Kultúrmorzsa

Nézem reggelente a Mokkát, és elámulok, miként sikerült ötven év alatt műveltségileg letornázni magunkat a gödör fenekére. Persze nem a köznépen kell elverni a port! Dr. Kóka például annyira megörült az idevezényelt gumigyárnak, hogy valami olyasmit eresztett a légbe: ezzel most Kelet-Európában megnyílt Pandora szelencéje. Isten ments! Pandora szelencéjéből a rontás és a rossz jön a világra. Ha pedig ezt akarta mondani, akkor ez az első őszinte vélemény az idetelepülő külföldi tőke természetéről. Nem különb a szocialisták frakcióvezetője, aki internacionalizmusból vagy Berzsenyi magyarsága elleni berzenkedésből idézett falsul: „Romlásnak indult hajdan erős faj”-t talált mondani a „Romlásnak indult hajdan erős magyar!” helyett. Szót sem érdemel Bozóki miniszter, aki a könyvhét eredetét Supka Géza helyett Samu Gézának köszönte meg. „Quod licet lovi, non licet bovi” – ezt a latin szentenciát minden második ember falsul idézi: „Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kisökörnek.” Ökörnek, könyörgöm, csak ökörnek.
Szóval a Mokkában a közönségnek feltett kérdések azon a szinten mozognak, hogy melyik folyó szeli ketté Budapestet. A válaszok pedig ezen a nívón: lehetséges, hogy a Tiszáról lenne szó? Sebaj, mert a Megasztár-karkötő meg a Napló titkai valahogyan mégiscsak elkelnek, kis segítséggel, nagy önbizalommal.
Valamelyik reggel a beugrókérdés úgy hangzott, hogy ki írta a Csokoládé című regényt. Gondolatban megemeltem a kalapomat. Ezt a kérdést feltenni Magyarországon, ahol a könyvek ismertsége és tetszése negyven év óta mit sem változott. A Pál utcai fiúk, az Egri csillagok, meg talán ott a topon A kőszívű ember fiai. Az utóbbi nem biztos, de a másik kettő kötelező olvasmányként minden magyar diák fejében megragadt. Blama lenne, ha még három híres magyar írót sem ismernénk. A külföldiekkel jobban állunk: a Gyurcsány–Dobrev házaspár egymás kezéből kapkodta ki a Da Vinci-kódot. Becsszóra mondom.
De ez a Csokoládé izgalmasnak tűnt. A regényt ugyanis egy Rogyionov nevezetű orosz író írta a 30-as évek környékén, kultuszkönyvet varázsolva a soványka történetből. A derék elvtárs családja éhezik, de egy gaz, diverzáns kém beférkőzik a feleség bizalmába, és csokoládét hoz a gyerekeknek. Amikor a fondorlat kiderül, elvtársunkat letartóztatják, majd kivégzik. Derék elvtárs úgy véli, helyes, mert aki a Pártot elárulja, nem érdemel mást, mint halált. Állítólag ez a regény volt a koncepciós perek sugalmazója. Csodálkoztam is, hogy a Mokka tingli-tangli kérdéseibe hogyan férhetett ez bele.
Aztán jött a megfejtés. Az újsütetű Csokoládé című regényt egy Joanne Harris nevű nő írta. Nem oszt és nem szoroz, mikor, hiszen nem muszáj tíz évnél régebbről ismerni a múltat. Azt meg, hogy miket irkáltak 1930 környékén, végképp érdektelen. Úgyis száműzendő a lexikális tudás, már a képregények megértése is súlyos megpróbáltatás, sőt az on-line újság temetné az írott sajtót is.
Hogy miből fogunk művelődni? Hát a televízióból! Rákattintottam egy zenecsatornára, ahol meg nem mondom, melyik együttes tagjai iszogattak. Új módi: rúgjunk be a kamera előtt. Az egyik tagnak hirtelen ki kellett mennie. Sz…nom kell – jelentette be. Hát sz…jál, mondták a haverok. A vécén ülve felvette a kamera, ahogy sztárunknak eltorzul az arca a nagy erőlködéstől. De jót sz…tál, mondja valaki, talán az operatőr, és ráközelített a nagy, barna kupacra. A neoliberális, megoldóképességet fejlesztő műveltség korszakos pillanatának lehettünk szemtanúi.
Azért ez a Csokoládé nagy ötletet adott, írok egy könyvet a szőlészetről. A címe az lesz: A tőke.