A valóságos Európa

Tegnapi számában azt írja a Le Figaro, hogy az újonnan csatlakozott országok közül Lengyelország és Magyarország a legelégedetlenebb a legutóbbi brit javaslattal. Könnyen meglehet – így a lap –, hogy Franciaország számára kedvező alkalom nyílik kelet-közép-európai tekintélyének megerősítésére. Az elemzés szerzője már egyenesen arról beszél, hogy Párizs az új tagállamok ügyvédjének szerepében tűnhet fel.
A visegrádi országoknak persze teljességgel mindegy, hogy az unió alapítói közül ki tör vezérszerepre, ki éri be a másodhegedűs szereppel, ki hódol és ki hódít. Ennél sokkal fontosabb, hogy a kibővített közösség első nagy szakítópróbájában hamarosan kiderül, ki milyen mértékben képes a nemzeti érdekérvényesítésre. Más szóval: akár napokon belül eldőlhet, hogy az álmok Európájából zökkenőmentes-e az átmenet a valóságos Európába.
A jelenlegi költségvetési patthelyzet nem az első ilyesfajta hatalmi erőfelmérés az unió történetében, legfeljebb a volt szocialista országok töltik tanulóidejüket azzal, hogy a szolidaritás, a szubszidiaritás és más efféle tetszetős elvek helyett hogyan kell hathatósan nemzeti érdekeket érvényesíteni. Ebben a tekintetben a visegrádiak között is mutatkoznak eltérések. Gyurcsány Ferenc például – ha jól értettem Tony Blairrel közösen tartott sajtótájékoztatóján – tételesen felsorolta, mit szeretne látni a költségvetésben és mit nem. Ezzel nagyjából el is jutott érdekérvényesítő képességének végső határáig. Emlékezhetünk még a fellengzős elnevezésű „budapesti kompromisszum” dicstelen utóéletére: miután gyakorlatilag mindenki lesöpörte az asztalról, ma már sehol sem emlegetik a magyar kormány előterjesztését. A legkomolyabb nemzetközi elismerést az jelentette, hogy az osztrák kancellárnak – állítólag – tetszett az ötlet. Annyit tehát bizonyosan tudunk, hogy Gyurcsányéknak a költségvetési vitában van fontos célja: a látszat fenntartása.
Velünk ellentétben a lengyelek nyíltan vállalják a politikai konfrontációt, ha a zsebükben kotorásznak. Varsói számítások szerint a második legkisebb fejenkénti konvergencia-hozzájárulást kapnák a jelenlegi brit tervezet alapján, miközben Lengyelország állná az elnökség által javasolt megtakarítások csaknem negyedét. Egy ilyen „javaslat” után ne csodálkozzunk, ha az unió döntéshozói – elnökségtől, nemzeti hovatartozástól függetlenül – felélik maradék erkölcsi erőtartalékaikat is. Az európai polgárok, akik maguktól értetődően jobbára nemzeti kötelékben gondolják el saját helyüket, szerepüket a világban, aligha értik, hogyan, miért és milyen áron folyik az osztozkodás. Ki tudna jó szívvel válaszolni például arra a kérdésre, hogy egyáltalán léteznek-e többé-kevésbé állandó politikai erővonalak az unióban? Vagy pusztán arról van szó, hogy a tizenötök mindent megtesznek az újonnan jöttek gazdasági függésének, másodrangú státusának fenntartására? Ezek a valódi kérdések, nem pusztán az idei költségvetés, amely mellesleg bármikor megszülethet, hiszen az utolsó határidőre rendszerint lecsillapodnak a vitázó felek.
Gyengíti a magyar tárgyalási pozíciót az is, hogy parlamenti választásokra készülődünk, és Gyurcsány Ferenc számára az uniós vita is tagadhatatlanul a kampány része. Így aztán éppen a lényegről, a magyar érdekérvényesítésről tereli el a szót. Persze, könynyebb elvetni a Fidesz javaslatát – miszerint Magyarország számára a költségvetés éves nagyságaként egyedül az uniós összjövedelem 1,14 százaléka fogadható el –, mint következetesen és keményen tárgyalni az ország érdekében.