Sokszor tűnik úgy, hogy az akadémia nem felejt, legalábbis ha valaki egyszer leírta magát kétes értékű alkotások sorával, akkor később nem számíthat túl sok elismerésre. Hiába játszott kiválóan Eddie Murphy a Dreamgirlsben vagy Adam Sandler a Csiszolatlan gyémántban, előbbi csak az Oscar-jelölésig jutott, utóbbi addig sem, valószínűleg a korábbi alpári vígjátékaik miatt nem volt számukra pardon, miként a számos B kategóriás akciófilm után A pankrátorral látványosan visszatérő Mickey Rourke is csak a nominációig jutott annak idején. És valószínűleg azt sem kedveli a zsűri, ha egy színésznő a karrierje egy pontján öncélú meztelenkedéssel keltett feltűnést, Demi Moore-nak mindenesetre arcára fagyott a mosoly idén, amikor a legnagyobb esélyesként mégsem ő vehette át a szobrot A szer című horrorért, Pamela Anderson azonban jelölést sem kapott, noha életében először igencsak megérdemelte volna.
A Baywatch egykori sztárja a huszadik század végének Marilyn Monroeja is lehetett volna, csak míg a tragikusan fiatalon elhunyt ikon – ha nem is túl nagy sikerrel, de – megpróbálkozott komolyabb szerepekkel is, addig Anderson látszólag nem ambicionálta, hogy komolyan vegyék a szakmában. Amikor nem a vörös fürdőruhában feszített, akkor olyan olcsó és szexista akciófilmekben vetette be a bájait, mint a Jó zsaru, rossz zsaru vagy a Barb Wire – Bosszúálló angyal.
Huszonöt-harminc év elteltével és a korszellem megváltozásával azonban már enyhén szólva sincs az érdeklődés középpontjában, a helyét betöltötték fiatalabb színésznők, és valójában mindez az új filmjének a szinopszisa is lehetne. Az utolsó táncosnőben ugyanis egy revütáncosnőt alakít, akinek hosszú évtizedek után feloszlik a társulata, és mindez nem csupán egzisztenciális problémát okoz neki, de szembe kell néznie azzal is, hogy eljárt felette az idő, a produkcióra, ami korábban a világot jelentette számára, már senki nem kíváncsi, és már nem képes érvényesülni a huszonévesekre kalibrált szórakoztatóiparban.
Francis Ford Coppola családjában különleges vér csordogálhat, a lánya, Sofia Coppola alig harmincévesen Oscart nyert az Elveszett jelentés forgatókönyvéért, jelenleg az egyik legelismertebb rendezőnő, de A keresztapa direktorának unokája, Gia Coppola is jó úton halad afelé, hogy szép pályát fusson be.
Amellett, hogy érzékenyen mutatja be a főszereplő számvetését az addigi karrierjével, saját magával és az anyaként elkövetett és az egyéb magánéleti hibáival, a film, akárcsak Martin Scorsese Casinója, emléket állít Las Vegas egy letűnő korszakának. Csak míg utóbbi a város csillogásáról, a nagymenő gengsztereiről, azaz az epicentrumáról beszélt, addig Az utolsó táncosnő a település pereméről és arról az alsóbb osztályba tartozó rétegről, akik a gazdagokat szórakoztatják és a fényűzést szolgálják. Nem is olyan nagyon nagyívű dráma, mint az említett klasszikus, miként az ábrázolt sorsok sem olyan látványosak. Gia Coppola melankolikus hangulatú képekkel, arcokra fókuszáló felvételekkel, emberközeli megközelítésben mutatja be a várost, amelynek a hamiskás gazdag díszletei csak a háttérben tűnnek fel.
És bár lényegében Pamela Anderson egyszemélyes showjáról van szó – akinek egyszerre öröm látni a kiváló játékát és szomorú, ha belegondolunk, hogy milyen karriert futhatott volna be, ha korábban prezentálja a drámai vénáját –, a kollégái sem kevésbé kiválóak. Az nem meglepő, hogy Jamie Lee Curtis szuper, de például a korábban Andersonhoz hasonlóan elsősorban a fizikumából, csak éppen az izomzatából élő, leginkább A galaxis őrzőiből ismerős ex-pankrátor, Dave Bautista ezúttal ugyancsak a jóval érzékenyebb oldalát mutatja be.
És miként említettük, nem egy nagy gesztusokkal élő, grandiózus drámáról van szó, mégis jobban beszippanthat a hangulata, ha nagyvásznon nézzük. Erre most néhány vetítés erejéig lehetőség is nyílik, legelőször most szombaton a Puskin Moziban.
Kiemelt kép: Az utolsó táncosnő. Forrás: Magyarhangya.
