Nyelvi fürdetés

A magyar kultúrának méltó szentélye, stílusos háza van Tallinnban. Nem volt ez mindig így: mielőtt az óváros nagyvonalú régi nemesi palotájába költözött volna a Magyar Intézet, száz méterre az észt parlamenttől, huzamos ideig „albérletben” kellett működnie. Az intézet története – ha a „jogelődöt” is ide számítjuk – 1992-ig nyúlik vissza. (Nem tekintve az 1923-ban Klebelsberg Kunó által életre hívott tartui magyar tudományos intézetet.) Az átköltözés két éve történt. A vételárnak mindössze tíz százalékát kellett egy összegben letenni a 340 négyzetméteres ingatlanért: az észt bankokkal kialakított lízingkonstrukció keretében hét év alatt apránként kell kiegyenlíteni a fennmaradó tartozást. Hogy az átköltözés üzletnek sem volt rossz, azt jól mutatja, hogy az impozáns belső kerttel is büszkélkedő ház értéke már két év alatt is megduplázódott.
Mindezt Bereczki Urmas meséli el, aki voltaképpen a tallinni intézet kialakítójának tekinthető, de október elején a budapesti kultuszkormányzat döntése értelmében át kellett engednie az intézet vezetését utódjának, aki saját bevallása szerint semminemű finnugor előismerettel nem rendelkezik. Ellentétben Bereczki Urmasszal, akinek édesanyja és felesége is született észt: nemcsak finnugrista tudósok vannak a családjában, de a gyakorlatban is megvetette lábát mindkét kultúrában.

Az első két évben, 1999-től a helsinki Magyar Intézet kihelyezett tagozataként működött a tallinni kultúrbázis, Bereczki Urmas pedig formailag a finn fővárosban dolgozó Jelinkó Árpád helyetteseként tevékenykedett. A tallinni Magyar Intézet önállóan 2001 októberétől létezik: ennek már Bereczki volt az alapító igazgatója. Nagy rendezvényeket sorol, amelyeknek sikerült helyet adniuk: a nyugat-európai magyar protestáns gyülekezetek éves gyűlését, a finnugor népek világkongresszusának magyar kulturális háttérprogramját. Mégis szemlátomást arra a legbüszkébb, hogy az intézetnek az utóbbi években sikerült belekerülnie az észt kulturális élet vérkeringésébe. Egymást követik a rádióinterjúk, s az észt tévéhíradó is évente három-négy alkalommal tudósít az itteni rendezvényekről. Ám ami ennél is fontosabb: az észt értelmiség színe-java eljár ide. A Magyarország történetét észt nyelven bemutató reprezentatív könyv bemutatóján nemcsak nagykövetek, kormánypárti és ellenzéki képviselők, de akadémikusok, szerkesztők, sőt kiemelkedő költők is megjelentek.
A kandalló melletti irodalmi estekre évente négy-öt alkalommal került sor, amire vagy magyar szerzők észtül megjelenő könyvei, vagy például a József Attila-centenárium szolgáltatott okot. Megfordult itt Kányádi Sándor, Tornai József, Görgey Gábor, Mezey Katalin, Oláh János; valamint Grendel Lajos és Hizsnyai Zoltán a Felvidékről, továbbá Göncz László és mások Szlovéniából. Az Európai beszélgetések sorozata angol nyelven zajlik, magyar, észt és harmadik nemzetiségű résztvevőkkel. A Tallinni Egyetem és az Észt Írószövetség bevonásával zajló eseménysorozat első témája Közép-Európa volt, s ez alkalomból az Európai Utas folyóirat is bemutatkozott.
Mindez azt sugallhatná, hogy nagy apparátus áll az intézet rendelkezésére, de a három és fél státus aligha mondható annak. Ráadásul a tizennyolc magyar kulturális intézet közül a tallinninak a legkisebb a költségvetése: tavaly összesen hárommillió forintos programkerettel rendelkezett – igaz, sikerült 12,5 milliót programokra költenie. Ez úgy lehetséges, hogy rendre észt társszervezőket vontak be, akik aztán a költségekbe is beszálltak. A gazdálkodás még bravúrosabbnak tűnik annak tudatában, hogy 700–800 ezer forintot eleve a magyar kiállítások képanyagát szállító kamionokra kell áldozni. Tény, hogy a tallinni intézet programjainak mindössze 24 százalékát fedezi a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma.
Mindez azonban nem akadályozza az intézetet abban, hogy észtországi komolyzenei, népzenei, tánc- és filmfesztiválokra magyar résztvevők utaztatását is megszervezze. Az építészeti kiállítások műfajában legutóbb Lechner Ödön munkásságának észtországi bemutatását tervezték. A kiállítások terén szoros az együttműködés a helsinki intézettel: számos tárlatot egy az egyben áthoznak Tallinnba. Ugyancsak némi leleményességre van szükség ahhoz, hogy Lettországba és Litvániába is eljusson a magyar kultúra – erre ugyanis nincs külön támogatás. Évi két-három kiállítás és koncert – jó személyes kapcsolatok révén – így is tető alá hozható a másik két balti országban is: így jutott el például az UNESCO-világörökség magyar kincseit bemutató tárlat Rigába, s így jutnak el a kecskeméti kerámiák Vilniusba és Rigába is. A baltikumi jelenlétnek Bereczki Urmas missziójelleget tulajdonít, s ebben kiemeli a kaunasi és rigai tiszteletbeli konzulok kiemelkedő szerepét. A gyakorlatban viszont mégiscsak jobbára a tallinni intézet költségvetéséből kell lecsípni e missziókhoz, a kiállítandó tárgyakat pedig az igazgató szállította kisbusszal a helyszínre.
Tallinn mindezek mellett mégis magyar kultúroázis a Baltikumban. Az észt múzeumokkal, galériákkal együttműködve évi száz rendezvényt s további húsz filmvetítést jegyez az intézet. A könyvtár 1500 kötetes, s ezt digitalizálják is, az internetes honlapra téve fel a címeket a használhatóság érdekében. Az Országos Széchényi Könyvtár támogatásával folyamatosan készül az észtországi magyar bibliográfia, de a Nemzeti Kulturális Alap támogatását is sikerült elnyerni egy észt nyelvű Magyarország-útikönyv szerkesztésére. Kiadás alatt van az észt nyelvű József Attila-válogatás: műfordítója Jaan Kross felesége, Ellen Niit, aki Szabó Lőrincet és Petőfit is átültette észtre. Utóbbi könyvnek nagy hatása volt az észt diákok földalatti mozgalmára is.

Másik kultúrmissziós terület a tudományos szemináriumok kezdeményezése: egy e téren a Tallinni Egyetemmel közösen szervezett észt–magyar jogtörténeti konferencia, illetve az észt kultuszminisztérium bevonásával létrejött észt– finn–magyar oktatástörténeti szimpózium említendő. Az észt turisztikai napon Magyarországot a Turizmus Rt. képviselte – a szervezésben a nagykövetség működött közre. Itt mutatták be az Unkari című útikönyvet is.
Bereczki Urmas a megvalósulatlan projektek között említi viszont, hogy egyelőre nem sikerült kiadót találni Ivar Sinimets 380 oldalas magyar irodalomtörténetének megjelentetésére Észtországban. Az ELTE-n végzett, a Tallinni Egyetemen tanító szerző művéről lektori véleményeket íratott az intézet, s ezek az értékelések nemcsak szakmailag kiválónak minősítették az összefoglalót, de Fehérvári Győző véleménye szerint az észt vonatkozások elhagyásával Magyarországon is megállná a helyét. A kultúrtörténeti jelentőségű munka megjelentetése kétmillió forintnál kevesebbet igényelne…

Ugyancsak a magyar állam támogatását igényelné az a hatalmas méretű szótárvállalkozás, amelyről már Tartuban, a legnépesebb észt vidéki városban számol be a Tartui Egyetem magyar tanszékének két oktatója, Tonu Seilenthal docens és Anu Nurk lektor. Ők hosszú évek kitartó munkájával, gyakorlatilag szellemi partizánakcióként készítik a máig hiányzó észt–magyar szótárat – szerencsére igen előrehaladott állapotban vannak. Tartu iskolavárosa (még a városháza előtt is esernyő alatt csókolózó diák és diáklány szobra áll) sokáig zárt városnak számított, ám a múlt század húszas éveitől – eltekintve a szovjet éra sötét évtizedeitől – a hungarológia egyik fellegvára Európában. Ha manapság bepillantunk a magyar tanszékre, vonzó és stílusos termeket és irodákat látunk. A magyar tárgyú szakdolgozatok folyóméterben mérhetők, s legfeljebb annyi kritika fogalmazódik meg Budapest felé, hogy az adományozott könyvek időnként amúgy „kilóra” s nem válogatva érkeznek. A Tartui Magyar Füzetekben külön tanulmányfüzért szenteltek Tartu és Magyarország sokrétű kapcsolatainak, megörökítendő olyan itt tevékenykedő magyar lektorok emlékét, mint Virányi Elemér, Haltenberger Mihály, Csekey István és Felix Oinas. Tartu a magyar politikai hivatalosság, a közjogi méltóságok figyelmét sem kerülte el: az utóbbi években ellátogatott ide Göncz Árpád, Mádl Ferenc, Szili Katalin és Orbán Viktor is. (Utóbbi épp a saját születésnapján, mint észt vendéglátóim megjegyezték.)
Az üde és fiatalos nemzetközi színházi fesztivál forgatagában nehéz elhinni, hogy Tartu néhány évtizede még zárt városnak számított. A magyar kultúra iránti vonzalom lépten-nyomon érzékelhető: nemcsak a Báthory-emléktáblára tekintve, hanem abból a tényből kiindulva is, hogy a Rokon népek programja keretében itt tanuló oroszországi finnugor népek fiai és lányai (udmurtok, marik, vogulok) előszeretettel veszik fel tanrendjükbe a magyar nyelvet. Észtország egészen a diplomaszerzésig vállalja e nyelvrokonok képzésének költségeit, Finnország egy-egy szemesztert finanszíroz, Magyarország hozzájárulása pedig e tekintetben – tartui értékelés szerint – jószerivel jelképesnek mondható. Pedig ez a fajta együttműködés a gyakorlatban életképesnek tűnik: erre nem csupán a tudományos eredmények és filmek, hanem a magánéleti fejlemények, a finnugor „vegyes párosok” nagy száma is bizonyítékul szolgálhat.
Tartuból Narvába, az orosz határvidékre vesszük az utunkat. A Tartui Egyetem kötelékébe tartozik Rille Villems, a narvai kollégium „Észt Otthonának” igazgatónője is, aki a festői határvárosban kalauzol. Huntington szerint itt a keleti és nyugati kultúra „limese” – ebből azonban a helyszínen kevés látszik. Narvát a háború alaposan megtépázta – egyik tönkrebombázott palotáját csupán azért építették újjá a semmiből, mert a helyi partizánmozgalom fészke volt. Az Észt Otthon szerepe a 95 százalékos orosz többségű Narvában különösen kényes. A tallinni kormány ugyanis minden érvényesülési lehetőséget felajánl az észtországi oroszoknak, akiket többnyire a szovjet rendszer telepített az országba az etnikai arányok megváltoztatása végett – feltéve, ha elsajátítják az észt nyelvet, történelmet és kultúrát. Ennek bizonyítására vizsgázniuk kell, ugyanis az állampolgárságot csak ezzel a feltétellel nyerhetik el. Ezt nevezik „nyelvi fürdetésnek”, s ebben segít az Észt Otthon. A helyzet bonyolultabb „hagyományos” nemzetiségi kérdésnél, hiszen az oroszok lényegében népirtást követtek el az észt néppel szemben, s nem lehet úgy tenni, mintha ez meg sem történt volna. A narvai oroszok abban különböznek az ország más településein szórványban vagy tömbben élő oroszoktól, hogy őslakosoknak tekinthetők. A játékszabályokat azonban szemlátomást elfogadják (s még azon sem sértődnek meg, hogy a narvai várudvaron Lenin szobrát beállították a sarokba), hiszen – miközben orosz kulturális identitásukban senki nem korlátozza őket – az észt kultúrkörhöz kötődni vonzó dolog számukra, az Európai Unióhoz tartozni pedig összehasonlíthatatlanul több előnnyel jár, mint amennyi hátránnyal.
Narvából Tallinnba indulva a bájos tolmácslány, Kai Müürsepp és udmurt barátja a kedvemért letérnek az autóútról, hogy megmutassák a nagy port felvert észt háborús emlékművet a hajdani harcok színhelyén. A közelben természetesen szovjet katonai temető is található, vörös csillaggal, cirill betűkkel, a felszabadítók dicsőségét harsogva; senkiben föl sem merült, hogy e történelmi skanzenen változtatni kellene. Két kilométerrel arrébb viszont azoknak az észt katonáknak állítottak emléket, akik a németek oldalán harcolva adták életüket a hazáért. Az emlékmű puszta ténye heves vitákat indukált Észtország-szerte, olyannyira, hogy az észt kulturális miniszternek le is kellett mondania az avatáson a hivatalos szereplésről. A mementó körül stilizált lövészárkok futnak, s ha az ember továbbkapaszkodik a dombon, be a fák közé, meglepve tapasztalja, hogy az árkok valódi, eredeti lövészárkokba torkollanak, ahol ezrével haltak meg valaha az észt katonák. Hirtelen eszembe jutnak a doni katonatemetők, ahol még sohasem jártam. Ebben a pillanatban úgy érzem, nemcsak nyelvi tekintetben vagyunk rokonai az észteknek. Bármit mond a szobatudós Fukuyama, a történelem sem náluk, sem nálunk nem ért véget.
Vége

(A riport az Észt Köztársaság Külügyminisztériumának támogatásával készült.)