Szolgálatban

Könyvesház

A színház a szív és az ész iskolája, a megalkuvás nélküli igazság helye, ahol a hamisság és az álság meghátrál a szatíra csípős ostora elől, ahogy Kármán József írja: „itt nyújtatnak kedves szín, s édes ábrándok alatt hasznos Tanátsok, a melyek éppen azért meggyökereznek, mert le-vetkezték a dorgáló Bölcsesség Mord ábrázatját. Itt lágyul a sziv, élesedik az érzékenység, fel-ébresztetik az emberi szeretet, és felgyujtatik a Haza szeretetének szép tüze. Itt pallérozódik a társalkodó maga-viselés, itt taníttatik a valóságos Emberiség, megszereztetik a jó izlés, kitetszik a Nyelv gazdagsága és szélesittetik tartománya.”
Kármán 1792-ben a színház lényegét fogalmazgatva arra buzdította a vármegyéket, hogy a felvilágosodás jegyében emeljenek épületeket, állandó játszóhelyeket a színtársulatoknak. Nem gondolt arra, hogy lesznek majd, akik a színpadot politikai szószékké, ideológiai átnevelőhellyé akarják degradálni. Ám a színpad leveti hátáról a hazugságot. Két és negyed évszázad elmúltával tudjuk, hogy minden korban levetette. A hazugságot is, a tehetségtelenséget is.
Azt írja Molnár Gál Péter a Színháztörténeti képeskönyv előszavában, hogy néhány órára méretezett életművekből áll a színész mestersége, s hogy egy színész addig él, ameddig van, aki emlékezik rá. Szomorú kilátás egy művészpályán. Megfogalmazták már ezt ezerféleképpen, számtalan közhellyé vált frappáns fordulattal a pillanat művészetéről, mégsem apad el a pálya vonzereje. Akik kétszáz éve a vándoréletet, gyakran a társadalmi kirekesztettséget, a csepűrágóknak kijáró megvetést választották, valóban a színházat, a játékot és a szabadságot szerették. Erősen csodálkoznának azokon a mai kollégáikon, akik néhány millióért áruház- és mosóporreklámokban parádéznak, ezzel téve tönkre a színészet hitelét.
A többség azonban ma sem hűtlen az elődökhöz. Aki közülük végiglapozza az Osiris Kiadó nemrég megjelent képeskönyvét, megnézegeti a fotókat, a díszlet- és jelmezterveket, elolvassa a színlapokat és régi kollégái emlékezéseit, talán még jobban tudatosítja magában, mit keres a színpadon, amely ma már ismét nem a csillogás és a hírnév megszerzésének, hanem a szolgálatnak a helye. Blaha Lujza, Déryné, Fedák Sári vagy Honthy Hanna kocsija elé befogták magukat a lelkes rajongók, a ma színésze pedig örülhet, ha felismerik a villamoson. A közönség megváltozott, méltatlanra pazarolja idejét és rajongását. De sebaj! Higgyünk abban, hogy a színház képes lesz túlélni ezt is! Higgyünk a tehetség erejében, mert erről vall a Színháztörténeti képeskönyv is, ez a majd négyszáz oldalas kötet, amelynek anyagát értő kezek javarészt a Széchényi Könyvtár színháztörténeti tárának gyűjteményéből válogatták: a magyar színjátszás dokumentált kezdeteitől a nyolcvanas évek elejéig. Eddig ismeretlen felvételek, írások, amelyek így, ebben az elrendezésben felrajzolják a magyar színháztörténet fontos vonulatait.
Ami 1980 után következik, vélhetik a szerkesztők – Belitska-Scholtz Hedvig, Rajnai Edit, Somorjai Olga –, az már a jelen, és nem történelem. Valóban nem könyvtárosok és levéltárosok dolga ítélkezni afölött, ami az utóbbi két és fél évtizedben a magyar színpadokon történt. Nekik az a feladatuk, hogy megpróbálják átörökíteni az utókornak a pillanat művészetének nagy pillanatait és jeles személyiségeit, akiknek az új generációk már nem emlékeznek sem a hangjára, sem az arcára, de talán a nevük alapján még felidéződik valami.
Ha meghalok, bérlet lesz belőlem, énekelte Tolnay Klári, és sorsát nem kerülhette el. Legnagyobb színészeink és rendezőink emlékét ma már színházépületek, kamaratermek, bérletek neve őrzi. Akit érdekel, kik voltak ők, mivel írták be nevüket a színháztörténet nagykönyvébe, az Osiris képeskönyvében utánanézhet. És elgondolkozhat a színház lényegén, amely minden korban a színész maga, aki úgy tud játszani, hogy a szavai értelmét cenzúrára hajlamos időkben is mindenki megértse; aki megbuktatja a hitetlen rendezőt, de főként aki folyton újraalkotja és átnyújtja nézőjének a drámairodalmat – Homérosztól Spiróig.
Ebben a kötetben elsősorban színészek vannak, már elfeledett vagy még előderengő legendák, akik nemcsak szolgálták, de előre is vitték a magyar színjátszás ügyét. Vannak közöttük sztárok, akik a maguk korában rajongók tízezrei fölött uralkodtak, és fontos közszolgák, akikre ma már csak a szakma emlékezik. De nem is ez a legfontosabb. Hanem hogy visszakaphassa a színésztársadalom és a színház azt a rangot, amelyik megilleti. Amelyik jár neki. Ha sokan lapozzák végig a Színháztörténeti képeskönyvet, talán kevesebbeknek jut majd eszébe, hogy tiszteletlenül üljön be a színházba, hogy enni kezdjen a nézőtéren, és hogy ne művészetnek lássa mindazt, ami a színpadon történik.
A színházi panteon ajtaját szerencsére soha nem lehet bezárni. Ott kell őrködni azonban, hogy illetéktelenek ne léphessenek be.
(Színháztörténeti képeskönyv. Szerk.: Belitska-Scholtz Hedvig, Rajnai Edit, Somorjai Olga. Osiris Kiadó, Budapest, 2005. Ára: 9800 forint)