„Mert a várost elfoglalta sokezernyi partizán”

Újkori történelmünk két alapkönyve, a Börtönvilág Magyarországon (1978) és a Szovjetvilág Magyarországon (1984) című kötet hatalmas, tizenöt évig tartó kutató- és levelező- munka eredményeként jelent meg annak idején a szabad világban. De a magyarországi visszhang felülmúlt minden képzeletet. Szétszedték a könyvet és úgy terjesztették; csempészték haza a bőröndökben. A Széchényi-könyvtár akkori igazgatója Bécsből írt a szerzőnek, amelyben az állt: „…Megkaptuk, amit küldött, hétpecsétes zár alatt tartjuk, s csak olyanoknak adjuk ki, akik magunkfajta emberek… Folytassa a munkát! És csak azt ígérem, hogy ha valamire szüksége lesz, segítünk.” A két könyv emléket állított azoknak, akiket 1948 és 1956 között törvénysértő perekben ítéltek halálra, vagy súlyos börtönbüntetéssel sújtottak.
A szerző, Fehérváry István nyolcvanéves. Mi adta az erőt a munkához? – kérdeztem tőle egyszer. „Az emlék ereje végigkísér az egész életemen – felelte. – Isteni csoda, hogy én nem kerültem azok sorsára, akik hősi halottak lettek. De a nyolc év börtön alatt sokat megéltem, s ezt tartoztam elmondani.” És folytatta. „Mert nem tudtam azt sem elfelejteni, hogy a kivégzések idején a Gyűjtőben mindig felvonultattak egy tanszázadot, a kiképző iskola hallgatóit, ők adták a négyszöget a bitófa körül – sokan rosszul is lettek –, hogy lássanak és tanuljanak. S ilyenkor, mikor zárt alakzatban masíroztak a börtön felé, örökösen azt énekelték, hogy: Mert a várost elfoglalta sokezernyi partizán.” Volt zárkatársa, a költő Tollas Tibor mondta Fehérváry Istvánnak Münchenben, mikor a szerző fáradtságra panaszkodott. „Meg kell csinálnod a könyvet! Én írhatok verseket, Faludy írhat, amit akar, Méray publicisztikája lehet akármilyen kemény, a te könyved majd történelem lesz!”
Az lett. Elég, ha csak a hatvannégy amerikai és kanadai egyetemet említem, amelyek az angolra lefordított könyveket oktatási anyaguk közé emelték, vagy azt a tényt, hogy Fehérváry István könyvei segítséget nyújtottak a hazai kárpótlási igények beterjesztéséhez és a tisztázáshoz.
Milyen gondolatokkal ül le a születésnapi asztalhoz? – faggatom. Azt mondja, két dologra büszke: 1956-ra és a családjára. 1956 visszaadta a hitét a magyarságában, a fajtájában, amely saját lelke és ereje Kolumbuszaként élte meg azt a tizenkét napot. A másik, hogy Amerikában született fia és lánya is megtanult magyarul (szakdolgozata témájául a lánya Dunaújvárost választotta), és ha felemelik a telefont, magyarul kérdezik: „Hogy vagy, édesapám?” S említette ezt azért, mert tapasztalata szerint a forradalom után emigrált családok utódai olyannyira asszimilálódtak már új hazájukhoz, hogy törve vagy gyengén beszélik a magyart. A szülők kihalásával a legerősebb szál elszakad.
Fehérváry István a rendszerváltozást követően jött először haza, és hamarosan megalakította a Politikai Elítéltek Közösségét, amely azóta is jól szervezett, összetartó és példamutató egyesülés, őrzi és ápolja a hősök emlékét. Az elnököt magát pedig köztisztelet veszi körül, aki Zrínyi Miklós híres mondását emlegeti: „Jó szerencse, semmi más.” Ennek köszönheti, hogy megérte a nyolcvanadik esztendőt. Harminchat éve él Santa Fében (igaz, most már csak kétszer két hónapot tölt Amerika legszebb kisvárosainak egyikében); hosszú éveken át, 1990-ig az Egyesült Államok negyedik legrégebbi felsőfokú oktatási intézményében, a St. John’s College-ban a diákügyek igazgatója volt. Azon kevés magyarok egyike, akikről még életükben létesítményt neveztek el. A College tornaterme ugyanis ma az ő nevét viseli. A bejáratnál nagyalakú fényképe díszeleg, alatta pedig az áll, hogy: „Becsületre, tisztességre és emberségre tanította a jövő nemzedékét.”
Fehérváry István boldogságra volt hivatott.