A jogfosztástól a népirtásig címet viselő állandó tárlat szándékában is távol áll a hagyományos múzeumi bemutatóktól. Tárgy alig látható benne, fotók, filmek, számítógépek vezetik végig a látogatót a föld alatti kiállítótér sötét folyosóin, fénylő, ám egyre fogyó életvonalaktól kísérve. Ezek az elemek is jelzik, hogy nem múzeumban, hanem emlékközpontban vagyunk. A kiállítás rendezői, ha el nem is tértek a történeti események sorrendjétől, azokat állomásokba rendezték, így a jogfosztás, a kifosztás, a szabadságtól, majd a méltóságtól, végül az élettől való megfosztás szempontja köré csoportosítva követhetjük végig az 1938 és 1945 közötti időszak zsidókat és cigányokat sújtó eseményeit.
Magántörténet, magyar és világtörténelmi események keverednek a bemutatón, amely egyszerre kíván emlékező és oktató lenni: a megrázó fotók, filmek mellé helyezett érintőképernyős számítógépek kívánságra azonnal közlik a látogatóval a szikár adatokat is. A kutatások jelenlegi állása szerint a Magyarországról elhurcolt zsidók közül ötszázötvenezer, a cigányok közül ötezer pusztult el munkaszolgálaton, halálmenetben vagy megsemmisítő táborban.
A megnyitót megelőző tájékoztatón a hivatalos nevén Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány kuratóriumának elnöke, Székely Gábor azt ígérte, hogy a gyermekek számára a jövőben is ingyenes marad a látogatás. A végső cél, mondta, hogy senki ne kerüljön ki úgy az iskolából, hogy legalább egyszer nem járt az emlékközpontban. Az elnöki szándék érthető, mögötte ott van az a tény is, hogy fennállásának két esztendeje alatt – a budapesti IX. kerületi Páva utcai emlékközpont 2004. április 15-én nyitotta meg kapuit – a kezdeti érdeklődés erősen megcsappant. Az első napokban még több tízezren látogatták meg, a két év mérlege azonban csupán százezer vendég, ők is elsősorban külföldiek. Ez vajon hűvös távolságtartást jelez a holokauszt emlékétől, miként azt Székely véli, vagy inkább az intézmény eddig tevékenységének kritikája? Az bizonyos, hogy az emlékközpont mostanáig nem a szakmai programjaitól volt hangos.
A sajtótájékoztatón nemcsak Harsányi László, a holokauszt 60. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezéseket koordináló miniszteri biztos jelentette be távozását e posztról, hanem Molnár Judit történész, a Magyar Nemzeti Múzeumban a kiállítás létrehozására másfél éve alakult programiroda vezetője is. Feladatuk befejeződött, ugyanis ők „külsősök” hozták öszsze azt a kiállítást, amelyet a tervek szerint az emlékközpontnak kellett volna. A rendhagyó megoldásnak hosszú története van.
Mindenki elégedettnek tűnt, amikor 1999 decemberében a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában a Mazsihisz világi és vallási vezetői, az ortodox hitközség elnöke és főtitkára, a Holokauszt Emlékbizottság elnöke, a Magyar Auschwitz Alapítvány munkatársai, Hámori József miniszter, Stumpf István, a Miniszterelnöki Hivatalt vezető tárca nélküli miniszter, Vámos Tibor, a Holokauszt Dokumentációs Központ vezetője és Keller László, a Zsidó Világkongresszus kelet-európai elnöke közösen jelentették be, hogy a Páva utcai zsinagóga épületében rendezik be a magyarországi állandó holokauszt-emlékmúzeumot és -kiállítást, továbbá itt kap helyet a Holokauszt Dokumentációs Központ is. A zsinagóga épületét, mondták, a tárca 350 millió forintból másfél év alatt újítja fel, az állandó kiállítás megnyitása pedig a millenniumi megemlékezések sorozatához kapcsolódik. A terv végül nem valósult meg, pontosabban csúszott, egészen 2002-ig, amikor is az Orbán-kormány utolsó hónapjaiban létrehozta a múzeum megvalósítására hivatott, állami pénzzel gazdálkodó közalapítványt. Az emlékmúzeum felépülését mindvégig élénk figyelemmel és kritikával követő Szombat című folyóirat szerint azért, hogy kompenzálja a kormány ellen gyakran felmerülő antiszemita vádakat, amelyeket a Terror Háza megnyitása csak felerősített. (A Terror Háza egyébként – nem az összehasonlítás végett – másfél év alatt készült el rekonstrukcióstul, kiállításostul együtt. Igaz, itt érvényesülni tudott a központi vagy inkább közös akarat.)
A közös akarat azonban, miként az Pelle János 2004 májusában a Múlt és Jövő című folyóiratban megjelent írásából is kiolvasható, a Holokauszt Emlékközpont esetében erősen hiányzott. „Tekintettel arra, hogy a döntés után két héttel a Fidesz vezette koalíciós kormány elveszítette a választásokat, egyértelművé vált, hogy a terv megvalósítása a Medgyessy Péter vezette baloldali kormányra hárul – írja Pelle. – Ezt a körülményt a holokausztmúzeum létrehozása szempontjából még előnyösnek is tartottam, tekintettel arra, hogy ennek során az államnak mindenképp együtt kell működnie az alapvetően baloldali szimpátiájú Mazsihisszel és más zsidó szervezetekkel. Ezek 1998 és 2002 között, ahol csak lehet, »betartottak« a Fidesz–MDF–kisgazda koalíciónak, ami kifejezetten akadályozta, hogy a múzeum már az előző kormányzati ciklusban létrejöjjön. A hely kiválasztásában szerepe volt a Fidesz-kormány és a Mazsihisz felhőtlennek távolról sem nevezhető viszonyának: 1999-ben ugyanis, amikor a döntés született, a Rumbach utcai épület még nem volt az állam tulajdonában, csak a Páva utcai, s az akkori kormány a »könnyebb megoldás« irányában indult el.”
Így került tehát az intézmény a történelmi gettó területén álló, gyors félújításra váró Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga helyett a Páva utcába, ahol Mányi István tervei alapján megkezdődött a zsinagóga felújítása, valamint a kiegészítő szárny megépítése. Az épületegyüttes valóban mutatós lett, Mányi István meg is kapta érte az év építészeti díját. Ami azonban szép, nem biztos, hogy mindenkinek minden szempontból tetszik. Jerger Krisztina, az emlékközpont akkori kiállítási irodájának vezetője (és vele sokan mások) kifogásolta, hogy eredeti állapotában rekonstruálták a zsinagógát. Így a Budapesti Zsidó Hitközség igényeinek megfelelő szép templom született tóraszekrénnyel és bimával, de kiállítási térnek teljesen alkalmatlan. (Állítása az idők során bebizonyosodott, a mostani állandó kiállítás tervezői sem tudtak mit kezdeni vele, jobb híján szimbolikus helynek használták.) Ami pedig a zsinagóga mellett megépült, mondta Jerger, egy, a föld alá süllyesztett, lejtős, két részből álló, rámpával határolt, oszlopokkal tördelt kiállítótér, amely az eredeti dokumentációban szereplő használható 1800 négyzetméter helyett csupán 750 négyzetméteres, emellett rosszul kommunikál a zsinagógával. Ezért komoly fejtörést okoz majd a kiállítás rendezőinek. Voltak, akik csak úgy emlegették az épületegyüttest: zsinagóga két mélygarázzsal.
A legfőbb kifogás tehát az volt, hogy az épületet anélkül újították fel, illetve bővítették, hogy az intézmény igényeit figyelembe vették volna. Miként azt Molnár Judit, a kiállítást rendező iroda vezetője lapunknak elmondta, valóban az adott térhez kellett alkalmazni a koncepciót, és ez nem volt könnyű. Véleménye szerint végül is e kicsiny, mindössze hétszáz négyzetméteres területen sikerült jól közlekedhető, nem túlzsúfolt kiállítást készíteniük. Ám Molnár Juditnak és munkatársainak nemcsak a terekkel, hanem a koncepciókkal is meg kellett küzdeniük.
Az eredeti tervek szerint az állandó kiállításnak 2004. április 15-én kellett volna megnyílnia. Megnyitó volt is, amelyet Mose Kacav izraeli elnök és a magyar közjogi méltóságok jelenlétén kívül emlékezetessé tett, hogy terrorista cselekmény tervezésének gyanújával letartóztatták a hazai iszlám közösség egyik vezetőjét, egy fogorvost, aki végül ártatlannak bizonyult. A Páva utcai épületben az avatáskor azonban nem volt más, csak az ismeretlen SS-tiszt által készített s most a jeruzsálemi Jad Vasem Múzeumban őrzött Auschwitz-album 235 fényképét feldolgozó időszaki fotókiállítás. A képek közül legföljebb tizenöt–húsz volt magyar vonatkozású. A fiaskó ekkor vált nyilvánvalóvá, a konfliktusok híre azonban már jóval korábban elterjedt. A szakértők ugyanis, akik megbízást kaptak az állandó kiállítás koncepciójának kidolgozására, nem bírtak egyezségre jutni. Karsai László és Szita Szabolcs, a magyar holokauszt téma két jelentős embere nemcsak szakmai, hanem emberi és politikai konfliktusok miatt is képtelennek bizonyult az együttműködésre. Szita mint az emlékközpont alkalmazottja, Karsai mint a Jad Vasem Múzeum magyarországi kutatócsoportjának vezetője tartott volna igényt elképzelései érvényesítésére.
Amikor 2002-ben végre napirendre került a kiállítás forgatókönyve, és ehhez történészbizottságot kellett volna felállítani, kiderült, hogy sem Karsai, sem Szita nem lehet az elnöke, mivel nem bírnák az alá-fölé rendeltséget. Így aztán Sipos Péter történész lett az elnök, a másik kettő az alelnök, de a bizottság ezután is csak egyszer ülésezett, és akkor sem tudtak megegyezni abban, miről szóljon a kiállítás: mikor kezdődjön, és mikor végződjön a bemutatandó történeti anyag, valamint hogy a magyar zsidóság által „termelt” értékek kiemelésére vagy a számonkérésre helyezzék-e a hangsúlyt. (Volt olyan vélemény, s ezt csak a korhangulat jellemzésére írjuk ide, hogy a dualizmus aranykorának, a békés együttélés korszakának ismertetése, a zsidó iparbárók, tudósok, politikusok, forradalmárok bemutatása érveket adhat az antiszemitáknak, akik a zsidók túlzott szerepvállalásával magyarázzák a zsidóellenes hangulatot.) A vita rendkívül túlfűtött volt, és nem kizárólag szakmai kérdésekről szólt. Vámos Tibor történész, a közalapítvány elnöke, aki kezdetektől fogva sokat tett a holokausztmúzeum megszületéséért, személyes ellentétbe is került Karsaival.
A sorokat mindenképpen rendezni kellett, a fiaskó már így is elég nagy volt. A megnyitó után, 2004 májusában menesztették a Jerger-csapatot, lemondott kuratóriumi elnöki posztjáról Vámos Tibor, helyébe a Szerencsejáték Rt. elnöke, Székely Gábor került. Kettéválasztották a vezetői pozícióikat. A tudományos igazgató Varga László történész lett, a technikai ügyvezető pedig Martinkovits Judit, aki Varga László tavalyi lemondása óta adminisztratív igazgatóként vezeti az intézményt. A korábbi ügyvezetőről, Darányi Andrásról, akinek kinevezésekor, 2002 májusában még egyetemi diplomája sem volt, Pelle János már idézett cikke szerint azt beszélték, azért nyerhette el minden szakirányú képzettség és tapasztalat nélkül a havi 400 000 forintos fizetéssel járó állást, mert azt a látszatot keltette, hogy jó kapcsolatokat ápol Tom Lantossal, és az ő révén jelentős támogatást tud szerezni a múzeum építéséhez. Ebből azonban egyetlen fillér sem folyt be, viszont a Darányit támogató kör tagjai közül többen jutottak álláshoz az általa vezetett megvalósítási irodában.
Végül a sorok újrarendezésének részeként az akkori kultuszminiszter, Hiller István utasítására a Magyar Nemzeti Múzeum keretében alakult meg 2004 júliusában az a programiroda, amelynek végül sikerült tető alá hoznia a mostani kiállítást. Vezetője Molnár Judit lett, aki nem titkolja, hogy alaposan megdolgozott a mostani eredményért. A Vági Zoltán és Kádár Gábor koncepciójaként ismertté vált kiállítási terv mögött immáron egyértelműen feltűntek a Karsai-csapat tagjai, s végeredményben az ő tervük, tehát kizárólag a holokauszt éveinek bemutatása valósult most meg a Páva utcában. A Vági-, Kádár-féle forgatókönyv előbb nyilvános vitára került – jócskán kapott hideget és meleget is a kollégáktól, Merre a kijárat a holokauszt-mélygarázsból címmel például Szántó T. Gábortól –, ebből hamar elkészült a történeti forgatókönyv, amely már alapja lehetett a megvalósításra kiírt közbeszerzési pályázatnak.
Mikor már úgy tűnt, hogy az ügy végre sínre kerül, újabb akadályok merültek fel. A közbeszerzési pályázat vesztese, az Auschwitz-kiállítást is jegyző Rajk László terveivel induló Mafilm Szcenika Kft. – még az eredményhirdetés előtt – megtámadta a bírálóbizottság döntését. A közbeszerzési bizottság döntéséig a programiroda nem köthette meg a szerződést a nyertesnek nyilvánított Trifolium Hungary Kft.-vel. Rajkék az ellenük felhozott kifogás szerint a kiállítás felépítéséhez falat kívántak bontani az időközben védetté nyilvánított épületben, emellett drágább ajánlatot is adtak, mint vetélytársaik. A Mafilm Szcenika viszont azzal érvelt, hogy a Trifoliumnak nincs kiállításrendezési referenciája, mindössze egyetlen MSZP-kongresszus díszleteit tudja felmutatni, ráadásul a cég utólag módosította a pályázati anyagát is. Rajk László az Élet és Irodalomban e tárgykörben írt cikkében azt állítja: a Páva utcai emlékközpont megnyitóján Hiller István 1,75 milliárd forint építési költségről számolt be, a kiállításra pedig hétszázmillió forintot jelölt meg. Egy évvel később a pályázati kiírásban a kiállításra már csak 330 millió forint szerepelt. Rajk szerint a Jerger-csapat elbocsátásában az is közrejátszott, hogy az a kiállítás költségeit annak idején 1,5 milliárd forintra becsülte.
A Mafilm Szcenika végül vereséget szenvedett, de elérte, hogy a 2005 őszére meghirdetett kiállítást már nem lehetett elkészíteni.
Így lett végül ebből a februári csendes megnyitó.
A tárlat 414 millió forintba került, ehhez járul a programiroda költsége, amelyről Molnár Judit nem tudott még számot adni. A jelenlegi adminisztratív igazgató, Martinkovits Judit elmondta, az idén 238 millió forintot ad az intézmény üzemeltetésére a költségvetés. Ez azonban jóformán csak a rezsire elég. Pedig lenne mire költeniük. A készen kapott kiállítást üzemeltetni kell, miközben belépti díjat nem szednek. Tervezik, hogy kulturális programokkal nyitottabbá teszik az intézményt, felnőttképzést szerveznek, és egy majdani regiszter munkaterve is elkészült, amely a magyar holokauszt-szakirodalom elérhetőségét segítené, mert mégiscsak az lenne a jó, ha a Páva utcai dokumentációs központ nem csak nevében lenne a magyar holokauszt kutatásának a központja. Úgy tűnik, hogy a nyitás után két évvel a Páva utcában még a tervek vannak többségben. És nem tolonganak a remélt szponzorok sem. A kiállítás azonban már áll, és talán mostantól valóban nem hagyja el senki úgy az iskolapadot, hogy legalább egyszer nem járja végig.
origo.hu
1000 új autóbusszal bővül a Volán-flotta
