Határlét

S z i g e t v i l á g Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

Végtére a török írót is utolérte a magyarországi világhír. Persze viszonyainkra jellemzően nem műveitől volt hangos a sajtónk. Az ok: Pamuk a svájci Tagesanzeigernek adott interjújában azt mondta, nyíltan kell beszélni a török történelem tragikus eseményeiről, így az 1915-ös örmény tragédiáról, amikor egymillió örményt gyilkoltak meg, vagy arról, hogy harmincezer kurdot öltek meg a törökországi viszálykodásokban. Nyilatkozata felháborodást váltott ki török nacionalista körökben, hazájában perbe fogták a nemzet nyilvános megsértésének vádjával, könyveit itt-ott elégették, akadtak könyvesboltok, ahonnan száműzték őket, sőt a tárgyalására érkező Pamukot tüntetők várták, és a hírek szerint egy nő mappával megütötte az írót. Az EU figyelmeztette Törökországot, hogy a véleményszabadság a közösség egyik alapértéke, amelynek biztosítása nélkül nem képzelhető el az ország csatlakozása az unióhoz, ilyenformán a perben nem Pamukról hoz ítéletet a bíróság, hanem a török államról. A tárgyaláson ennek megfelelően megjelentek az EU megfigyelői. Végül a múlt hónap végén az említett nacionalista körök nyomásának dacára a bíró megszüntette a Pamuk elleni eljárást.

Feltehetnénk a kérdést: vajon egy méltán híres, számos nemzetközi díjjal elismert író, akinek regényeit a világ több nyelvére lefordították, akit évek óta az irodalmi Nobel-díj várományosaként tartanak nyilván (elnézve az utóbbi évek díjazási gyakorlatát, e perpatvar biztosan közelebb vitte hozzá, még ha nem is a művekről szól), miért ilyen közéleti megnyilatkozás okán kerül be a szélesebb magyar nyilvánosságba? A lehetséges magyarázat szerintem két részből áll: 1. A Pamuk körüli történéseket példaként lehet mutatni, sejtetni velük, hogy a törökországi eset párhuzamba állítható (volna) a mi helyzetünkkel, miszerint az egyik oldalon áll a felvilágosult, véleményét minden körülmények között vállaló értelmiségi, aki napfényre hoz tragikus, szégyenteljes történéseket, a másikon pedig egy kisebb-nagyobb közösség, amely ezt elfedni, elfelejteni igyekszik, nem hajlandó szembenézni vele, nyíltan beszélni róla. 2. Orhan Pamuk írói alapállása, ebből következően művei olyannyira elütnek a magyar kánon által követendőnek tartottól, hogy a magyar recenzensek általában nem képesek e műveket a helyükön kezelni, s noha a nemzetközi visszhang tekintélyt parancsol, tagadni, ergo a munkásságot megkérdőjelezni – jó magyar szokás szerint úgy tenni, mintha marginális, súlytalan volna – ostobaság, többnyire fanyalognak hát.
Kezdjük hátul. Álljon itt három idézet három, magyar nyelven megjelent Pamuk-könyvről írott recenzióból, melyek jól érzékeltetik a török író műveinek magyarországi fogadtatását. Az idézetek a regények megjelenésének időrendi sorrendjében követik egymást, utánuk zárójelben csak a művek címe áll, az írás szerzője nem. Mivel szemléltetésül választottam ki őket, nem az a célom, hogy vitába szálljak a tézisekkel. „Orhan Pamuk a kritikusok szerint Umberto Eco, Italo Calvino, Gabriel García Márquez és Franz Kafka szintjéhez mérhető tehetség. Azt állítják róla, hogy művészetével hidat teremt a misztikus Kelet és a realista Nyugat, az irodalom és a filozófia, a valóság és a misztikum között. Méltatói között olyan híres személyek is akadnak, mint John Updike, aki a következőt írta Pamuk művéről: »Kristálytiszta intelligencia és keleti fantáziavilág.« Én viszont nem éreztem annyira kiemelkedőnek a regényt.” (A fehér kastély) „A baj az, hogy Pamuk regénye egyszerűen rossz: nagyon, idegesítően rossz. Afféle szalon-posztmodern, olyan, mint egy értelmetlenül felduzzasztott Borges-novella (leginkább a Dél című írásra emlékeztet), összekeverve némi Calvinóval… […] A szöveget mindvégig valami nyúlós és ragacsos homály lengi be, mintha minden pillanatban valamely végső igazság elnyerésének küszöbén állnánk: a szöveg tétje percenként az élet vagy a halál értelme, a szerelem jelentése, s irónia hiányában ez a lankadatlan elragadtatottság már ötven-hatvan oldal után kifejezetten fárasztóvá válik.” (Az új élet) „Hozzászoktunk már a mágikus realizmushoz, de ha mindez ily erős politikai betétekkel társul, csak a fejünket kapkodjuk. […] Úgy vagyunk vele, fontos a törökkérdés, jogos Orhan Pamuk világhírneve, de mintha megszaladt volna a fantáziája, a tolla, és odalett a regény.” (Hó)
A legutolsó kritika arról a Hó című regényről íródott, amely 2002-ben jelent meg, és tavaly Pamuk – nem sokkal azután, hogy elnyerte a német könyvkiadók és könyvkereskedők békedíját – megkapta érte Franciaországban a külföldi íróknak járó tekintélyes Médicis-díjat. A könyv karácsonyra jelent meg magyar nyelven.
Ka, a költő, aki baloldali nézetei miatt az 1980-as katonai puccs után németországi emigrációba kényszerül, anyja halálakor hazatér Isztambulba, majd onnan a Karsz nevű határvárosba utazik, ahol egykori egyetemi évfolyamtársnője, a szép és elvált Ipek él. A nő miatt megy oda, és hogy tudósítsa az isztambuli Köztársaság című lapot a közelgő helyhatósági választásokról, illetve kiderítse, mi lehet az oka annak, hogy a városban a fiatal lányok sorban vetnek véget önkezükkel az életüknek. Karszban előretört a politikai iszlám. A lányok egy része vallása parancsának megfelelően kendővel fedi be fejét. Ám a szekularizált köztársaság tiltja a vallási jelképeket az oktatási intézményekben, s miután a diákok nem veszik le a kendőjüket, kizárják őket az iskolából, amivel elveszik tőlük a diploma megszerzésének, illetve egy könnyebb, jobb életnek a lehetőségét. Vallás és világ, hit és élet nehezen feloldható ellentéte ez, s aki nem tud meggyürkőzni vele, furcsamód éppen a vallás által tiltott utat választja a menekülésre: az öngyilkosságot. Karsztot a folyamatosan hulló hó elzárja a külvilágtól, az utak járhatatlanná válnak, és az ellentétek szabdalta, szegénység és munkanélküliség sújtotta, a választások küszöbén álló, felfokozott feszültséggel terhelt határváros magára marad. Ka és Ipek egy teaházban tanúja lesz, amint egy iszlamista merénylő megöli a lányokat kitiltó pedagógiai intézet igazgatóját. A németországi magányban töltött évek után a boldogságot kereső költő lassan belegabalyodik a kusza viszonyokba, miközben feltérképezni igyekszik a városban uralkodó állapotokat, keresi az események okait. Megismerkedik az imámképző álmodozó, hitbéli kétségeiket hangoskodással és színpadiaskodással pótoló kamaszaival, Éjszeművel, a bujkáló fundamentalista terroristával, a városi potentátokkal, a pártvezetővel, az újságtulajdonossal, a rendőrfőnök-helyettessel.

Kikerekedik a település világa, amelyhez hozzátartozik a munkanélküliség, a nyomorúságukban napról napra a teaházakban ücsörgő férfiak ugyanúgy, mint a rendőrség és titkosszolgálat foglalkoztatta besúgók és titkosrendőrök vagy az egykori szovjet tagköztársaságokból érkező szerencsétlenek, akik a nyomor elől menekülve keresnek itt munkát, bocsátják áruba testüket; az egykori harcos baloldali forradalmárok, akik időközben megöregedtek, s talán ezért lettek már a valamikor felforgatni kívánt köztársaság hívei. Sokféle kín, sokféle frusztráció és elsősorban sokféle válasz a bőven akadó problémákra. A városi televízió első élő adásán, melyet a nemzeti színházból közvetítenek, Szunaj Zaím, a félresiklott életű, konferanszié szerepre és vándorlásra kényszerülő színész hajdani katonai iskolás barátjával szövetkezve, a hadsereg ott tartózkodó egységeire támaszkodva átveszi a hatalmat a városban. Letartóztatják, kínvallatásnak vetik alá az iszlamistákat, jó néhány embert kivégeznek. Ahogy a végletekig kiélezett történet elér a kifejletig, lassan kirajzolódik, hogy az egyébként sem nyugodt felszín – ha lehet ilyen – sokkal szövevényesebb, forrongó, frusztrációval és ki nem mondott bűnökkel terhes, bármelyik pillanatban kitöréssel fenyegető, nyugtalan világot takar.
A boldogságot Ipekkel megtalálni vélt Ka kénytelen ráébredni, hogy a nehezen megszerzett asszony hosszú ideig a vallás mindenekfelettiségét hirdető Éjszemű szeretője volt, akit az életével meghasonlott, ebbéli bánatában hajdani önmagát eláruló és a politikai iszlámba menekülő férje, Muhtar vitt a házukba. Ka egyedül megy vissza Frankfurtba, ahol négy évvel később egy felolvasóestről hazafelé tartva az éjszakai utcán agyonlövik. Nem marad utána más, csak a Karszban írt naplója.
Pamuk a Hóban modellt alkot. Eljárása hasonló a természettudományokból ismert metódushoz, csak ebbe a modellbe a XXI. század eleji Törökországot sűríti bele. Az író távolból figyel, feljegyez, megjelenít. Ezt a távolmaradást szolgálja az is, hogy Ka és vele Karsz néhány napját Orhan, a költő barátja utólag próbálja rekonstruálni. Nincs előzetes koncepció, nincs részrehajlás, nincs szimpátia, az emberek, az események, a gondolkodásmódok és viselkedési formák a maguk valóságában bontakoznak ki. S ez teszi átélhetővé a szereplők helyzetét, feltárulnak motivációik, felvillannak az emigránsi lét keservei, a szegénység, a magukat lenézettnek érzők vallási fanatizmusa, az identitásukhoz – mint végső fogódzónak tudotthoz – ragaszkodók kétségbeesése, nem beszélve az eszmények és a valóságos élet, az elvárások és a gyengeségek, a szerepek és a szerepeket alakítók egyénisége közötti szakadékokról.

A Hó igen jelentékeny alkotás. Szerzője megérteni, ezzel együtt megértetni szeretné a jelenlegi, az Európai Unióhoz csatlakozni kívánó Törökország bonyolult, néha kegyetlen, néha elkeserítő, néha szomorú és mindezekkel együtt szeretni való világát, nem beszélve arról, hogy olyan közösség életébe nyújt bepillantást, melyről mi – példa rá az éppen zajló karikatúradráma – oly keveset tudunk. És teszi ezt úgy, hogy egy pillanatig sem lehet kétségünk afelől, hogy az ábrázolt világot a legapróbb rezdüléséig ismeri, ezenfelül szereti is.
Ezek miatt lehet idegen Pamuk művészete a magyar irodalom tudorainak. Literatúránk nagy vonalaiban régóta nem tud – gyanakszom, nem is akar – mit kezdeni a körülöttünk tapasztalható valósággal. Többnyire megelégszik azzal, hogy kiemel belőle abszolút nem jellemző részleteket, s úgy tesz, mintha azok hordoznák az egészre jellemző vonásokat, vagy egyszerűen az egészet nevetségesnek titulálja. Nem csodálkozhatunk hát, ha gyanakodva tekint az olyan írókra, akik elszántan és nem múló szenvedéllyel vizsgálják azt, ami körülveszi őket, csatáznak ha kell, s nem ódzkodnak közélettel, politikával is foglalkozni műveikben, amennyiben az a megértéshez nélkülözhetetlen. Filozófiai probléma ez, a művészet mibenlétét, a művész, tágabban az alkotó értelmiség társadalmi szerepének kérdését veti fel. Pamuk műveit tekintve másféle alapállást látunk, mint amit itthon megszoktunk. Valószínűleg az a produktívabb, s talán nem túlzás azt mondani, sokat veszítettünk eddig, és még sokat veszíthetünk, ha továbbra is illúzióinkban ringatjuk magunkat.
Végezetül térjünk vissza Pamuknak az örmény genocídium kapcsán megjelent véleményére. Azt gondolom, ha egy író képes egészében látni valamit, ha úgy akarja megérteni és megértetni, joggal hívja fel a figyelmet elfeledett vagy elfeledni akart dolgokra, még akkor is, ha ezzel kihívja maga ellen a sorsot, megoszt és provokál. Ám úgy vélem, hogy aki erre látóköre vagy elfogultsága miatt nem képes, az inkább ne is próbálkozzon. Lehet-e párhuzamot vonni Pamuk esete és a mi viszonyaink között? Azt hiszem, nem. Nemcsak azért, mert nem vagyunk Törökország, hanem azért sem, mert nem létezik szelektív szembenézés. Nézzünk szembe a történelmünkkel, de az egésszel.