Az erkölcs béklyójában

Csobog a Babits-szöveg. Ritka erény színpadainkon: a tagolás, az értelmezés, mi több, a zeneiség ott lüktet a sorokban, ahogyan a színészek a gondolkodás természetességével kiejtik a szavakat. Ezúttal bárminél fontosabb, nem akárki, Babits, a nagy költő fordította. És az is ritka erény, hogy a Térszínház rendezője, Bucz Hunor nem fordíttatta újra az antik darabot, mint manapság divatos. Az Oedipus király babitsi magyarításában ott rejlik nyelvi kultúránk minden kincse. És a rendező színészeivel ezt meg is becsülteti. Még a szereplők karaktere is kitetszik belőle.
Szophoklész tragédiáját a Térszínház stúdiónyi térségében, kicsiny játékterén úgy éljük végig, akárha Oedipus király palotájában szemlélnénk a történéseket. Egyszerű függöny mögé lépnek a szereplők, ha a belső termekbe vonulnak vissza, s az előcsarnokból, a nézőtéri sorok mellett jőve érkeznek a király elé járulók. Áttetsző kompozíció: szemközt a bűnök terhelte uralkodói otthon, hátunk mögött a polisz népe, a külvilág. A játéktér oldalán a hattagú kar. Emődi Györgyi a gregoriántól a zsoltárokon át a barokk hangzásokig szövi zenéjét a kar babitsi szövegére, szuggesztív kifejező erővel gazdagítván az adott jelenetek hangulatát. Gimnazista korú magánkórusa pedig a sejtelmes nüánszoktól a vészjósló atmoszférakeltésig tisztán-pontosan énekli a partitúrát. Az antik drámaíró triász legnagyobbja, Szophoklész remekmívű életműve nem egyébről szól, mint hogy az emberi vágyak, a lélek belső útja óhatatlanul ütközik a törvényekkel, nemegyszer épp a haza kíván áldozathozatalt. A sors megpecsételtetett, ahhoz, hogy helyreálljon az erkölcsi rend (lám, ez Shakespeare-nél éppúgy érvényes), bűnhődnie kell annak, aki ezt végzetesen áthágta. Miként Oedipusnak. Nem tehet róla, hogy a jóslat, bármennyire is menekül előle, beteljesedik rajta: pusztulásra kitett csecsemőként, nevelt szülők fiaként, férfikorában, bolyongása közben, tudtán kívül leüti apját, visszakerül igazi szülőotthonába, megmentvén a várost királlyá emelik, s tudtán kívül feleségül veszi megözvegyült anyját, gyermekeket nemz neki, önnön testvéreit. A bűn posványa dögvészt okoz a városban, s amikor fülébe jut, körükben a bűnös, aki miatt szenvednek, magabiztosan, mi több, gőggel kutakodni kezd utána.
Kovács J. István mondatról mondatra jut egyre beljebb a szophoklészi szerep mélyére, puritán eszköztelenséggel, csak a legszükségesebb, ám annál nyomatékosabb taglejtésekkel érzékelteti kételyeit, haragra gerjedését, lassan fúródik lelkébe a gyanú, mint a szú a fába. A fölismerés, hogy ő a bűnös, viharos lélekborzongással tölti el, és pergeti le róla egykori gőgjét, önteltségét, zsarnoki hajlamait, gyilkos indulatát, hogy megtisztultan vállalja az istenek által rászabott koldussorsot. Oedipus-Kovács J. István, az antik tragédiák követelménye szerint katartikus élményt fakasztva, az előadás végére fölmagasztosul. Méltó párja anyjának-nejének, Iokasténak a szerepében Szamosvári Gyöngyvér, aki szintúgy takarékos játékeszközökkel, majdhogynem puszta mimikával, tekintetének rémületével jelzi, mit él át a szeretett férfi elvesztésének fenyegető súlya alatt. A féltő szeretettől a rémületig játssza el az érzelmek skáláját. A karvezető Balázsi István tiszta szövegértelmezéssel, a költői távolságtartás szellemében vezérli az előadást, ad lendületet a cselekménynek. Nagy Zsolt Kreonként győzködi Oedipust a maga igazáról, Zanotta Veronika Tiresias szerepében pontos és szuggesztív a végzetes jóslat körmönfont tolmácsolásában. Éppígy rémületet közvetít a Hírnök s a Pásztor jelenése, akik a maguk „gyökérvalóságában” voltaképp az isteni végzetet hordozzák. A sors irracionális: a talányfejtő Oedipus önmagában találja meg a gyilkost. A sorsdráma ezredévekre megszabja a lélektani nyomozás végzetes költőiségét.