At gondolnánk, hogy a Rajk-perről már mindent megírtak, ehhez képest ön felfedezéseket tett közzé a per egyik homályban tartott személyéről, Noel Fieldről. Mindez többet jelent, mint új információt. Cáfolhatatlan bizonyítékot talált arra is, hogy egy bizonyos Alger Hiss éveken keresztül dolgozott a szovjet hírszerzésnek.
– A kilencvenes évek elején kezdtem foglalkozni az amerikai történelemmel, azzal, hogy mi történt a hidegháborús években, a Rákosi-korszak idején odakinn, hiszen oly kevés könyv jutott át hozzánk a vasfüggönyön. A korszakra vonatkozóan egy motívum egészen a kilencvenes évekig végighúzódott az amerikai közbeszéden, mégpedig Alger Hiss bűnös vagy ártatlan volta. A Hiss-ügy kettészakította az amerikai társadalmat.
– Ki volt Alger Hiss, és mi köze lehetett Noel Fieldhez?
– Hogy megértsük a jelenséget, abból kell kiindulnunk, hogy Amerika befogadó ország. Aki ott megtelepedik, átveszi az amerikai tempót és az amerikai értékeket. A betelepülőknek esetleg elnéznének egy botlást, egy félrelépést, egy árulást, de azt sokáig nem tudta felfogni a széles közvélemény, hogy voltak született „amerikaiak, fehér protestáns ifjak”, a WASP megtestesítői, akik a harmincas években a legmagasabb kormánykörökbe és kormányhivatalokba beépülve idegen érdekeket szolgáltak, magyarán a hazaárulást hivatásként gyakorolva kémkedtek a Szovjetunió javára.
– Ha ezt egy modern amerikai krimiben olvasom, életszerűtlennek tartom.
– Pedig így volt. Az amerikaiak sokáig úgy gondolták, hogy az amerikai kommunista párt főképpen a bevándorlóké, az a párt is olyan, mint a többi, csak az újonnan jöttek kissé radikálisabbak, hát a párt is radikálisabb egy kicsit. Későn jöttek rá, hogy Amerika az első világháború után kilépett a világpolitika színpadára, azóta is folyamatos világpolitikai tényező. Ezt korán felismerték a Szovjetunióban, és a kémkedésben, hírszerzésben sokkal ügyesebbek, gyorsabbak voltak, mint a gyanútlan Amerika.
– Mi vonzotta ezeket az amerikai fiúkat és lányokat, hogy tömegesen beépülve az NKVD-be vagy a GRU-ba idegen érdekeket szolgáljanak? Éppen a patrióta amerikaiak.
– Jó családból származó értelmiségiekről van szó, akik neves egyetemeken végeztek, a Harvardon, a John Hopkinson, de hollywoodi forgatókönyvírók és hírességek is szépen megéltek a titkos szovjet apanázsból. A pénz fontos szempont volt, de nem kizárólagos. Sztálin egyébként horribilis összegeket költött a hírszerzésre, de itt inkább különös divat jelent meg. A „hasznos idióták” baloldalisága sikk és erény maradt nyugaton a világháború után is. Franciaországban ez a mondás járta: „Franciaország az ország, ahol élünk, de a Szovjetunió a hazánk, amelyért dolgozunk.” Sokszor nem mondták ki, hogy kommunisták, még akkor sem, ha beléptek a kommunista pártba. Csak rokonszenves, naiv baloldaliságukat hangoztatták. Ők a haladók, látják a jövőt, egy álmot megvalósulni a Szovjetunióban. Egy reményt, az évszázados illúziót a tökéletes társadalomról. Nemcsak kémkedtek és dokumentumokat szállítottak Amerikából, de befolyást gyakoroltak az elnökre, a külpolitikai döntésekre, sőt még a történelem menetébe is beleszóltak.
– Mondana erre példát?
– Morgenthau tervét, amely Németországot mezőgazdasági teleppé változtatta volna a második világháború után, a németeket pedig tömegesen deportálta volna Afrikába, helyettese, Harry Dexter White készítette, feltehetően miután egyeztette az oroszokkal. Akik ennek a tervnek az ismeretében készültek tárgyalni. Végül Truman elnök vetette el az elképzelést. Ez a White javasolta, hogy Sztálin ne hat-, hanem tízmilliárd dollárt kapjon kölcsön, de ne piaci kamatra, hanem névleges két százalékra. Az, hogy Kínában Mao Ce-tung jutott hatalomra Csang Kaj-sek ellenében, nagyban köszönhető beosztottja, Adler Solomon pénzügyi manővereinek. Később Solomon Kínában kért menedékjogot. De a Latin-Amerikára, a balti államokra vonatkozó döntésekről mind-mind hamarabb tudtak az oroszok, mint ahogy az amerikaiak leültek velük tárgyalni. A szalonbolsevizmus egy ponton életveszélyes játékká vált. Ehhez a társasághoz tartozott a jóképű, jó kiállású Alger Hiss, akit az a Whitakker Chambers leplezett le, aki az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság előtt úgy gondolta, elege van a hazaárulásból. Mindent bevallott, többek között Hissre is terhelő vallomást tett. Ettől fogva Hiss élete azzal telt el, hogy tagadott és tagadott. A legjobb ügyvédeket fogadta meg, hogy Amerika neki, a hazaárulónak szurkoljon, megvetve Chamberst, akinek az volt a „bűne”, hogy nem akart tovább falazni az oroszoknak és kémeiknek.
– Hogy lehet ezt élve megúszni?
– Nehezen. Amikor elkezdődtek a lebukások, többen lettek öngyilkosok, többen távoztak az országból, de volt, akit kilöktek az ablakon, megmérgeztek, vagy szállodai szobájában eresztettek bele egy tárat. Chambers dokumentumokat helyezett letétbe. Noel Field története egészen más.
– Mindez már a hidegháború idején történt. Hogyan határozható meg a hidegháború fogalma?
– A hidegháború ideológiai mérkőzés. Helyi háborúk léteztek a második világháború után, de totális összecsapásra az atombomba megléte miatt nem került sor. A hidegháború az idegek háborúja, ahol a frontok a hírszerzés, a diverzáns cselekmények, a gazdaság és a propaganda vonalán folytak. Döntő fordulatot az 1968-as diáklázadások hoztak. Kelet-Európában pedig bebizonyosodott, hogy a szocializmus reformálhatatlan, nincs emberi arca. Reagan elnök szakított a passzív, követő politikával, és nem feltartóztatni akarta a kommunizmust, hanem megsemmisíteni a Szovjetuniót mint a „gonosz birodalmát”.
– Kanyarodjunk vissza a Rajk-perhez és Noel Fieldhez.
– Az oroszoknak az volt a meggyőződésük, hogy a szerte a világban tevékenykedő jótékonysági segélyszolgálatok, ligák mind kémhálózatokat takarnak. Noel Field az unitárius egyház segélyszervezetét vezette, de a szovjet hírszerzésnek dolgozott. Az FBI a háború után tényként kezelte, hogy Field NKVD-ügynök. A szovjeteknek ezért is vált feleslegessé, így kiválóan megfelelt arra a célra, hogy a Rajk-perben az amerikai mesterkém szerepét alakítsa.
– A fordítottját annak, ami valójában volt?
– Igen. Sztálin ezzel akarta tompítani a Hiss-ügyet. Noelt kinevezték olyan mesterkémnek, aki beférkőzött Bulgária, Jugoszlávia, a Szovjetunió és még ki tudja, mely törékeny kelet-európai népi demokrácia legfőbb döntéshozó testületeibe. Mi az, hogy Hiss Amerikában hazaáruló, hiszen itt ez a Field, aki egész Kelet-Európát a markában tartotta! A szovjetek Prágába csalták és letartóztatták, később a felségét is ugyanott, a testvérét Varsóban, a fogadott lányát, Erikát Berlinben. Field eljátszotta a rábízott szerepet, leülte a büntetést, majd szabadulásakor menedékjogot kért Magyarországon. Kapott egy berendezett villát, magas fizetést, és elhelyezték a Corvina Kiadóban. Első dolga volt feljelenteni Gimes Miklóst, mint nem jó elvtársat, majd 1956 után ő adott ki először angol nyelven egy kommünikét, amelyben fasiszta csőcselékről és ellenforradalomról írt. Haláláig bigott és hívő maradt, akit nem lehetett megrendíteni.
– Ön találta meg a vizsgálati anyagában a Hissre vonatkozó kompromittáló vallomást.
– Nagyon nehezen és nagy protekcióval, Szabad György révén kaptam meg sokadik kérelmem után a kutatási engedélyt a belügy irattárába. Ahogy kihozták a Noel Field tevékenységét tartalmazó iratkazalt, kihúztam belőle próbaképpen egy papírlapot. Field a kihallgatótisztjének arról beszélt, hogy Alger Hiss be akarta szervezni, de azt válaszolta, hogy ő már régóta a szovjeteknek dolgozik. A kihallgatótiszt először nem is értette, miről van szó. Valószínűleg kiment a szobából a szovjet tanácsadókat megkérdezni…
– Telitalálat!
– Az bizony. Amikor az egészet megírtam egy tanulmányban, jelentkeztek Amerikából, hogy a Nation című folyóirat közölné ezt a „korszakos” felfedezést. Szerencsére Tony Judd barátom felvilágosított, hogy a legsztálinistább kövület kéri a tanulmányomat, és ha beleegyezem, tökéletesen súlytalanná válik a mondanivalóm. Helyette a tekintélyes New Republic című folyóirat hozta le az írásomat, de nagy terjedelemben foglalkozott vele a New York Times és a Washington Post is. Előadást tartottam Hissről és Noel Fieldről a New York-i egyetemen, ahol még a csilláron is lógtak az érdeklődők.
– Nem fenyegették meg?
– Nem, de valaki – mint utóbb megtudtam, a Nation főszerkesztője – odajött, és az orrom alá dugta Hiss képét: „Jól nézze meg, hölgyem, még él ez az ember, és gondoljon arra, ki ne végezze az előadásával.”
– Alger Hiss bűnösségében nem más hitt körömszakadtáig, mint Richard Nixon.
– E per miatt gyűlölték Nixont annyira. Mint fiatal kaliforniai szenátor a kezében tartotta Hiss leleplezését, és ebben hitt is. Az úgynevezett keleti parti értelmiségiek soha nem bocsátották meg neki, hogy lejáratta a „haladás ügyét”, és bűnösnek tartotta Alger Hisst. Elnök korában a Watergate-üggyel álltak bosszút rajta.
– Beszéljünk a Rosenberg házaspárról. Túl azon, hogy nálunk utcát neveztek el róluk, az egész „haladó” világ megmozdult, amikor halálra ítélték őket – a korabeli kommunista sajtó szerint teljesen ártatlanul.
– Julius Rosenberg nem volt ártatlan. Ethel Rosenberg pedig tudott arról, hogy a férje atomtitkokat, leírásokat, radarkutatásokkal kapcsolatos dokumentumokat szállít a szovjeteknek, de nem tett ellene semmit. Perük egybeesett Kelet-Közép-Európa legnagyobb koncepciós perével, a nyíltan antiszemita Slansky-perrel. Rosenbergék mindent tagadtak, ártatlannak vallották magukat, és villamosszékbe jutásukkal a Szovjetunió mártírjai lettek. Az egész haladó világ protestált a kivégzésük ellen, az amerikai és a nyugat-európai értelmiségiek, élükön Jean-Paul Sartre-ral. Ugyanakkor a legkevésbé sem izgatta őket a Slansky-perben felakasztott tizenegy áldozat. Csak az amerikai zsidó hazaáruló házaspár kivégzése ellen ágáltak. Hogy bűnösök voltak, többszörösen bizonyítást nyert. Hruscsov az emlékirataiban nyíltan beszél Rosenbergék hazaárulásáról, de perdöntő az úgynevezett Venona dosszié megfejtése. Ez rejtjelezett üzenetek gyűjteményét tartalmazza, mindazokat, amelyeket a szovjet hírszerzésnek, illetve Moszkvának küldtek az Egyesült Államokból. Ebben perdöntő bizonyítékokat találtak a Rosenberg házaspár, de Alger Hiss bűnösségére is. A sors fintora, hogy sokáig nem lehetett felhasználni őket, mert 1995-ig a Venona titkos volt. Már a negyvenes években megkezdődött a beépítettek felfedése, de a lista még mindig több száz azonosítatlan személyt is takarhat.
– Mi az oka annak a jelenségnek, hogy a Kommunista Internacionálé az egész világot teleszórta emigráns kommunista magyarokkal? Akik aztán szakértőkként szervezték a kommunista pártokat, Moszkvának az ügynököket, akcióztak és irányítottak.
– A Tanácsköztársaságban prominens szerepet játszó népbiztosokat vagy a forradalmi romantikával átitatott politikai agitátorokat a Komintern valóban rászabadította a világra. Így „szállta meg” Franciaországot, Angliát vagy az Egyesült Államokat Pogány József, Gerő Ernő, Rákosi Mátyás, Malik Teodor, Alpári Gyula, Péter József, Bebrits Lajos és mások. Boldogan mentek minél messzebb Moszkvától, mert ott lenni nem volt életbiztosítás, és szerveztek, beszerveztek ott, ahová küldték őket. A párt eltartottjaiként, a Komintern égisze alatt „bizniszeltek”, és árulták a kommunista eszmét. Nem volt könnyű dolguk, nyelvi és beilleszkedési nehézségek bonyolították munkájukat meg az örökös félelem, hogy utánuk nyúlnak. Aki lebukott, illetve dekonspirálódott, vagy nem volt rá tovább szükség, azt kivégezték. 1945 után sokan visszajöttek, integrálódtak, és vagy túlélték a koncepciós perek időszakát, vagy sem. Állítólag ez a kifejezés Szőnyi Tibortól származott, akit a Rajk-perben mint svájci kémet ítéltek halálra. Ő mondta: „adjatok egy koncepciót, hogy mire valljak!”
– Ön szerint különbség van a koncepciós per és a kirakatper között.
– Igen, a koncepciós per előre megírt forgatókönyv szerint felépített eljárás, amelyben pontosan közlik a vádlottal, mivel vádolják, az elfogadja, betanulja, próba és főpróba követi egymást, mindenki tudja, hogy nem igaz az egész, de ha a párt úgy kívánja, az illető vállalja akár a halált is. És mindez a legszélesebb nyilvánosságnak szól.
– Kinek üzennek ezzel?
– Mindenkinek, hogy bárkire sor kerülhet, mindenki féljen, senki nincs biztonságban, működik az erőszak és a terror. A Rajk-perrel üzentek a külföldnek is, hogy Amerika beférkőzött a kommunista országok döntéshozó fórumaiba, és ehhez csatlóst talált Jugoszláviában. Továbbá üzenték, hogy a párton belül árulók vannak, és hogy bárkit utolérhet a párt ökle. A félelem átitatta a rendszert, egy viccért két év börtön járt, és nem volt család, amelyben ne hurcoltak volna meg valakit.
– És mi a kirakatper?
– Például a Reichstag-per, amelyet a világ közvéleményének szántak, de ilyen volt Sacco és Vanzetti pere is.
– Könyvében van egy történet, amely kilóg a sorból. Nevezetesen Vásárhelyi Miklós különös futárszolgálata.
– Ezt Vásárhelyi Miklós mesélte el egyik visszaemlékezésében. 1949 nyarán Rákosi magához rendelte a Szabad Nép külpolitikai újságíróját, Vásárhelyi Miklóst. Két hétre átminősítették diplomatának, majd kiutazott New Yorkba az ENSZ közgyűlésére, ahol találkozott Gromikóval. Átadott neki egy dossziét, majd készenlétben várakozott, hátha szükség lesz némi szóbeli kiegészítésre is. Több kérdést vet fel ez a történet. Ki lehetett az a mezei újságíró, akiben Rákosi egyedül megbízott? Mivel segíthetett Gromikónak, aki szintén bízott benne, majd bízott benne Kádár János is, amikor 1983-ban ő lett a Soros Alapítvány kuratóriumának korlátlan hatalmú elnöke.
– És mit tudhatott?
– ?
– Néhány napja vetítettek egy filmet, amely egy francia náci kollaboránsról szól, aki évtizedekig bujkál, „természetesen” a katolikus egyház közreműködésével. Évtizedekig hajszolja egy elszánt bírónő meg a fél francia csendőrség, míg eléri a végzete. Születik-e valaha olyan film, amelyben az igazságszolgáltatás képviselői ávósokat, verőlegényeket üldöznek szívósan és kitartóan?
– Ne legyünk türelmetlenek. Alig tizenöt év telt el a szovjet diktatúra bukása óta. Távolságra van szükség, szublimációs időre, amely után biztos vagyok benne, hogy az ilyen filmek is megszületnek. És nemcsak itthon, hanem Hollywoodban is.
origo.hu
Magyar Péternek Lázár János adta meg a kegyelemdöfést
