Palotai kalendárium

Nem egyszerű dolog gyökeret ereszteni az embernek valahol másutt, távol a szülőhelyétől. Magam is így voltam ezzel. Amikor – jókora fáziskéséssel – kiderült, hogy a hivatás, amire születtem, nagy valószínűséggel csak a székesfővárosban űzhető az általam elképzelt szinten, nemcsak oda kellett hagynom addigi városaimat, hanem egyben új életközeget is választani. Némi csillaghegyi és erzsébetvárosi kitérővel Rákospalotára keveredett a családunk. Teljességgel véletlenül. Fél emberöltő telt el azóta: a kisebbik lányunk, Kata, aki oda született, már kisgimnazista.
A környékről akkor még nem dőlt el, hogy a külváros vagy a kertváros irányába mozdul-e el. Bíztunk az utóbbiban, de hosszú éveken át egyoldalú volt a szerelem: a földúton évszaktól függően porban és sárban jártunk, kezdetben nem volt vezetékes telefon, csatorna, sem kábel. Mára eldőlt a kertvárosi lét – most meg a társasházépítő spekulánsok nagy laksűrűségű törekvései veszélyeztetik a vidékies meghittséget. Mégis úgy döntöttünk: mivel szeretünk itt lakni, lakást bővítünk, hitelekbe verve magunkat építkezünk. Nem itt születtünk, de talán itt fogunk meghalni.
Gyökeret ereszteni azonban nem is olyan egyszerű. Egy bő évtizedbe telt, amíg kezdett befogadni bennünket a tősgyökeres közösség, hogy otthon érezzük magunkat szellemi köreiben, gyülekezeteiben. Nemcsak konok a palotai ember, de meg is adja a módját mindennek. Ráadásul ez az összefércelt észak-pesti kerület három, egészen más jellegű városrészre oszlik: Rákospalota mellett Pestújhelyre és Újpalotára. Nemcsak arról van szó, hogy más természetű a polgári hagyomány, hanem arról is (főként Újpalota panelrengetegében), hogy foggal-körömmel meg kell teremteni ezt a tradíciót. Amint tapasztaltam, ez a misszió sokáig elszigetelt körökben, foltszerűen zajlott. Sok jó kezdeményezés volt, de nem feltétlenül tudtak egymásról. Aztán tavaly történt valami: László Tamás és Vizér Klára vezérletével megjelent egy polgári kalendárium. Kapcsos könyv volt, igen vastag és roppant tartalmas. Magán viselte a kalendáriumi műfaj minden patinás vonását, de úgy tudta vegyíteni az egyetemes és helyi értékeket, hogy nem maradt provinciális. Múltat idézett és jövőről vizionált – így maradt borzongatóan jelen idejű. Talán egyszeri csoda – gondoltam akkor fölöttébb kishitűen.
Ám a csoda megismétlődött: itt van a 2006-os palotai kalendárium is. Nyugodt és elegáns – nemhiába: a lokálpatrióta grafikus, Gyulai Líviusz és könyvművész lánya, Gyulai Kati keze nyomát őrzi. Tavaly Babits itteni életére csodálkoztam rá, most Pilinszkyére. Egymás után sorjáznak benne az énekművész, a lelkész, az újságíró portréi. Ráérős, magabiztos beszélgetések olyan emberekkel, akik példaképei a közösségnek. Pontosabban rögzítve az ezredelő valódi vágyait, értékmentő bravúrjait és szenvedéseit, mint a hektikus újságok és a pillanat csapdájában vergődő média. Miközben a kalendáriumban a praktikus konyhai fogások megférnek például Klebelsberg Kunó méltatásával, az interjúk böngészése közben elhatalmasodik az emberen az igencsak kellemdús érzés: nincs egyedül. A tizenkét múlékony hónapon átragyog egy lassan körvonalazódó arcél: a pestújhelyi, palotai polgáré. Aki nem zavartatja magát komolytalan, kapkodó város- és országvezetőktől, mert tudja: az idő mindig, minden körülmények között neki dolgozik.
Nyilván ez a kapcsos kötet sem csupán a könyvesboltok polcain porosodik majd, hanem – akár eddig – ott lesz a hentesüzletekben, sőt a virágárusbódékban is. Mindenütt, ahol a polgár megfordul. Emlékeztetve arra, hogy gyökeret ereszteni sohasem késő.