Hull a hó, ahogy kaptatunk felfelé a csúszós kerti lépcsőn Budaörs északi lejtőjének erdős részén, ahol Ambrusék háza áll. A faragott székely kapun – amely Ambrus keze munkáját dicséri – átlépve érünk a tornác elé. Feleségével, Irmával együtt építették a családi házat. A nagyszobában jó meleg van, a falon festmények, színházi fotók, könyvekkel telerakott polcok és fafaragások, csergék mindenütt. Kezembe veszem Ambrus Andrásnak a Kráter Kiadó gondozásában most megjelent Székely Trianon című regényét.
– Miért tartja 2005-ben is időszerűnek a nyolcvan évvel ezelőtt történteket?
– Most van a legnagyobb szükség erre a könyvre. Első változata 1959-ben jelent meg Gyergyó címmel. A szerződést még 1956 előtt kötötte velem megboldogult tanárom, Hegedűs Géza, aki rövid ideig a Magvető igazgatója is volt. Három évvel később tehát megjelent a munkám, igaz, vagy ötven oldalt kihúztak belőle. Visszhang nélkül jelent meg. Ezt a munkát írtam újra a mostani eszemmel és új ismereteim birtokában. A regény hét évet ölel fel az 1925-ös esztendőtől, születésem időpontjától 1932-ig. Azt írtam le, ami szüleimmel és az ő nemzedékükkel megesett Trianon után. Akkor még pici gyerek valék, de minden a szemem előtt játszódott le. A falu kultúrháza, a nagy táncterem a miénk volt. Sokan megfordultak nálunk, hiszen Gyergyóalfalu nagy község volt kilencezer lakossal. És ott az udvarházunkban mindent hallottam, mert mindenhol kotnyeleskedtem. Felnőtt fejjel vált világossá, hogy a magyarság fennmaradása érdekében egészen más politikát kell folytatni. Az önfeladás politikája nem vált be. A román államvezetők minden esetben arra törekedtek, hogy a magyarokat megsemmisítsék Erdélyben. Például Háromszéken, a feleségem községében, Kézdimartonfalván az első osztálytól kezdve olyan tanítók oktattak, akik egy szót sem tudtak magyarul. Ötödiktől kezdve én is román iskolába kényszerültem járni. A regényem is arról szól, hogyan küzd egy székely falu a megmaradásáért. Közös vagyonunkra, a hatalmas fenyves erdőre szemet vetett a román hatalom, s mindezt felgyorsította az 1929-es nagy gazdasági világválság. Gyergyóalfaluban a válság miatt a székelyek eladósodtak, százszámra árverezték el az ingó és ingatlan vagyonukat. Pedig gazdag község volt. De életünk értelme az erdő volt.
Megkérdem, miért hagyta el a szülőföldet. Vendéglátóm előzményként felhozza a hathetes frontfogságot: Újvidék mellett, Bácsföldváron szolgált magyar repülősként. Fogságba esett, de Iasi-ból sikerült hazaszöknie. A vasgárdisták pusztításai után a Székelyföld fenyegetett vidékei orosz fennhatóság alá kerültek, akik megfékezték a vérszomjas románokat. Ezután viszonylagos biztonság következett, eleinte minden jól ment a faluban. Ambrus András a kultúrházban átvette édesapjától az ifjúsági program szervezését, színdarabokat adtak elő természetesen magyarul. A Magyar Népi Szövetség helyi vezetője lett, sőt a megyei intézőbizottság tagja is. A látszólagos román–magyar megbékélésnek azonban hamar vége lett, a románosítás újult erővel folytatódott, jött a téeszesítés, a gazdáktól mindent elvettek, és Ambrus András nem látta értelmét a további maradásnak, ezért átszökött a román–magyar határon. A második világháború, a párizsi békeszerződés megkötése után ismét tízezrek menekültek el a történelmi Magyarország elcsatolt területeiről, majd kerestek új otthont az anyaországban. A gyergyóalfalui Ambrus András is ezt tette, vette a vándorbotját, és színésznek állt, felvették a Horváth Árpád Színészkollégiumba.
– Színészkarrierem kedvezően indult, mivel Kovács András, a kollégium igazgatóhelyettese is támogatott – folytatja Ambrus András. – De társaim, Békés András és Bacsó Péter is segítettek. Főiskolásként még főszerepet is kaptam a Nemzeti Színházban egy kínai forradalmi darabban. Aztán magam sem tudom, hogyan, de egyre több epizódszerep jutott nekem.
– Mi volt ennek az oka? Nem tudták elfogadni a székelységét?
– Budapesten valami behatárolta a lehetőségeimet. Soha nem tudtam levetkőzni a tájnyelvet, amelyet Gyergyóból hoztam. A filmrendezők közül egyik sem tudta elképzelni, hogy én például egy falusi jegyzőt el tudnék játszani. Ez a szemlélet egyfajta pesti fertőzöttséget takart. Azt mondták, hogy nem szalonképes az ilyen beszéd. A Magyar Rádióban is kizárt volt, de még jelenleg is az, hogy egy bemondón érződjék, melyik tájról érkezett.
– Ízes nyelvjárása volt az oka, hogy nem kapott jelentősebb szerepeket?
– Nem csak ez. A forradalom kitörése előtt egy nappal Háy Gyula egyik színdarabját próbáltuk, amely a szocializmus csődjéről szólt a mezőgazdaságban. Jó kis szerepet kaptam, mindjárt a három főszereplő után enyém volt a legjelentősebb. A forradalom leverése után azonban nem mutatták be a darabot, és közben az 1956-ban vállalt szerepem miatt is egyre inkább háttérbe szorítottak, nem kaptam játéklehetőséget.
– Mit követett el?
– A Nemzeti Színház forradalmi bizottsága – amelynek Bessenyei Ferenc volt az elnöke, Raksányi Gellért és Somogyvári Pál voltak a tagjai – engem választott meg, hogy huszonnégy órás szolgálatban fegyveresen őrizzem a műemlék épületet. Bár nagy harcok voltak a környéken, mégsem került sor még arra sem, hogy elsüssem a géppisztolyomat. Azért mégis történt valami. Jött egy fegyveres csoport, egy nő vezette, és azt követelték, hogy engedjem be őket a színházba, mert el akarják vinni Major Tamást. Ha nem én vagyok őrségben, akkor Major nem érte volna meg az időskort. Fogtam a géppisztolyomat, és azt válaszoltam keményen, hogy a Nemzetibe nem léphet be senki, mi is forradalmárok vagyunk, nekünk is van forradalmi bizottságunk, és a felmerülő problémákat majd mi tisztázzuk magunk között. Világos, hogy ez a csoport lincselni akart. Ez az eset Major tudomására jutott, és a forradalom eltiprása után felkért arra, hogy mivel újjáalakítják a pártot, lépjek be közéjük. Én megtagadtam, mert tudomásomra jutottak a kivégzések, és azt mondtam, olyan pártba nem lépek be, ahol jóváhagyják a véres megtorlást. Összeszólalkoztunk. Alizka, Major titkárnője azt kiabálta nekem: „Ambrus András, hogy mer Major elvtárssal vitatkozni, aki az MSZMP Központi Bizottságának a tagja?!” A vita után megfagyott körülöttem a levegő. Nem sokkal később, 1959 nyarán kirúgtak a színházból úgy, hogy ne legyen időm más társulatnál szerződést kötni.
Ambrus András az emlékektől felindulva feláll a fotelból. Felesége folytatja a negyvenkilenc évvel ezelőtti sérelmek visszaidézését:
– Mikor megtudtam, mi történt Andrással, én mentem be a Nemzetibe, hiszen a férjem állás nélkül maradt, hároméves volt a fiunk, és csak az én kis pedagógusfizetésemből éltünk. Alizka, a titkárnő nem engedett be Majorhoz, azt mondta: „Ambrus keresse meg Major elvtársat, és kérjen bocsánatot tőle.” De Ambrus nem ment el bocsánatot kérni, ő székely ember.
– Miért mentem volna el hozzá bocsánatot kérni? – veszi át a szót ismét a férj. – Én mentettem meg az életét! Gyáva tetűk voltak ezek! Amikor fegyverben voltam, majdnem térden csúszva mentek el előttem. Hagyjuk! Egyszóval a nyári színházzárás előtti utolsó napon Major behívatott az irodájába, és közölte, hogy felmond nekem, megszűnt a státusom. Ajánlotta, hogy menjek a Faluszínházba, de azt nem fogadtam el. Szerencsémre, mert később tudtam meg, hogy ott is felmondtak volna nekem. Ugyanis a színész szakmai halála az volt akkoriban, ha a Faluszínházban felmondtak neki, mert a legócskább színháznak számított. Hivatkoztam korábbi szavaira, hogy mennyire hálás nekem, de erre Major csak lesunyta a fejét ültében, nem tudott mit válaszolni. Ekkor már úgy gondolta, hogy én tartozom hálával neki, mivel fegyverben voltam, és ő ezt elsimította. Elpöccinthetett volna sokkal előbb is, mint egy csikket. De ekkor jött el az ideje. Terhes volt számára a jelenlétem, mert emlékeztem rá, mi történt ötvenhatban. A Nemzetinél így ért véget a pályafutásom. Egy évig sem rádióban, sem filmben nem szerepelhettem, nem hívtak szinkronizálni sem. Rövid ideig segédmunkás voltam a tanszergyártó műhelyben. Utána kaptam egyéves szerződést az egri színháznál, de a fizetésemet is visszaminősítették, ezernégyszáz forintot kaptam. Megalázó helyzetbe kerültem. Bele kellett nyugodnom, hogy nekem nem jár annyi, mint másnak. Végül a volt kollégista társam, Kazimír Károly segített, kaptam tőle egy-egy szerepet az Ifjúsági Színházban, majd a Thália Színházban. Mindenesetre rendes szerződést színházban soha többé nem kaptam. Csak húsz év múlva, 1979-ben lehettem a Mafilm társulatának tagja.
Major keze ilyen hosszúra nyúlt. Beszélgetésünk a jelentősebb filmszerepekre terelődik. Ambrus András arca felderül. A Hideg napok című alkotást idézi fel, amelyben nagyon szeretett játszani, Latinovits Zoltán tisztiszolgáját alakította. A szerep átélése nem volt nehéz, hiszen a valóságban is Újvidék környékén katonáskodott. Most is Kovács András segített, ő volt az egyetlen rendező, aki filmjeiben mindig meghívta kisebb-nagyobb szerepre. Arra a kérdésre, hogy valójában hogyan történtek a „hideg napok” Újvidéken, így válaszol:
– Voltunk partizánvadászaton. De ezt megelőzte az, hogy a szerbek válogatás nélkül ölték le a fiatal magyar katonákat. Nem elég, hogy lelőtték, meg is csonkították őket. Sajnos sem a könyv, sem a film nem foglalkozott azzal, hogy mi volt a „hideg napok” előzménye. Nem volt az sem hangsúlyos, hogy Feketehalmy-Czeydner és Grassy katonai vezetők ellen Horthy hadbírósági eljárást kezdeményezett. A főbűnösök azonban megszöktek Németországba. Hogy mit történt a Duna jegén, azt nem tudhatom, nem voltam ott. De azt tudom, hogy a háború végén negyvenezer ártatlan magyart öltek meg kegyetlenül Tito emberei. A filmre visszatérve, úgy érzem, és ezt Latinovits Zoltánnal való későbbi barátságom is igazolta, hogy kicsi szerepben is tudtam maradandót alkotni.
Ambrus András aztán sorolja a filmjeit. A ménesgazda című filmben jutasi őrmestert játszott, aki nagyon értett a lovakhoz. A Magyarokban vendégmunkásként szerepelt. A Jób lázadásában is kapott szerepet.
– Elesett embereket alakítottam legtöbbször – teszi hozzá a színész.
De nem képes megmagyarázni, hosszú színészi pályafutása alatt miért nem kapott jelentősebb szerepeket. Egyik kollégáját idézi, aki sok szereposztáson vett részt, és amikor Ambrus András neve került szóba, csend lett, majd azt mondták: „Igen, jó színész a Bandi, de…” – és nem folytatták.
– A színpadon volt olyan jelentős szerepet játszó színész, aki azért sértődött meg – folytatja Ambrus András –, mert egyedül én kaptam nyílt színi tapsot. Én, az epizodista. Aztán mindent elkövettek, hogy ne legyen nyílt színi taps. Végül beletörődtem abba, amit hatvanéves pályafutásom alatt nem tudtam megváltoztatni.
– Nem lehetséges, hogy a tehetségével volt baj?
– Látja, erre én is gondoltam, egy kicsit el is bizonytalanodtam, elbizonytalanítottak. Akkor tért vissza az önbizalmam, amikor összeállítottam Petőfi műveiből egy önálló műsort A helység kalapácsa címmel. Az Egyetemi Színpadon 1978-ban óriási sikert arattam, tele volt a terem. Igaz, csak kétszer kaptam lehetőséget a fellépésre. Aztán önéletrajzi elemekből összeállítottam egy szerzői estet Útfélen címmel. Szintén az Egyetemi Színpadon léptem fel vele még nagyobb sikerrel. Ezeket a műsoraimat vidéken százötvennél is többször előadtam. Ez volt az én visszaigazolásom, hogy érdemes tovább csinálni. Most, hogy megvénültem, döbbentem rá, mit jelent nekem a feleségem, Irma, Fegyver Irma. Szoktam is viccesen mondani: nekem fegyvertartási engedélyem van. Neki köszönhetem, hogy önbecsülésemet soha nem veszítettem el, megszületett a könyv, a Székely Trianon, és megfaragtam fő művemet, a székely kaput. Rovásírással ezt írtam rá: „Készítette Ambrus András és Fegyver Irma az Úr 2003. évében.”
origo.hu
Magyar Péternek Lázár János adta meg a kegyelemdöfést
