanak.
– A civil szervezetek mellett mennyire tudatosul ez a kormányzatban is?
– A kormány különféle minisztériumokból áll, amelyek szinte szóba se állnak egymással. Most elsősorban a régi struktúrák lebontása az érdekünk, hogy újrateremtsük azokat a kereteket, amelyekre szükségünk van problémáink megoldásához. Ahhoz, hogy az emberek egyszerre érezzék egésznek és egy nagyobb egység részének magukat, és azt is érezzék, hogy szeretik őket, szüksége van rájuk a társadalomnak. Alkotóként igen fontosnak tartom, hogy mind többen kapcsolódjanak be a több közreműködő részvételével zajló, közösségi művészeti tevékenységekbe. Ez új nyelvet, új struktúrákat és új érzéseket hozhat létre. Munkánk során helyi forrásokból kell építkeznünk.
– A Központ a Kreatív Közösségekért megtalálja ezeket a forrásokat?
– Egyelőre nem vagyunk túlságosan népszerűek a szponzorok körében. Inkább afféle „agytrösztként”, kutatási központként működünk, és partnerségre törekszünk különféle civil szervezetekkel, de akár kormányzati szervekkel is. Az utóbbi években sikeresen együttműködtünk a finn egészségügyi minisztériummal, valamint a görög oktatási tárcával, de olyan szerveződésekkel is, amelyek vállalkozások indítását segítik. Mindanynyian erősen érdeklődnek az iránt, hogyan lehet a kreativitást összekapcsolni a társadalmi integrációval.
– Törekvésük lényege eszerint abban rejlik, hogy a korábban meglévő határvonalakat lebontva az alkotó tevékenységet használják fel a szociális gondok orvoslására, s ezzel megtanítják a hátrányos helyzetű embereket az önálló kezdeményezésre?
– Végeredményben igen. Úgy véljük, át kell alakítani azt a látásmódot, amelylyel korábban próbáltuk megoldani problémáinkat. Még ha tudatosul is bennünk az, hogy a különféle területek mennyire átfedik egymást, a szervezeti berendezkedés és a képzés nemigen teszi lehetővé, hogy valaki könnyedén átléphesse a megszokott határvonalakat. Manapság még újdonságnak számít, ha egy szociális munkás a művészetoktatás eszközeivel él mindennapi tevékenysége során. Megkeressük azokat a területeket, amelyeken változtatásra van szükség, aztán felkutatjuk azokat az embereket, akik helyi szinten, személyes tevékenységükkel képesek hozzájárulni a változáshoz. Arra is akad példa, hogy minket keresnek meg valamilyen ötlettel – mint a finn kulturális tárca és a görög oktatási minisztérium is tette –, ha közvetlen környezetükben nem találnak megfelelő partnert, és együtt próbáljuk kidolgozni a cselekvési tervet. Segítünk nekik abban, hogy a jelenlegi helyzetnek megfelelően alakítsák át az intézményes struktúrát, és ennek köszönhetően lassan társadalmi megbecsültségük is növekszik. Ugyanis ha valami működik, akkor minden újszerűsége ellenére is előbb-utóbb kivívja az elismerést. Ez emberekre és társadalmi szervezetekre is igaz.
origo.hu
Videón a rekordméretű harcsa – százhat kiló volt a hal
