Bevallom, egyáltalán nem érzem dicsőségnek, ha a nevem hallatán azonnal a Vörösmarty Mihállyal való rokonságomról kérdeznek. Hogy a Vörösmarty családhoz tartozom, az nem az én érdemem, viszont ha a szakmai előmenetelemről faggatnak, boldog vagyok. Azt ugyanis énrám bízta a sors, hogy mint orvos mit végeztem az évek, évtizedek során, és mit végzek ezután – kezdi a beszélgetést egy mozgalmas rendelőintézeti nap után Vörösmarthy Dániel Budapesten, a Szent Rókus Kórház szemészetén.
– Nem személyes érdem, hogy az embernek kik a felmenői, a személyiség fejlődését mégis erősen befolyásolja, hogy az első években milyen légkör veszi körül, milyen körülmények között nő fel…
– Édesapámat korán elveszítettem, édesanyám mellett, parasztgazda anyai nagyapám házában nőttem fel. Édesapám családjából egyetlenegy személlyel tartottam a rokonságot, a nagyanyámmal, aki emlékeim szerint engem igen szeretett. Nagyot téved, aki azt hiszi, hogy könnyű olyan rokonsághoz tartozni, mint amilyet a vezetéknevem jelez. Én például ezért nem mertem soha még két sort sem úgy leírni, hogy rímeljen. Nagy botrány lenne belőle, gondoltam, mert ahhoz foghatót, mint amilyet Vörösmarty Mihály alkotott, sose tudnék írni. Szerettem olvasni, önképzőköri keretek között író-olvasó találkozókat szervezni – Szeghalmon, a gimnáziumban a népi írók, Szabó Pál, Sinka István, Veres Péter előadásait hallgattuk lelkesen –, az irodalomhoz azonban nem vonzódtam úgy, mint a műszaki tudományokhoz. A fizika volt a mindenem.
– Érettségi után mégis a Debreceni Orvostudományi Egyetemre jelentkezett.
– Gépészmérnök szerettem volna lenni, de nem volt annyi pénzem, hogy Komádiból, a szülőfalumból Budapestre, a műszaki egyetemre utazzam. Debrecenbe kerékpáron is el lehetett jutni, ott azonban nem volt műszaki egyetem. Így lettem a Debreceni Orvostudományi Egyetem hallgatója. Szeghalmi diáktársammal, Juhász Bélával közös könyvből tanultunk, kettőnknek volt egy ünneplő ruhája, így végeztük el az egyetemet. Másodéves koromban óriási szerencse ért, Szalay Sándor akadémikus maga mellé vett demonstrátornak az egyetem fizikai intézetébe, ettől kezdve volt miből fenntartanom magam. Úgy tűnt, hogy soha nem lesz orvos belőlem, aztán az ötödik évben, a kötelező klinikai sebészeti gyakorlat során, annyira beleszerettem a sebészetbe, hogy eldöntöttem, mégiscsak orvos leszek. A nemzetközi hírű Kettesy Aladár professzor által vezetett, közismerten műtéti beállítottságú szemklinikára kerültem, és ő azonnal a munkatársává fogadott. Sok mindent köszönhettem neki, többek között azt is, hogy az NDK-ban az egyetlen magánklinikának meghagyott intézetben Gerd Sommer mellett dolgozhattam, az ő javaslatára pályáztam meg később a drezdai friedrichstadti szemklinika vezetői állását, öt évet töltöttem ott. Akkor azzal álltak elő, hogy vegyem fel az NDK állampolgárságát. Ezt semmiképpen nem akartam, inkább hazajöttem, de bármelyik egyetemi tanszékre adtam be a pályázatomat, ideológiai és politikai okok miatt mindig elutasítottak. Pedig akkor már nekem egymagamnak több tudományos publikációm jelent meg, mint a többi tanszékre pályázónak összesen.
– Tanítani szeretett volna?
– Azt szerettem volna, ha én irányíthatom a magyar szemészet fejlődését. Az idő tájt, amikor idehaza úgyszólván minden ajtó bezárult a szakmai előmenetelem előtt, a szemészeti lézersebészet elődjének tekinthető fotokoaguláció és a műlencse-implantációt lehetővé tevő modern mikrosebészeti hályogműtét terén már – szerénytelenség nélkül mondhatom – nemzetközi hírnévnek örvendtem. Amikor ugyanis az NDK-ban éltem, ellentétben az ottani kollégáimmal, az én útlevelemmel át lehetett menni Nyugat-Berlinbe, onnan pedig oda repülhettem, ahová akartam. Volt, amikor egyedül én képviseltem az összes NDK-beli szemészt a nemzetközi konferenciákon. Meglátogathattam a legkiválóbb tanszékvezetőket, láthattam őket a műtőben munka közben.
– Amikor harmincöt évvel ezelőtt főorvosként a Szent Rókus Kórházba került, akár az ország legmodernebb szemészeti osztályát is felépíthette, ha volt miből.
– Nagy segítséget jelentett, hogy sok barátom volt Németországban, akiktől műlencséket kaptam. Akkor már sok helyütt ismerték és használták a szem műtét előtti biztonságos előkészítését szolgáló oculopressor nevű műszeremet, sőt már nyugati cég is gyártotta és forgalmazta, ezért a műszer- és műlencsegyártó cégek is támogattak abban, hogy alkalmazhassam végre a saját módszeremet a hazai műtéti gyakorlatban is.
– Ez a műlencse-beültetéseknél és a hályogműtéteknél immár nélkülözhetetlen eszköz, az oculopressor, amely a szem belső nyomását csökkenti, világszabadalom?
– Annyi pénzem sohasem volt, hogy világszabadalomra gondoljak, így aztán Angliában és az NDK-ban szabadalmaztattam. Természetesen el is lopták, az Egyesült Államokban számos koppintott változatáról van tudomásom.
– A statisztikai kimutatások szerint a lakosság egy ezrelékén kell hályogműtétet végezni, s ezekre az emberekre műlencse-implantáció is vár. Kezdetben kik voltak a Szent Rókus Kórháznak azok a szerencsés betegei, akik a legmodernebb szemsebészeti eljárás alkalmazásával estek át ezen a műtéti beavatkozáson?
– Eleinte, bizony, csak azok, akiknek volt elég pénzük, illetve be tudták hozatni a lencsét nyugatról. Ugyanis a hetvenes, de még a nyolcvanas években is az érvényben levő magyarországi rendeletek szerint csak azokat a gyógyszereket és gyógyászati segédeszközöket lehetett receptre felírni, amelyeket regisztráltak Magyarországon. A műlencsét viszont nem vették nyilvántartásba. Egyszer még fegyelmi eljárást is indítottak ellenem, amiért „kapitalista országból egészségkárosító módszert vettem át”, a Magyar Tudományos Akadémia azonban kiállt az új utakat kereső kutatók mellett, és egy szovjet akadémikus, a nemzetközi szaktekintélynek számító Fjodorov elismerő nyilatkozatára hivatkozva a műlencse-implantáció az Akadémia által támogatott téma lett. Két év elteltével már olyan nemzetközi konferenciát rendezhettem Budapesten, ahol a megnyitóbeszédet az az egészségügyi miniszter mondta – a műlencse-implantációval példázva a bámulatra méltó tudományos fejlődést szocialista hazánkban –, aki korábban a fegyelmi eljárást indította el ellenem. Olykor eltűnődöm rajta, vajon másutt is megestek volna velem ilyen, akkor életbe vágó, de ma már mulatságosnak nevezhető történetek. Aligha.
– Aki csak rövid ideig tartózkodik az ön szakorvosi rendelője előtt, az is észreveszi, hogy korát meghazudtoló frissességgel, professzori allűrök nélkül dolgozik. Kik a betegei?
– A Szent Rókus Kórházat a Pest Megyei Önkormányzat tartja fenn, számomra Pest megye a kötelező körzet. Természetesen elsőként azzal kell foglalkoznom, aki onnan jön. Hozzám azonban az egész országból érkeznek betegek, és bárki bejöhet, beteget soha nem utasítunk el, sem én, sem a munkatársaim.
– Ha számadást készít, nem szokott elgondolkodni azon, hogy oly sok szakmai eredmény, könyv, találmány és sikeres szemműtét után hol tartana köztisztelet, hivatalos elismerés és anyagiak tekintetében, ha nem magyarnak születik?
– Még szeghalmi diákként hallottam egy mondást, amely igen megragadott, és azóta is gyakran eszembe jut. Így hangzik: nagy nemzetek a fiaikat, kis nemzeteket a fiaik teszik naggyá. Engem mindig boldoggá tett, hogy orvosi pályám során olyat tudtam felmutatni, hogy akárhol jártam is a világban, elismerésben részesült ez a kis Magyarország.
– Manapság szinte tragikus méreteket ölt az orvosellenes közhangulat. Vajon hogyan lehetne felszámolni azt a hadiállapotot, amely a hazai egészségügyi intézmények körül kialakult?
– Mostanában nem készülnek olyan filmek az egészségügyi dolgozókról, mint amilyen A kilences kórterem volt, hát honnan tudnák az emberek, hogy bármilyen sanyarú helyzetben van is a hazai egészségügy, az orvosok és betegápolók többsége akkor is keményen, lelkesen és szeretettel dolgozik. Jó volna, ha ezt azok is éreznék, akikért dolgozunk. Sosem felejtem el A kilences kórteremnek azt a jelenetét, amelyben a sebészprofesszort játszó Makláry Zoltán a műtét befejeztével azt mondta: köszönöm a szíves asszisztenciát, a kiváló műszerelést és a beteg jó magaviseletét! Azt a kölcsönös türelmet jelzi ez a filmrészlet – türelmet az orvos részéről a beteg iránt, de a beteg türelmét is azok iránt, akik meg akarják gyógyítani –, amely nélkül sem a jóléti államokban, sem a mi mostoha körülményeink között nem könnyű segíteni a bajba jutott embereken. Szeretett professzoromtól, Kettesy Aladártól tanultam még Debrecenben: ritkán gyógyítunk, többször enyhítünk, de leggyakrabban vigasztalunk. Nem válik az orvoslás a hivatásává annak, aki nem tud élni a vigasztalás tudományával.
origo.hu
Tűz volt egy hódmezővásárhelyi tanyán, egy ember meghalt
