A médiaelit elbulvárosodása

A Magyar Nemzet szombati magazinjában Stefka István hetente közöl egy-egy interjút a magyar rendszerváltozás legnagyobb alakjaival. Sorsukon érdemes egy parányit eltöprengenünk, mert hánykódásaikban, perifériára kerülésükben és megkeseredésükben ott lapul történelmünk elmúlt jó tizenöt éve. Az a lassan generációnyivá növő idő, amiről ma már sejtjük, hogy inkább volt tévutakkal teli bozótjárás, semmint a polgári újjászerveződés kora. S amikor azon töprengünk, hogy rendszerváltoztató politikusaink és értelmiségijeink, a néhai ellenzék ilyen-olyan ideológiai kötődésű tagjai miként szorultak szellemi életünk perifériájára, akkor arra is érdemes egy pillantást vetnünk, hogy kik azok, akik társadalmunk hierarchiájában a helyükre kerültek, kik azok, akik közállapotaink alakulására leginkább rányomják bélyegüket, s kik azok, akik véleménye hurrikánként terjed szét a köztársaság polgárai közt.
Ha listázzuk korunk meghatározó elitcsoportjait, akkor a posztkommunista médiaelitet mindenféleképpen a lista elejére kell biggyesztenünk, hisz gondolkodásra gyakorolt befolyásuk a bulvársajtó kilencvenes évek második fele óta történt szétterjedésével alig mérhető másokéhoz. Posztkommunista csoportról beszélünk, amit itt leíró értelemben használunk, jelezve, hogy a médiaelit e csoportjába tartozó urak működésüket a hetvenes és nyolcvanas évek kádári szürkeségében korántsem ellenzékiként kezdték, s akik feje fölül feletteseiket a rendszerváltozás szele rövid idő alatt elfútta. Elitbe kerülésük útjára-módjára igazán alkalmazható Kolosi Tamás fordulata, aki a rendszerváltozást egyszerűen csak az osztályvezető-helyettesek forradalmának nevezte. Régi elit balra a süllyesztőbe el, második sor egyet lép előre.
De mégis, mi az oka annak, hogy míg gazdasági és politikai elitünkben a rendszerváltozás forgataga után az elitcserélődés általánossá, igaz, a korábbinál kisebb mértékűvé vált, addig a médiaelitben a posztkommunizmus első időszakában megszerzett pozíciók erősödtek, s új szereplők alig-alig jelentek meg? Vagy ha meg is jelentek, épp azokból az iskolákból, műhelyekből, amelyek arculatát épp a posztkommunista médiaelit határozza meg?
Minderre azért kerülhetett sor, mert rendszerváltoztató politikai elitünk rossz számításból és gyengeségből képtelen volt arra, hogy a hazai médiaviszonyokat a magasan szervezett demokráciákban bevett módon, a közszolgálatiság intézményesítésével és következetes kikényszerítésével, védelmével alakítsa át. Az, hogy rendszerváltoztató elitünk ma szellemi életünk perifériájára szorult, ennek a több mint hibának az egyik következménye. A másik, ennél sokkal jelentősebb és köztársaságunk működése szempontjából károsabb következménye a közszolgálatiság gyengesége, a minőségi média elbulvárosodása. Csak a legprovinciálisabb féldiktatúrákban fordul elő a miénkhez hasonló helyzet, hogy valaki reggel tévéműsort vezet, majd könyvet ír, könyvet írat magáról, aztán cikket ír és bulvárlapok címoldalán szerepel, esetleg rádióműsort vezet, majd este szórakoztató műsor vendége, néha rendez egy-egy színházi darabot, esetleg tanít, vagy egyetemet alapít, netalán VIP-hitelt vesz fel, vagy Kulcsár Attilával tárgyal (ezt véletlenül), s ha megunja, hirtelen kinevezteti magát az Európai Bizottság budapesti irodájába főmuftinak. Nem szupermenek ők, ne higgye a kedves olvasó, nem, hanem a szabályozatlan, a közszolgálatiságot nélkülöző médiaviszonyok valódi haszonélvezői és fönntartói. A magasan szervezett nyugati liberális demokráciák egyik sajátossága az, hogy az egyes társadalmi alrendszerek elkülönülnek egymástól, az átjárás köztük meglehetősen nehézkes, az egyén szempontjából az egyik alrendszerben kifejtett munkálkodás tőkeként alig konvertálható át másik alrendszerbe. Magyarországon nem sikerült ilyen világot teremtenünk, az elmúlt tizenöt évben nem sikerült a politika, a gazdaság és a média intézményesített elkülönítését elérnünk, ezért is lehetséges az, hogy a posztkommunista elitek tagjai egyszerre több alrendszerben is jelen vannak, működnek, erőforrásokat halmoznak fel, amelyeket aztán hirtelen egy másik területen vetnek be. A magasan szervezett piaci rendszerekben az ilyenfajta több lábon állásra, váltogatásra okkal van kisebb lehetőség: mivel ezekben a társadalom tagjait arra ösztönzik, hogy egy szakterületen fölhalmozott tudását, tapasztalatát azon a területen kamatoztassa, s ne akarja más területek, más alrendszerek társadalmi hierarchiáját erőfölényével visszaélve széttörni.
E helyzet előidézésében a szocialista és liberális politikusoknak bizony komoly felelőssége van, mert a jobboldaltól való félelemből, rövid távú kedvezmények fejében hitelt adtak a posztkommunista médiaelit szirénhangjainak, s világos és a nyugati demokráciákban bevett módon való szabályozás helyett fékek és ellensúlyok nélküli médiavilágot segítettek létrejönni.
A mai médiahelyzet létrejöttében talán a legnagyobb felelőssége mégis a szabad demokratáknak van, akik előbb a Demokratikus Charta, majd 1994-ben a posztkommunista koalícióra lépés kényszerét elfogadva szögre akasztották a sajtó szabadságát és kiegyensúlyozottságát követelő nézeteiket, s belesétáltak egy olyan csapdába, a melyből soha többet nem tudtak kijönni. Mai szánalmas kapálózásuk gyökere a kilencvenes évek elejéig nyúlik vissza. Az 1994-es koalíció egyik legnagyobb nyertese ugyanis a posztkommunista médiaelit lett, s hol van már a húszszázalékos SZDSZ? A kereskedelmi televíziók 1997-es megindulása sem változtatott befolyásuk mértékén, sőt, játszi könnyedséggel vetették be magukat a nézők kegyeiért vetélkedő, színvonalban egyre lejjebb süllyedő bulvártévék adásaiba. S a nagy pillanat is elérkezett: a Való Világ Villában kirándulóként megjelentek ezek a médiasztárok. A villában találkozott az, akiknek találkozniuk kellett, s ha ma lenne újra villa, ne legyen kétségünk, Gyurcsány Ferenc is ott teremne, hogy egy rövid hallgatás erejéig megtudakolja az ő jó kismagyarjaitól, hogy mint is vagytok otthon, Pistukám…
Nem nehéz a provincializmust fölfedezni posztkommunista médiaelitünk működésében, akik beszélgetőtársukhoz csak kétféleképpen tudnak viszonyulni: vagy tisztító nyelvcsapásokkal körbenyalják áldozatukat, s ezzel magukat fölemelik a másik így kreált erkölcsi vagy szellemi magaslataiba, vagy pedig megalázzák, és inkvizíciós ítélőszéki tárgyalást tartanak a nekik nem tetsző fölött. A kérdezés művészete, annak megtudakolása, hogy riportalanyuk tulajdonképpen mit és miért gondol, így viszont érthetően elsikkad. Ezek a médiasztárok tehát társadalmi feladatukat, ha tetszik, hivatásukat sem tudják teljesíteni: azt, hogy tárgyilagos működésük révén elősegítsék a vitában állók közti kompromisszum megszületését.
Ha a kedves olvasó ezek után még látni és hallgatni kívánja őket, nem lesz nehéz dolga. Vegye elő a távirányítót, s nyomja be kedve szerint az egyik gombot! Ott vannak ők a képernyőn, bárhová is kapcsolunk, előbb-utóbb megjelenik egyikük, akinek szájából árad a lassan mindent elborító tahóság. A buzera.