Korallféreghez hasonlította magát. Azt mondta, éppen nem sast, sólymot vagy más efféle nemes madarat választana cégére címerállatául, s nem is a puszták vad, féktelen oroszlánját – hanem a hangyát, sőt még inkább az egyáltalán nem túl bizalomgerjesztő nevű „korallférget”. Amely, ugye, leírása szerint „lassú, de ernyedetlen működése útján szigeteket, sőt világrészeket is alkotni képes”. A létezés nagy titkaiban, ahol az ember tükörképként nézheti, vizsgálhatja önmagát, meg tud mozgatni eget-földet, alkalomadtán új, halhatatlan kozmoszt teremteni. Mintha legalábbis Madáchot olvasnánk. Vagy Goethét. Pedig csak egy szerény kertész nyilatkozott így magáról és értékválasztásáról – Entz Ferenc, aki kétszáz éve, 1805. december 6-án született megyei orvos gyermekeként.
Pár éve jártam először sümegi szülőházánál, amikor emléktábláját avatták, sőt vendégeskedtem is ott, mert egy római magyar barátunk vette meg a belvárosi épületet, és példaszerűen rendbe is hozatta; nem messze a híres templomtól, ahol a még híresebb Maulbertsch-freskók vannak. Sümeg – különös pannon lateiner városka, amely persze leginkább váráról, iskoláiról vagy a poéta Kisfaludy-Hymfiről és a vakító szépségű Szegedy Rózáról híres, továbbá püspöki palotájáról, a kékfestő Ramasetter Vincéről, a Darnayakról meg a régi szőlőhegyéről, de semmiképp sem Entz Ferenc pomológusról, aki innen indult „állítása kivitelének” „minden képtelenség daczára”.
S valóban, a tudós életében gyakorta emlegetett külső-belső nehézségek ellenére ez a „korallféreg-ideológia” tette őt híressé – egy későbben gyakran fantomizált Kert-Magyarország-idea meg a fogalmat hírhedtté: nem Somogyi Imre Kert-Magyarország felé című munkája az idea ősforrása 1942-ből, nem is Németh László, akinek az osztályharcos kritika szereti a nyakába varrni a Kert-Magyarország zavaros metaforájúnak és harmadikutasnak tartott eszméjét. Helyettük a forrás egy büszke XIX. századi patrióta, egy „szerény pomológ” vegytiszta attitűdje, aki olyan kertészeket akart „szaporítani” e honnak, eddig még „nem ismert fajként”, akik „ezen gyönyörű hazát a Kárpát aljától a Száváig, a Lajtától a Király-hágóig, s azon túl, egy idegent szépség- és jövedelmezésre nézve meglepő s nagyszerű kertté” fogják alakítani. Az irány, jegyezzük hát meg, már akkor is Kert-Magyarország. Tehetség, bátorság, szakszerűség, hazafiúi érzelem; amikor Entz Ferenc ezeket a gondolatokat papírra veti, és nekilát az okszerű kertészkedésnek, majd hamarosan az első magyar kertészképzés megalakításának – ezek a modern pomológia első nagy, rendszerező tudósának jelszavai.
Pedig orvosként kezdi pályáját, koleraorvosként Bécsben is szolgál, de egy 1840-es összeírás már Mezőkomárom uradalmi főorvosaként éri, ahol praxisa mellett Pomona istennő kegyeit is keresgéli oly módon, hogy munkája mellett a kertben talál elfoglaltságot – elő is állít például egy kiváló őszibarackot („melynél jobbat és szebbet óriási nagysága mellett eddig nem ismerek”), amely aztán mezőkomáromi duránci néven került be a gyümölcstermesztésbe. De említhetném az addig magyar rozmaring néven leírt, később róla elnevezett Entz-rozmaringalmát, amelyet az utána következő nagy pomológus, Bereczki Máté keresztelt el róla – „tisztelve hazai gyümölcsészetünk úttörőinek emlékét”. 1848–49-ben a pesti 3 Nyúl kaszárnyában lévő tábori kórházban százados főorvos – Világos után a diktatúra valóságának örök dilemmája kísérti: menni vagy maradni? Nem praktizálhat: 1851-ben faiskolát nyit „Arányi tanár, Fridvalszky s Málnay orvostudorok és magam csekélysége” valahol Pesten, s ez lesz az alapja az 1853-ban induló gyakorlati kertésziskolának is, amelynek poétikája az emlegetett és sokszor kárhoztatott jámbor szándék, amely miatt például „több jó barátom körében azt találtam állítani: addig meg nem nyugszom, míg ezen szép hazámat egy általános nagyszerű kertté át nem alakítom – kinevettek ismét derekasan”.
De innét az út már látszólag egyenesen vezet különböző stációkon Pestről Budára, a fatermesztésen át a kertészeti szakoktatás valódi megteremtéséig – de soha nem problémamentesen. Hol pénz nincs, hol összetartás, bizalom, kedv, hol sokszor utópiának tüntetik fel a szándékot – Entz azonban hangyaszorgalommal győzi. 1877-ben bekövetkezett haláláig vezeti előbb a Haszonkertészeket Képző Gyakorlati Tanintézetet, 1860-tól már Budán, a Sas-hegy déli oldalán megalakuló Vinczellér- és Kertészképző Gyakorlati Tanintézetet , aztán 1869-től átalakultak Országos Vinczellérképző Intézetté. Entz 1876-ban súlyosbodó szembaja miatt lemondott. Kortársai szerint „150 tanulót nevelt az országnak, és lerakta alapjait a magyar kertészeti oktatásnak”. (De – és ez igen jellemző – még a kerepesi homokon is tartott tanfolyamokat a szőlőültetésről és a fametszésről az ország akkori szellemi embereinek. Deák Ferenc, Eötvös József, Csengery Antal, Lónyay Menyhért és mások voltak a hallgatói, Jókai később alig ismert beszámolót írt a tanintézetről, és arról beszélt, hogy legszívesebben bőrkötényt kötne maga elé, és beiratkozna hallgatónak – ha húszéves lehetne. Képzeljük el az elképzelhetetlent: azt, hogy a mai írók, költők, politikusok élmezőnye, irodalmi kánonokon innen és túl, csak úgy önként, passzióból beiratkozna egy mai Entzhez, hogy a természet ontológiájáról, a körtefajtákról vagy a biodiverzitás szépségeiről hallgasson elmélkedéseket. Nem lehet…) A tanintézet további névváltoztatás után 1894-ben Magyar Királyi Kertészeti Tanintézet néven nyitja meg kapuit – előbb Rudinai Molnár István, majd Entz legkedvesebb tanítványa, Angyal Dezső lesz az igazgatója.
1978-ban kis példányszámú fakszimile válogatást adott ki a jogutód Kertészeti Egyetem a főművének tekinthető Kertészeti Füzetekből; én büszkén őrzöm és haszonnal forgatom az eredeti ötödik számot, de Entz művei ma lényegében hozzáférhetetlenek. Írásai szétszórva jelentek meg, az 1854-es indítású Kertészeti Füzetekben például, amelyből összesen 15 jött ki, aztán 1869-től a Borászati Füzetekben, majd Lapokban, de másutt is, hisz korának szinte összes szak- és szépirodalmi lapjában publikált. Utolsó éveiben súlyos szembajával, de fölhalmozott tudásával és tekintélyével jelen volt az egyre izmosodó honi kertészeti kultúrában. Fiatal hű tanítványa, akinek majd nagyszerű négykötetes munkája jelenik meg 1925-ben egy másik tanítvány, Mahács Mátyás szerkesztésében, szóval Entz tanítványa, Angyal Dezső rendszeresen felolvasott neki német és magyar szakkönyvekből és cikkekből. Korrigálta félig vak mestere lapját, a Borászati Lapokat, és megbeszélték mester és tanítványa a szakma és a világ, élet és halál dolgait. Olyan önzetlen bizalommal, ahogy ez Entzhez, az iskolateremtő „szerény pomológhoz” illő.
origo.hu
Hajmeresztő szökési terv Esztergomban
