Felszabadított ember

December 18-án önálló havilappal jelentkezik a Keresztény Közéleti Akadémia, amely különböző társadalmi kérdésekről rendszeresen megnyilatkozik, és működése során több sikeres konferenciát is szervezett. Vajon milyen lehetőségei vannak egy elvallástalanodó, posztszocialista társadalomban azoknak, akik a kereszténység társadalmi tanítását kívánják megjeleníteni a hazai közéletben? Erről kérdeztük az akadémia vezetőjét.

Hogyan és milyen céllal alakult meg a Keresztény Közéleti Akadémia (KKA)?
– 2004 februárjában néhány lelkes fiatal keresett fel a Keresztény Közéleti Akadémia létrehozásának gondolatával. Nem voltak számomra idegenek, hiszen tanítottam őket a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán, ahol nemcsak oktatás folyik, hanem a tanárok és a hallgatók kapcsolata is formálódik. Tantárgyam, a fundamentális teológia tanítása során is óhatatlanul felmerülnek társadalmi kérdések, amelyeket rendszeresen megvitatunk.
– A sokszorosan átpolitizált közéletben hovatovább magyarázatra szorul, ha keresztények a társadalommal kapcsolatosan fogalmaznak meg véleményt.
– Maga a II. vatikáni zsinat bátorítja a híveket arra, hogy vegyenek részt a társadalom életében, alakítsák tevőlegesen világukat. A keresztény ember nemcsak vallásos lény, hanem a társadalomnak is tagja. II. János Pál mondta, hogy az egyház útja az ember, s így nem tekinthetünk el attól a teljes embertől, amelyik test, lélek és szellem. Aki ebben a világban él, küszködik a maga problémáival, szeretné megfogalmazni saját hivatását – akár úgy is mint vallásos, keresztény ember egy szekularizált világban.
– A Keresztény Közéleti Akadémia ezt az Európát ma is átható „keresztény minimumot” vallja magáénak, vagy ennél többet, esetleg a katolikus egyház társadalmi tanításának egészét akarják megfogalmazni, kifejezésre juttatni?
– Az akadémia ökumenikus keresztény szellemben működik, de a KKA-hoz társuló alapítvány már jobban disztingvál; például pályázatok kiírásával, amelyekre kifejezetten a katolikus egyház szociális tanításának talaján álló pályaműveket várunk. Jövő év márciusában jár le például Hittel a nemzetért pályázatunk határideje, itt az ’56-os forradalomban tanúsított keresztény helytállás példáiról szóló beszámolókat várunk. De vannak olyan pályázataink is, amelyek csak egyszerűen tenni akarnak valamit az emberért, emberi közösségekért. Anyagi forrásaink nagyon behatároltak, de úgy érezzük, még így is meg tudjuk sokszorozni a jó szándékú kezdeményezések hatását.
– Mennyire nyitott szervezet a KKA?
– Az akadémia híre már sokfelé eljutott, de szakértői csapatunk egyelőre tizenöt–húsz főből áll. Igaz, nem is különösebb cél valamiféle tömegszervezetté válás. Célunk sokkal inkább olyan struktúra fenntartása, amely segíti a hozzánk csatlakozó elkötelezett, keresztény embereket az akadémiáéval azonos értékrendjük kifejtésében, megjelenítésében. Elsősorban szellemi úton és a nyilvánosság eszközeivel szeretnénk hatni a társadalomra.
– De mi a tényleges céljuk?
– A keresztény értékek közvetítése, különös tekintettel a keresztény társadalmi tanításra. Bár szoros kapcsolatunk van az egyházi vezetőkkel, mégis civil szerveződés vagyunk, amely nem felső utasításra jött létre. Civil jellegünkből fakad az egyházakétól eltérő eszköztárunk, kapcsolatrendszerünk, szabadabb mozgásterünk. Más nyelvezettel, más rétegeket elérve fogalmazzuk meg a keresztény tanítás üzeneteit a közélet dolgaiban. Megfogalmazzuk a keresztény álláspontot a gazdaság jövőjéről, az egészségügy helyzetéről, a határon túl élő magyarokról, a kettős állampolgárságról – ezekben a témákban konferenciákat szervezünk, sajtótájékoztatót tartunk, nyilatkozatokat teszünk közzé. Próbáljuk elültetni a keresztény szempontot a hangos, zajos és sok tekintetben nem keresztényi alapokon álló hazai közéletben. Igyekszünk az ember javát szolgálni. Nem politikai programot fogalmazunk meg, de igyekszünk hatással lenni azokra a közéleti szereplőkre is, akiknek felfogása a vallásról meglehetősen téves. Nézetünk szerint nem választható szét a közéleti ember és a hívő ember. Szent István például egyszerre volt kiváló politikus és hívő ember.
– Ha negatív módon fogalmazzuk meg a KKA célkitűzéseinek hátterét, akkor azt is mondhatjuk, hogy a társadalom és az egyház működési zavaraiból „élnek”, hiszen optimális esetben nem lenne szükséges összefogni és bátorítani azokat az embereket, akik magukénak érzik a kereszténység tanítását.
– Való igaz, ha az egyház el tudna érni minden embert, nem lenne ránk szükség. De mint mondtam, mások a lehetőségei – jellegéből fakadóan – az egyháznak és mások egy civil szervezetnek. Az egyházi üzenet például lassan jut el az emberekhez, és a befogadás sem gyors folyamat. A kereszténységnek ugyanakkor abszolút igénye van arra, hogy minden emberhez eljusson. Menjetek el az egész világra, és tegyétek tanítványommá mind a népeket! – mondja Jézus. És elindult tizenkét egyszerű ember, és néhány évtized alatt kereszténnyé tette a Római Birodalomban a Földközi-tenger lakott partvidékét. Ez átformálta magát a birodalmat is, ha tetszik, az államot és a kultúrát is, és el tudta vezetni a Római Birodalmat és a barbárokat egy emberhez méltóbb élethez. A kultúra és hit legszorosabb összekapcsolása megnyilvánult a társadalmak kibontakozásában, a politikai és az egyházi élet kiegyensúlyozottságában.
– A KKA tekinthető kereszténydemokrata szervezetnek?
– Osztozunk a kereszténydemokrácia értékeiben. Nagy példa számunkra VI. Pál pápa alakja, aki – még mint a vatikáni államtitkárságon dolgozó főpap, Montini érsek – igen szoros kapcsolatot tartott az egyetemi ifjúsággal. Az egyház tekintélyével fel tudott karolni olyan tehetséges fiatalokat, akik később meghatározó szereplőivé váltak az olasz kereszténydemokráciának. Mi is támogatjuk azokat a fiatalokat, akik hitük fedezetével állnak a nyilvánosság elé, és precíz szakmaisággal adnak választ az ország, a közösség szükségleteire, a bennünket érő kihívásokra. Szervezeti kapcsolatban ugyanakkor nem állunk a hazai kereszténydemokratákkal, mert szeretnénk függetlenek maradni, azt pedig végképp el akarjuk kerülni, hogy bármilyen társadalmi formáció, szervezet „elnyeljen” bennünket. Kicsit – bár e szó ma idegenül hathat – prófétai szerepben szeretnénk feltűnni, amely mögött a személyes élet fedezete áll. Nem pozíciók elérése vagy a hatalom megszerzése a célunk. Emberi kapcsolatok hálózatának kialakításán fáradozunk, úgy, ahogyan Pál apostol is tette a maga idejében.
– Ha a közéletben szeretnének tevékenykedni, nyilván van válaszuk arra, mi lehet a kereszténységet a közéletből száműzni akaró politikai indulatok oka.
– Ez európai jelenség, de hozzáteszem, hogy a félelemnek nincs igazi alapja. Franciaországban például immár száz éve megtanult együtt élni az állam a püspökökkel, papokkal, szerzetesekkel – és viszont. Éppen 1905 decemberében történt az egyház és az állam radikális szétválasztása. Manapság a francia helyi önkormányzatokban kikérik az illetékes főpásztor véleményét, aki természetesen meghagyja a helyi törvényhozónak, a hatalom birtokosának a szabadságát, de saját gondolataival hozzájárul a döntéshez, kiegészíti a közösség szempontjait. Magyarországon, az elmúlt évtizedek következményeként, még nem tartunk itt. Nagyon komoly egyházüldözést éltünk meg negyven évig, amit a katolikus és protestáns egyházak egyaránt megszenvedtek. Ha egyébként mélyebben meg akarjuk érteni a kereszténységet a közéletből száműzni óhajtó törekvéseket, együtt kell látnunk a probléma filozófiai, kulturális és társadalmi gyökerét. A reneszánsszal, a felvilágosodással, a XIX. századi filozófiai áramlatokkal függ össze e szemlélet, amely igyekszik kiszorítani a világból mindent, ami természetfeletti. E törekvés képviselői a természetfelettit gyengeségnek tartják. A hívő ember nem ítéli el azokat, akik másként gondolkodnak, de elvárja, hogy a saját véleményét artikulálhassa. A Keresztény Közéleti Akadémia is erre törekszik, látva sokszor a környezetünkben fennálló szellemi zűrzavart. Természetesnek és vonzónak szeretné bemutatni a keresztény értékeket.
– De ki lehet-e mondani ezt a véleményt, ha megkérdőjelezik a keresztényeknek azt a jogát, hogy a közéletet alakítsák?
– Az egyházat nagyon sok vád érte és éri még ma is, hogy hatalmi törekvései vannak. A II. vatikáni zsinattal e tekintetben is radikális fordulat következett be, többek között számtalan egyházi cím, titulus megszüntetése. II. János Pál több mint száz alkalommal kért nyilvánosan elnézést, bocsánatot különböző felekezetektől, társadalmi rétegektől, vallásoktól. Ugyanakkor az egyháznak jól kialakult véleménye van az emberről, tudja, honnan jön, hová tart, és képes sub specie aeternitatis, az örökkévalóság szempontjából szemlélni őt. Az egyház – bár elfogadja az oldalvágásokat, tanításának elhallgatását, kiszorítását, tagjainak üldözését is – a történelmi tapasztalat szerint mindig képes újrakezdeni. Az életerejét nem csupán intézményi-szervezeti egységből nyeri, hanem valamilyen felső erőtől. Lehet, hogy konkrét kérdésekben nem tud mindig azonnal érvényes választ adni, nincs készen lévő felelete mindenre, de elveket szeretne mondani, amelyek alapján emberhez méltóbb világot lehet kialakítani.
– Ha realistán próbáljuk meg húsz–ötven évre előre látni a magyar társadalom és a történelmi egyházak helyzetét, akkor azt valószínűsíthetjük, hogy a hagyományos értelemben vett vallásosság mind kisebb befolyással lesz a hétköznapokra, és ebben az értelemben a Keresztény Közéleti Akadémia csaknem reménytelen feladatra vállalkozik.
– Ez a külső, a látszat. Nem vagyunk materiálisak, nem számokban gondolkodunk, és nem akarjuk „meghódítani a világot”. Azonban a várható nehéz helyzetre is találunk történelmi analógiákat. A Koreai-félszigeten kétszáz évig nem volt pap, a helyi egyház mégis létezett, a keresztséget kiszolgáltatták, és ezzel biztosították a folytonosságot. Mindig voltak mélypontok az egyház életében, most is ilyenben élünk. Maga az új pápa mondta korábban, hogy az oázisok éltetik jelenleg az egyházat. Ezeket kell megtalálnunk, mert a világ mai élete kizsigereli, lélektelenné teszi az embert. Mindenkinek szüksége van a segítségre, és hitünk szerint csak Isten kegyelméből kaphatjuk meg e segítséget.
– Előreláthatólag mind nehezebb lesz képviselni a kereszténység véleményét.
– Ez biztos, mert azok a hatások, amelyek az embert ma érik, a kommunikációs eszközök rafinált módszerei, lényegében rövidre zárják a gondolkodást, és nem viszik tovább az életet a szellem és lélek irányába. Mégsem keseredhetünk el, mert történelmi küldetésünk, feladatunk van. Nem véletlen, hogy éppen ebbe a zilált korba születtünk; és nem felejthetjük el azt sem, hogy minden történelmi kornak megvan a maga problémája, mert az ember a jó és a rossz, a világosság és a sötétség feszültségében él. Viszont ebben a küzdelemben nagy segítségünk is van: a megtestesülés révén az ember megláthatja „az Embert”, az Istenembert, aki mindenben hasonlóvá lett hozzánk – a bűnt kivéve.

Kránitz Mihály 1959. augusztus 10-én született Budapesten. Filozófiai és teológiai tanulmányait az esztergomi és a budapesti szemináriumban végezte. 1989-ben szentelték pappá. 1990-ben doktorált a Budapesti Hittudományi Akadémián. 1991–1993 között Rómában tanult, ahol dogmatikai licenciátust szerzett. 1993–1997 között a Központi Papnevelő Intézet prefektusa. 1995-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kara (PPKE HTK) dogmatika tanszékének docense, majd ugyanitt 1996-tól az alapvető hittan tanszék vezetője. 1996-tól a Teológia című folyóirat szerkesztőségi titkára. 1998–2003-ig a PPKE HTK levelező tagozatának igazgatója. 2000-ben habilitál, és egyetemi tanár. 2003 szeptemberétől a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektorhelyettese. Tagja a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ökumenikus teológiai bizottságának, a Magyar Patrisztikai Társaságnak, az Evangélikus Hittudományi Egyetem doktori és habilitációs tanácsának.