Több mint hiba

Sokáig az érintettek sem tudták, mekkora csapdába került 1994 tavaszán a honi agrárium az akkor még az Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) égisze alatt zajló világkereskedelmi tárgyalások uruguayi fordulóján. A botrány csak két év múlva pattant ki, amikor az amerikaiak, az ausztrálok, az argentínaiak és az új-zélandiak perrel fenyegettek meg minket, amiért nem tartottuk be a GATT-tárgyalásokat lezáró megállapodás agrárfejezetében vállaltakat. Nem tartottuk be, mert döntéshozóink hamar rájöttek, hogy a dokumentumban foglaltak öngyilkossággal érnek fel. Hosszú vita után átmeneti könnyítéseket kaptunk ugyan a GATT utódaként működő Kereskedelmi Világszervezettől (WTO), ennek ellenére elképesztő mértékű az az exporttámogatás, amelynek a folyósításától 2002-ig elesett az ország. Bizonyára ennek is szerepe lehetett abban, hogy a magyar mezőgazdasági termelők felkészületlenül érkeztek az unióba, emellett felborult a magyar élelmiszer-gazdaság sokáig oly kedvező külkereskedelmi mérlege. Miközben exportunk értéke évente stabilan hárommillió dollár körül alakul, importunk 1999-től – attól kezdve, hogy felgyorsult vámhatáraink lebontása – megduplázódott, tavaly már kétmillió dollár közelében járt.
Mi is történt tehát azon a nevezetes GATT-fordulón? Olyan megállapodás született, amelyben az aláírók egységesen vállalták, hogy az ezredfordulóig 36 százalékkal csökkentik az agrártermékek külpiaci értékesítéséhez nyújtott állami exporttámogatásokat. Mi is csatlakoztunk ehhez az egyezményhez. Nem is ezzel volt a baj, hanem azzal, hogy rossz kiindulási alapról – szaknyelven szólva: bázisról – vállaltuk a támogatások leépítését. E bázisnak ugyanis semmi köze nem volt a magyar valósághoz, mivel 1992-ben az Antall-kabinet és a Kádár Béla vezette Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma rosszul adta meg a kiinduló alap kiszámításához szükséges adatokat.
A bázis megállapításakor azt vették figyelembe, hogy az adott ország 1986–1990 között mekkora összeggel támogatta az agrár- és élelmiszer-ipari termékek kivitelét. Ehhez az összeghez képest kellett vállalnia mindenkinek 2000-ig a 36 százalékos csökkentést. Nem mindegy tehát, hogy milyen adatokat közölt az adott állam az 1986–1990-es bázisidőszakról az uruguayi fordulón. Magyarország mindenesetre mindent megtett azért, hogy a legrosszabb feltételeket alkudja ki. Bázisadatainkat konvertibilis valuta helyett forintban adtuk meg, nem számolva a hazai fizetőeszköznek a kilencvenes évek elején különösen gyors inflálódásával. Rubelben kifizetett exporttámogatásainkat pedig egyszerűen kihagytuk a közölt adatok közül. Így GATT-megállapodásunk alapja jóval kisebb lett a valóságosnál, ráadásul aránytalanul magas támogatáscsökkentést vállaltunk.
A bázisidőszakban valójában 423 millió dollár értékű exporttámogatást folyósítottunk, de nem ezt az adatot közöltük a GATT-fordulón, hanem sokkal kevesebbet, emiatt az ezredfordulóig azt vállaltuk, hogy a támogatásokat 60 millió dollár körüli összegig csökkentjük. Ez a lefaragás 85 százalékos, miközben a megállapodásban csak 36 százalékot írtunk alá. Még egy összehasonlítás, hazai fizetőeszközben számolva: vállalásunk arról szólt, hogy 2000-ben már csak 14,32 milliárd forint exporttámogatást adunk az agráriumnak. Ha viszont a helyes adatokból indultunk volna ki, csaknem 60 milliárd forintra lett volna lehetőségünk. Megállapodásban rögzített veszteségünk tehát – csak 2000-ben – legalább 45 milliárd forint.
A másik érthetetlen lépésünk tizenegy évvel ezelőtt az volt, hogy a több száz exportált agrártermékünk közül mindössze tizenhatnak a támogatását vállaltuk, méghozzá olyanokét, amelyek nem képezték a magyar kivitel gerincét. A tejipari palettán például csak egyetlen sajt szerepelt, a baromfiágazatot pedig egyedül a brojlercsirke képviselte. Nem csoda, ha a GATT-megállapodás már aláírása pillanatában betarthatatlanná vált. Egyetlen percig sem tettünk eleget vállalásainknak, de csak 1996-ig tudtuk húzni az időt, mert négy állam hivatalosan is fellépett ellenünk. Hosszú tárgyalásokon próbáltuk bizonygatni, hogy a szerződés aláírásakor tévedés történt részünkről. Aztán 1997-ben megszületett az új egyezség – akkor már a WTO-val –, amelyben részben figyelembe vették érveinket. Az új bázist az 1995-ben kifizetett magyar exporttámogatás szintjén állapították meg, amely 50 milliárd forint körül alakult, ezt kellett 36 százalékkal csökkentenünk. Sovány vigasz volt ez a magyar mezőgazdaságnak, hiszen éves szinten így is tízmilliárdokban mérhető a tévedésből származó veszteség.
Máig nem tudtuk meg, ki a felelős a fentiekért. A Horn-kabinet idején az akkori kormánypárti többség felállított a parlamentben egy vizsgálóbizottságot, amelyik végül nem derített ki semmit. Sűrűn emlegették viszont Kádár Béla nevét, mondván, az általa irányított külkereskedelmi tárca képviselte az országot a GATT-tárgyalásokon. A közgazdász-politikus viszont emlékeztetett arra, hogy ők a földművelésügyi és az ipari tárca adataiból dolgoztak, amelyeket a Grósz-, illetve a Németh-kormány szakértőitől vettek át, ráadásul a rendszerváltás előtt a keleti régiókba szállított élelmiszer-kivitel adatai titkosnak számítottak. Ehhez képest az agrártárca 1996-ban határozott összegeket közölt az 1986–1990 közötti esztendők támogatásáról. Az ágazatban többen Raskó Györgyöt tartják a fiaskó felelősének, aki a hibás adatközlés időszakában közigazgatási államtitkárként irányította a földművelésügy apparátusát. Raskó ezzel szemben azt állítja, 1994 tavasza előtt nem találkozott a GATT-megállapodás tervezetével, annak előkészítésében a tárca nem vállalt érdemi szerepet. „Magam is kíváncsi lennék rá, ki követhetett el ekkora hibát” – válaszolta nyolc évvel ezelőtt laptársunk érdeklődésére.