A háború előérzete

Népies történelemmagyarázatok szerint a századok első felét a háborúk, második felét a békeidőszakok teszik ki, és ha jól belegondolunk az utóbbi néhány évszázad történelmébe, lehet is benne valami. A nemrég publikált Nostradamus kód (a szerző dr. Michael Rathford) is azt jósolja, hogy a 2006–2012 közötti időszakot háborúk és minden más hasonló szörnyűségek fogják jellemezni. De ha valaki sem a népi történészeknek, sem Nostradamusnak nem hisz, az a Pentagon honlapjáról letöltheti az Egyesült Államok terrorellenes nemzeti háborús tervét (National Military Strategic Plan for the War on Terrorism).
A február elsején publikált tanulmány bevezetőjében Donald Rumsfeld, az Egyesült Államok hadügyminisztere leszögezi, hogy „a nemzet háborúban áll a terrorista szervezetekkel, amelyek fenyegetést jelentenek biztonságunkra és más, az önrendelkezés elvéhez ragaszkodó népek számára is”. Az iraki tapasztalatokat is feldolgozó mű igen alapos munka, és pontos definíciókkal dolgozik. Így például „szélsőségesnek” (extremist) az tekinthető, aki „(1) elméletben vagy a gyakorlatban ellenzi a nemzeteknek azt a jogát, hogy megválaszthassák, miként akarnak élni és szervezni társadalmukat, (2) támogatják ártatlan emberek meggyilkolását, hogy azzal szélsőséges ideológiai céljaikat segítsék elő”. Ezzel szemben állnak a „mérsékeltek”, akiknek legfőbb jellemzőjük, hogy nem támogatják a szélsőségeseket. Az ellenség természetéről az anyag a következőket írja: „Az ellenség szélsőséges szervezetek, hálózatok, egyének és azok állami vagy nem állami támogatóinak nemzetközi mozgalma, amelyek közösek abban, hogy kihasználják az iszlám vallást, és a terrorizmust ideológiai célokra használják fel.” A szélsőségesek legyőzése több évtizedig elnyúló, változó intenzitású háborút jelent, amelyben a katonai eszközök használatát igen fejlett hírközlés, továbbá mérsékelt iszlám szervezetek és az ellenség ideológiáját semlegesítő nemzeti és nemzetközi tevékenységek támogatása egészíti ki. Az Egyesült Államok a terrorizmus elleni harcban egy több mint nyolcvan országot összefogó koalíció élén áll, de szükség esetén egyedül is cselekszik.
Ez az, ami az európai vezetőket kissé nyugtalanítja. Brit katonai vezetők például attól félnek, hogy a terroristák ellen robotrepülőgépekkel végrehajtott akciók kiterjesztése súlyos nemzetközi jogi következményekkel járhat, hiszen a lehetséges célpontok Észak-Afrikától Délkelet-Ázsiáig terjednek. Lord Garden, a légierő nyugalmazott tábornoka és egyben a brit liberális demokraták hadügyi szóvivője szerint az Egyesült Államok és Európa között nő a szakadék: „Az Egyesült Államok azt akarja, hogy az európaiak erőteljesebben vegyenek részt a katonai akciókban, míg Európa a NATO-t a konfliktusok utáni stabilizáló erőként kívánja felhasználni.” Angela Merkel híve annak, hogy a NATO fokozottabb szerepet vállaljon (mint például Afganisztánban), de hangsúlyozza, hogy a katonai akciók kiterjesztésének korlátai vannak. A franciák, akiket érzékenyen érintett az iraki háborúval kapcsolatos múltkori vita, most igen óvatosan nyilatkoztak. Michele Alliot-Marie hadügyminiszter szerint „cselekedeteinknek ki kell egészíteniük egymást, és nem lehet elvárni, hogy egyikünk alávesse magát a másik akaratának”. Paul Rogers, a Bradford University professzora a tanulmánnyal kapcsolatban azt mondta, hogy az mindent leegyszerűsít a „mi” és „ők” globális konfrontációra. Ha ez így van, nemigen tehetünk többet, mint hogy a legjobb tudásunkkal felkészülünk a várható eseményekre, amihez Nostradamusnál talán még némi eligazítást is találunk.