Az SZDSZ a mozgalmi jellegű, talán kimondhatjuk: tömegpártból egyre inkább a budapesti értelmiség, annak is egy markánsan megnyilvánuló rétegének a politikai erejévé „nőtte ki magát”. Persze így, idézőjelben, hiszen a társadalmi támogatottsága, tagsága másfél évtized alatt alig észrevehetővé olvadt. A holdudvar szellemi, gazdasági, média- és kulturális befolyása ugyanakkor messze meghaladja a társadalmi támogatottság mértékét.
– Így van, emellett – ezért váltak szinte kizárólagosan budapesti szellemi körré – lenézik, koloncnak tartják a vidéket, a vidékieket. Azokkal csak a baj van, azok nem képviselnek média- és gazdasági hatalmat, vagy legalábbis nem olyan koncentráltan, mint a fővárosiak. Ott alkalmazkodni kell helyi, sokszor eltérő viszonyokhoz, ott erősebb a vidéki magyarság kötődése a lakóhely adta sajátosságokhoz. Egy nagyváros sem olyan gyökértelen, hagyományok nélküli és kiüresedett vagy legalábbis kiüresíthető vidék, mint amilyen Budapest. Itt nem kell csip-csup ügyekkel foglalkozni. Ha a fővárosi gazdasági és sajtóköröket uralják, akkor uralják az országot is. Ennyi elég ahhoz, hogy megkerülhetetlen vagy csak nagyon nehezen megkerülhető politikai erővé váljanak.
– Beszélgetésünk előző részében belekezdtünk a kilencvenes évek elején dúló, SZDSZ-en belüli ideológiai viták kérdésébe. Folytassuk, ha kérhetem.
– 1991–1992 fordulóján a polgári-nemzeti liberális beállítottságú Tölgyessy Pétert választottuk elnöknek. Ez sok dolgot maga után vont, amellett, hogy a lényeg nem változott. A tagságnak ugyanis az volt az elképzelése, hogy rendben, Tölgyessy legyen az elnök, a „belvárosi értelmiségi” Pető, Haraszti, Tamás Gáspár Miklós és társaik pedig a párt ügyvivői. Így a két nagy tábornak együtt kellett volna működnie, ez egy konstruktív elképzelés volt. De a „kemény mag” tagjai nem vállalták az ügyvivői megbízatást. Mint az alapszabály egyik kidolgozója, tudtam: ez elegendő indok lett volna arra, hogy Tölgyessy kezdeményezze a pártból való kizárásukat. Nem tette meg, félt tőlük.
– Mégis ő volt az elnök. Miért nem változott a párt viszonya a társadalomhoz és a kormányhoz?
– Az iszonyatos médiaössztűz miatt. Ha az SZDSZ politikai megnyilvánulásaira volt kíváncsi a Népszabadság, továbbra is a „kemény magot” kérdezték a párt álláspontjáról. Semmilyen pártfunkciójuk nem volt, de ők voltak a párt emblematikus figurái. Péter egyebek mellett azt mondta, hogy patriótább párttá kell tenni az SZDSZ-t. Na, ezért aztán kapott hideget-meleget. Irtóztak ettől a szótól. Ez számukra azt jelentette, hogy felnyitjuk a sorompót a nacionalizmus és a fasizmus előtt. Tölgyessy nem volt elég erős, az informális hatalom továbbra is a „kemény magos” emberek kezében maradt. Pétert egy év múlva le is váltották – ekkor lett Pető az elnök.
– Kritizálta ön akkor az SZDSZ-t?
– Persze. Ennek két megnyilvánulási formája volt. Egyrészt a párton belül folyamatosan hangoztattam a véleményemet, például megalakítottuk a Polgári Demokrata Kört, amely lényegében az SZDSZ belső ellenzéke volt. Itt – többek között – Tóth Gy. Lászlóval együtt a szóvivői feladatokat láttam el. Másrészt álnéven cikkeket írtam a Bencsik-féle Pesti Hírlapba. Az álnevet csak azért használtam, hogy a pártot óvjam, nem lett volna szép, ha a párt egyik viszonylag fontos tagja látványosan kritizálja a sajátjait. De az észrevételeim nyilvánosságra kerülését is fontosnak tartottam.
– Időközben tagja volt a Fővárosi Közgyűlésnek, és ott azért az SZDSZ-frakcióban többen is ültek, akik nem értettek egyet Demszky Gábor városirányítási módszereivel.
– Egyáltalán a viselkedésével, a hatalomgyakorlási technikáival nem értettünk egyet. Nem olyan munkalégkörre számítottunk egy szabad választás után, mint amilyen végül is kialakult. Azt hittük, egyszer s mindenkorra megszűnt az a korábbi gyakorlat, hogy a „farok csóválja a kutyát”. Nagyot kellett csalódnunk. A frakcióüléseken kiderült, hogy a főpolgármester „szakértői csapata” által összeállított és elfogadandó határozati javaslatokba már nem lehet beleszólni. Eleinte próbáltunk vitatkozni, de Demszky közölte: mi csak „semmihez nem értő mozgalmárok” vagyunk, akiknek az a dolguk, hogy megszavazzuk az általa kidolgoztatott koncepciókat. A viták lassan abbamaradtak, később pedig már kérdezni sem illett egy-egy előterjesztés, javaslat kapcsán. Ebből többünknek elege lett.
– Ez vezetett ahhoz, hogy szakítson a párttal?
– Az előzőek együttesen. Egyre nyilvánvalóbbá vált ugyanis – mint azt már említettem –, hogy az SZDSZ-es vezetők lenézik a népet, a magyar népet, és eszük ágában sincs tömegpártként majd a kormányzás felelősségét vállalni. Elég csak a parlamentben egy kis frakcióként a hatalomban lenni, és a politikai befolyást érvényesíteni, ha a sajátos érdekeik sérülni látszanak. Ma pedig már mindenki előtt nyilvánvaló, hogy jól gondolták, hiszen az MSZP vezetése lényegében „kripto-SZDSZ-esek” gyülekezete, így MSZP-mezben minden felelősség nélkül az SZDSZ van hatalmon Magyarországon. De az SZDSZ bűne sokkal nagyobb annál, mintsem hogy antikommunista pártból a kommunista utódpárt szekértolójává vált. Az SZDSZ – politikai pálfordulásával – sok embernek elvette a hitét abban, hogy a politikusokban bízhat.
– Az SZDSZ mégis megfogalmaz olyan elképzeléseket, amelyek nemigen egyeznek a nagyobbik kormánypártéval. Gondoljunk csak az egészségügy privatizációjára, a homoszexuálisok családi-örökbefogadási jogainak kiterjesztésére, a könnyű drogokkal kapcsolatos törekvésekre, és még sorolhatnám.
– A formális SZDSZ megengedheti magának, hogy csak bohóckodjon, provokációkkal tesztelje a magyar társadalom tűrőképességét. Az ön által említett „programok” mind ezt a célt szolgálják. Ezt egészíti ki az a folyamatos törekvés, hogy a társadalmat évszázadok óta összetartó normákat fellazítsák. Elég a családok szerepének a homoszexualitás tükrében való újraértelmezésére vagy az egyházak elleni támadásokra gondolni. És így vész el a nemzet és a haza fogalmának értelme is. Mindez kiegészül persze a fasisztaveszély állandó, hol nyílt, hol burkolt felemlegetésével. Mintha volna mitől tartani. Mindegy is. Végül tehát „kimaradtam” közülük.
– Engem az is érdekelne, hogy hogyan épül ki az SZDSZ külföldi kapcsolatrendszere.
– Volt egy emlékezetes pillanat, ez sok mindent világossá tett később. Az első választások előtt körülbelül fél évvel a párt első, egy lepusztult bérházban lévő irodahelyiségében egyszer csak megjelentek a párt vezető ügyvivői – Haraszti Miklós, Tamás Gáspár Miklós, Kis János és mások, még talán Eörsi Mátyás is –, és illusztris vendéget hoztak: Mark Palmert, az Egyesült Államok akkori budapesti nagykövetét, akivel egy nagyon jó hangulatú, hosszú megbeszélést tartottak. Azóta is nagyon jó viszonyt ápolnak az amerikai nagykövetekkel. Emlékezzünk csak arra, hogy Nancy Goodman Brinker nagykövet asszony – kinevezése után mindössze néhány héttel – azt mondta, hogy sehol nincs akkora antiszemitizmus, mint Magyarországon. Feltehetjük ugye a kérdést: honnan „tudta” ő ezt? Az amerikaiakkal való jó viszonynak megvannak a látható eredményei: Haraszti Miklós például az EBESZ sajtószabadságért felelős megbízottja lett stb.
– Az imént arról beszéltünk, hogy miért lett elege az SZDSZ-ből. De a folyamatosan SZDSZ közelinek megmaradt Magyar Helsinki Bizottságnál egészen a közelmúltig végezte a munkáját. Akkor most velük vagy nélkülük?
– Viszonylag jó helyzetben voltam a bizottságnál. Ugyanis az elnöke, illetve a vezetés szellemisége révén bármennyire közel áll az SZDSZ-hez, azért mégiscsak egy külön szervezet, ahol – emberi jogokat védő ügyvédként – a hivatásomnak megfelelően a jogaikban sértettekért, törvény előtt kisemmizettekért dolgozhattam. De ez is megváltozott. Sajnos.
– Érdekelnének a részletek.
– 1994-ben Kőszeg Ferenc azt mondta, hogy a bizottságot csinálni kell, mert a demokráciában is szükség van az emberi jogok védelmére. Ezzel egyet is értettem. Úgy gondoltam és gondolom ma is, hogy szükség van egy olyan civil szervezetre, amely figyelemmel kíséri, hogy a hatalmon lévők visszaélnek-e a rájuk ruházott hatalommal. Itt most nem miniszterekre, hanem rendőrökre, fogdaőrökre, börtönfelügyelőkre és feletteseikre, az országban tartózkodó külföldiek, köztük a határon túli magyarok sorsát meghatározó közalkalmazottakra gondolok elsősorban. Mikszáth Kálmán mondta egyszer: a hatalom csak annak jelent örömet, aki visszaél vele, mert aki csupán él a ráruházott hatalommal, annak az elsősorban munka, gond, felelősség. Igazán szükség lenne ebben a mai világban egy igazi emberi jogi védernyőre, amely óvja a kiszolgáltatottakat, a megalázottakat, de nem olyanra, amelyik kettős mércét alkalmazva a sajátos szélsőség céljait követi. A bizottság működésének alapvető irányultságát meghatározó Kőszeg Ferenc, hogy úgy mondjam, nem szeret bennünket, magyarokat, divatos szóval hungarofób. Elég talán a HVG-ben szeptemberben megjelent írását elolvasni, ahol kifejti, miként undorodik a magyar nemzeti jelképektől, amelyeket a jobboldallal azonosít.
– Gondolom, tudja, hogy most súlyos dolgokat állít.
– Nem hiszem, hogy a magyarokat mindenkinek szeretnie kellene, engem sem szeret mindenki, én sem szeretek mindenkit. De vannak, akik nem szeretnek bennünket, viszont elvárják, hogy mi szeressük őket. A probléma talán ez és az, hogy ne legyen a magyar érdekek képviselője sem jogvédői, sem miniszterelnöki poszton az, aki hungarofób. Talán ez jogos elvárás lehet Magyarországon. Egyszer Feri kérdezte tőlem, hogy szerintem miért van az, hogy az SZDSZ-t egyik párt sem szereti. Visszakérdeztem: és az SZDSZ kit szeret? Ferinek általában nincs egy jó szava egyetlen magyar történelmi személyiségről, történelmi eseményről sem. Például külföldiek társaságában azt hangoztatta, hogy Kossuth nem is tudott angolul beszélni, vagy Arany János latens homoszexuális volt. Persze ilyenkor nem számít az SZDSZ homoszexuálisok jogaiért folytatott permanens kampánya. De ennél bántóbb, hogy az utcai harcokban részt vevő ’56-os forradalmárok börtönből szabadult bűnözők, vagy a magyar nemzeti értékeket Amerikában képviselő Püski Sándor könyvkiadói tevékenysége kétes, vagy az egyértelműen politikai célú utcai demonstrálók, ha a nem kedvelt politikai irányzathoz tartoznak, akkor köztörvényes rendzavarók stb., stb.
– Túl azon, hogy Kőszeg Ferenc az iménti mondatokban meglehetősen negatív színben tűnt fel, a Helsinki bizottság munkáját mégis sokan etalonnak tartják.
– A Helsinki bizottságnak sem Magyarországon, sem a többi országban nincs igazi versenytársa. Olyan jogosítványokra sikerült szert tennie, amelyekkel más szervezetek nem rendelkeznek. De sokat hibázik is. Tasnádi Péter talán nem is tudja, hogy amikor Márianosztrán Kőszeg Ferenc, illetve a bizottság bekapcsolódott a jogai védelmébe – mert nem kapott megfelelő sportolási lehetőséget a börtönben, a kóser ételt viszont Pestről vitték neki, noha nevetve mesélte, hogy régebben mindenevő volt –, és a végtelenségig kiélezték a konfliktust a börtönparancsnoksággal, a rendőrséggel, mennyit ártottak ezzel a támogatással neki. Vagy a bevándorlási és állampolgársági hivatallal is annyira megrontotta a viszonyt, hogy gyakran nem mertem a beadványomra rátenni a helsinkis bélyegzőt, mert ezzel az ügyfél esélyeit rontottam volna. Pedig a jogvédelem legfőbb elve, hogy ha segíteni nem tudok, legalább ne ártsak. Persze ha más a cél…
– A Helsinki bizottságnál tudtommal nem szűnt meg az emberi jogok civil védelme. Mégis miért kellett eljönnie?
– Nem rúgtak ki, formálisan nem kényszerítettek arra, hogy eljöjjek. Kőszeg Ferenc megszüntette az emberi jogi tanácsadó irodát, amelynek a vezetője voltam, és a munkám jelentős részét egy fiatal jogász kollégának adta át, akinek egyetlen fő feladata az „elhárítás”, a profilba nem illő ügyek visszautasítása. Csak olyan ügyekkel kell foglalkozni, amelyeknek kellő politikai hasznuk is van, mert egyre inkább a politikai haszonszerzés lett a cél. Ebbe a képbe nem fértem bele, de egy veterán harcostól nem lett volna elegáns kirúgással megszabadulni. Vagyis egy sokkal rafináltabb módszert talált ki, ami a megalázás kifinomultabb formája. „Elszívta előlem a levegőt”, egyszerűen elvette a munkámat, noha a fizetésemet mindettől függetlenül talán még fel is vehettem volna.
– Miből működik a Helsinki bizottság?
– Sokáig a Soros Alapítvány biztosította a működési feltételeket, de mára egyre inkább a több lábon állás elve érvényesül. A bizottságnál nagyon jól tudnak pályázatokat írni és elnyerni. Nem is állnak roszszul. Mindig jut sok százezres, milliós tétel olyan tréningekre, rendezvényekre, amelyek jól szolgálják a bizottságról kialakítandó képet, az elérni kívánt célt. Ezzel párhuzamosan egyre kevesebb pénz jut a gyakorlati, valódi jogvédelemre.
– Jó üzlet civil jogvédelemmel foglalkozni?
– Nem tudom, hogy más szervezetnél hogyan van ez. Egy ügyfél, akinek nem tudtunk segíteni, egyszer azt vetette a szemünkre: minek van a Helsinki bizottság? Erre mondta az egyik munkatársam: azért, hogy tíz embernek megfelelő megélhetést biztosítson.
origo.hu
Elkezdődött az érettségi: mutatjuk, milyen feladatokat kaptak a diákok
