Hogy sokan mégsem csúsznak le, az nemcsak nekik, hanem a családjuknak is köszönhető. A társnak, aki tartja a férfit, aki türelmes a nővel. A szülőknek, akik több éve újabb és újabb iskolába íratják gyermeküket, fizetik a tandíjat, hátha.
Persze a munka nélküli ember is próbálkozik. Tegnap, tegnapelőtt nem sikerült, de talán ma. Ma is fölkelek, fölöltözöm tiszta ruhába, és elindulok az újságosbódé felé. Címeket keresek, telefonálok, elmegyek, megmutatom magam. Aztán kissé leverten távozom, beülök egy kocsmába, megiszom egy sört. Újra telefonálok. Kimegyek, nem jön össze. Kocsma. Megint telefon, helyszín. Kocsma. Nőknél cuki, képviselőfánk, aztán már csak egy pohár víz. Míg egyszer csak…
Aki keres, talál, mondták a bölcsek. Így legyen.
Az alábbi vallomások egy szerda délelőtt születtek a Fejér Megyei Munkaügyi Központ székesfehérvári kirendeltségének folyosóján.
Éva fehér orkándzsekit visel, festett szőke haja enyhén lenőtt, de műkörmein a festék makulátlan. Égszínkék szemét sárga pöttyök tarkítják. Lényén átüt, hogy valaha jobb napokat látott.
– Ez a faliújság hazugság – mondja. – Három éve, amikor itt voltam, kiirkáltam a címeket, el is mentem mindenhová, de mindig azt mondták, betelt. Lehet, hogy azóta frissítik, de akkor hazugság volt. Fogalmam sincs, miért kell ide bejárnom, mire jó ez a regisztrálás. A statisztika miatt? Néhány évig nem voltam itthon, de azelőtt a Videotonban és a honvédségnél dolgoztam. Mindkettőt nagyon szerettem. Mechanikai műszerész a szakmám, a mai napig imádom, tíz évig csináltam. De képeztem is magamat. Érettségi után különböző tanfolyamokat végeztem, némelyik kétéves volt. Számítástechnikát is tanultam, igaz, elfelejtettem. Kilencvenhatban mentem ki Izraelbe, kaptam egy lehetőséget, hogy ki tudjam fizetni a drága bankkölcsönös lakásomat. Jó volt kinn, de egyszer csak félni kezdtem. Nagyon sokáig senkitől sem féltem, de az iraki háború idején rettegtem. Hazajöttem. Itthon közölték, nem vagyok jogosult a munkanélküli-járadékra. Szociális segélyt kaptam egy ideig, 17 600 forintot, és mivel érettségiztem, nem köteleztek közmunkára. Nagyon sokára sikerült elhelyezkednem. Vagyonőr lettem. Szerettem, pedig tizenkétóráztam, de kellett a pénz. Saját főnökeimmel mindig jóban voltam, most egy pasassal összevesztem. De az a pasas nem való vezetőnek. Ő még külön vizsgáztatta az embereket: összeadás, osztás meg szorzás. Megalázó volt, mi már egyszer vizsgáztunk. Látta rajtam, hogy nem tetszik. Egyszer meg azt találtam neki mondani, hogy Csaba, ne haragudj, nincs igazad. Éppen ott volt a nagyfőnök is. Na, ez végképp rossz húzás volt. „Ezt a nőt többet nem akarom látni!” – mondta. Elküldtek, pedig nem pályáztam az ő székére. Véleményem szerint az egy dolog, hogy tudott angolul, de attól még ijesztő volt a butasága. Ha valakinek egy pöttyel több gógyija volt, mint neki, akkor már fenyegetve érezte magát. Hülye emberek voltak körülötte, még beszélni sem tudtak, suksüköltek. Aznap egy kolléganőmet is kirúgta. Milyen vezető az olyan, akinek egyáltalán nem lehet ellentmondani? Az a kolléganőm elhagyta az őrhelyét, de nem véletlenül. November 15-e óta nincs munkahelyem, alkalmi munkából élek. Gyermekeim nincsenek, csak a páromnak, de azok már nagyok. Az ígérgetésekből elegem van, munkahely pedig nincs. Sőt egyre többen kerülünk utcára. Most iskolába járok, számítástechnikát és angolt tanulok. Egy fehérvári cég szervezte, államilag dotált, nem kell fizetnem. Vállalkozók, regisztrált munkanélküliek az osztálytársaim. Fél év után vizsgázunk, utána, remélem, jobban el tudok mozdulni. Igaz, tele van pályakezdő diplomásokkal a munkaerőpiac. Három évvel ezelőtt még a munkaügyi központ is szervezett tanfolyamokat, de úgy tudom, tavaly ez megszűnt. Egy ismerőssel beszéltem, aki angolt tanított ott, ő mondta, hogy a munkaügyi központnak nincs pénze tanfolyamok finanszírozására. Nem tudom, Pesten milyen állapotok vannak, de itt katasztrofálisak. Ezek a vagyonőrök is… Akinek van egy kis pénze, felvesz hozzá kölcsönt, és irodát nyit. A fővállalkozónak három-négy alvállalkozója van, akiktől lenyúlja a sok pénzt. A dolgozók, akik tényleg tizenkét- meg huszonnégyóráznak, alig kapnak valamit. Ilyen az országos kamara is. A fejétől bűzlik a hal. Ide meg bejárok időközönként, regisztráltatnom kell magamat. De nem értem, miért. Ez nagy hamisság, mert rengeteg ember úgysem regisztráltatja magát. És nem igaz, hogy ezt nem tudja a kormány.
A tizenhét éves lány vörösre festett haja divatosan vágva a szemébe lóg. Mikor kérdezem, a mellette ülő harminc körüli szőke nőre, a nevelőanyjára néz. Ő válaszol, a lány néha egy-egy igent mond és a nevét. Anitának hívják.
– Eladó szeretne lenni ABC-ben. Nincs még képesítése, nyolc általánosa van. Tovább tanult volna, de még öt év lett volna az iskola, így jobban járunk, ha előbb meglesz a szakmája, utána elmegy a kétéves érettségire. Négy hónap ez az iskola. De akkor még nem dolgozhat, mert nem lesz tizennyolc. Mindenképp érettségire is akar menni. Velem lakik, én vagyok a nevelőanyja. Én dolgozom, abból élünk albérletben. Hatvanöt a havi rezsink. El tudja képzelni, mi marad…
Brigitta színes fonálból horgolt, fejre simuló sapkát visel, vállán piros sál. Keresztbe tett lábbal ül, egy másik lánnyal beszélget, élénken gesztikulál, amikor megzavarom. Kicsi, törékeny alakja ellenére is feltűnő jelenség. Huszonegy éves, regisztrált munkanélküli, pályakezdő. Két éve nincs rendszeres jövedelme. Egy évig külföldön élt, mióta hazajött, tanul. A munkaügyi központ által szervezett tanfolyamon elvégezte a pénzügyi-számviteli ügyintéző szakot, a mostani iskolát családja fizeti.
– De hiába a végzettség, nem vesznek föl sehová, mert nincs gyakorlatom. Pedig érettségiztem, pénzügyi-számviteli képesítésem van, olaszul társalgási szinten beszélek. Egy évig Olaszországban bébiszitterkedtem. Alkalmi munkáim is voltak, rendszeresek is, de a lakást nekünk kellett fizetnünk. Nem éreztük jól magunkat a párommal, hát hazajöttünk. Most a szüleimnél élünk, végül is a közösből elvagyok. Angol intenzívre járok, ami havonta húszezerbe kerül, heti háromszor négy óra. Mellette olaszul is tanulok heti két órában. Ezt is a családom fizeti. Seregélyesről járok be, de még busztámogatást sem kapok, ami rendkívül idegesítő, mert havonta tízezer forint a bérletem.
Beátán húsz kiló a súlyfelesleg. Anyuka kinézete van, ami nem csoda, hisz tíz éve otthon van a három gyerekével, akik tizenegy, nyolc- és hétévesek. Annak idején a nyolc általános után a szülei nem tudták fizetni a továbbtanulását, ezért gazdasszonyképzőt végzett. A kétéves suli befejeztével egy fémipari céghez ment vasat reszelni.
– Nincsen szakmám – mondja, miközben barna hajában a csatot igazgatja. – Jó volt a gazdasszonyképző, végül is rengeteg dolgot megtanultunk: gyerekápolást, főzést, varrást. Sok mindent tudtam hasznosítani, de hát mégiscsak tovább kellett volna képezni magamat. A nagycsaládosoktól tudtam meg, hogy a gyes mellett lehet ingyen tanulni. Azt hiszem, a számítógépes tanfolyamért nem kell fizetni. Az már mindenhol kell, nem úgy, mint régen.
István és József együtt álldogálnak az „állásajánlatok” feliratú tábla előtt. Elfordulnak és legyintenek: ezek már tegnapelőtt is kint voltak. Egyforma magasak, százhetven centi körüliek. Egykorúaknak is tűnnek, ám kiderül, a szemüveges István fiatalabb. Negyvenegy lesz az idén. Az álláskeresői támogatást egy hónapja kapja. Nem tudja, mennyi lesz, még nem érkezett meg a pénz. Utolsó munkaadóját emberkereskedőnek hívja. Nevet, amikor megkérdezem, miért, de nem mondja meg. Négy hónapig műanyag nyílászárókat készítettek. Aztán elküldték őket, elfogyott a munka.
– Bánom már, hogy nincs szakmám – mondja István. – Mindenhová csak minimálbérrel vesznek föl. Kaptam máskor is munkanélküli-segélyt. A régi időben. Most voltunk közvetítőpapírért. De minimálbérrel veszik föl az embert, amiből nem lehet megélni. Még szerencse, hogy nincs családom, csak élettársam.
A negyvenhét éves Józsefnek három gyermeke van, igaz, az asszony neveli őket. Ő csak a gyermektartást fizeti, ha van miből. Most éppen nincs.
– Egy hónapja rúgtak ki onnan, ahonnan Pistit is. Most a tartalékaimból élek. Karosszérialakatos vagyok, huszonkilenc évet az Ikarusnál húztam le. De ahogy felbomlott az Ikarus, megszűnt a jó világ. Aztán egy építőipari cégnél dolgoztam három évig. Ott is elfogyott a munka. Munkanélküli lettem, kaptam segélyt is. Utána kerültem az emberkereskedőhöz, ahonnét egyik napról a másikra elküldtek. Be kell osztanom azt, ami van. Senkit nem érdekel, miből élek. Ha március 22-ig nem tudok elhelyezkedni, vissza kell jönnöm, és kapok szociális segélyt. Nem tudom, mennyit, de nem is érdekel. Hazugság az egész. Addig ki kell húzni. Tegnap egész nap jártunk munka után, ma is egész nap, semmi nem jön össze. Mindennap olvassuk az újságot, telefonálásra megy el a kis pénzünk, mert mind mobil, amit hívni kell. Az élettársammal élek saját lakásban. Neki szerencsére van munkája. Tudja, mi a baj? A munkához öreg vagyok, a nyugdíjhoz fiatal. Ilyen világ van.
Zimmermann József, a Fejér Megyei Munkaügyi Központ igazgatója büszke arra, hogy három gyermekének diplomát adott a kezébe. Illetve a harmadiknak csak lesz, helyesbít. Szerinte a munkaerőpiac legfőbb baja ma a szakképesítés hiánya. De annak igazolására, hogy nem minden jó, ami pénzbe kerül, elmesél egy történetet egy fiatal nőről, aki munkát keresett nála. „Mihez ért, kisasszony?” – kérdezte az igazgató. „Műszaki menedzser vagyok.” „Akkor a műszaki dolgokban jártas?” „Hát, nem annyira…” – jött a válasz. „Akkor bizonyára az eladáshoz ért.” „Igen. Vagyis nem. Tudja, mi a legtöbb időnket a főiskolán a büfében töltöttük. Magunk között büfé szaknak hívtuk a szakunkat. Pedig több százezer volt a tandíj.”
– A foglalkoztatást elősegítő támogatások nagy része adható, de hogy kinek, arról a kirendeltségek döntenek – vált komolyra Zimmermann József. – A támogatások nem a munkanélküliek megélhetését segítik elő, csak azokból nem lehet megélni.
Fejér megyében tavaly egymilliárd-négyszázmillió forintot költöttek foglalkoztatási támogatásokra. Az igazgató a képzést tekinti a legfontosabbnak. A megyében a regisztrált munkanélküliek 35–40 százaléka, hat–hétezer ember nyolc általánost vagy azt sem végzett. A munkaadóknak egyre kevésbé van szükségük ezekre az emberekre. Ez az a réteg, amelyikkel valamit kezdeni kell, mert ha nem, elsüllyed. Elmúlt az az idő, amikor a multik nagy számban betanított munkásokat kerestek.
– Az IBM 2003 januárjában kezdte leépíteni Fehérváron a gyárát – emlékezik vissza a központ vezetője. – Háromezer-hétszáz ember maradt munka nélkül egyik pillanatról a másikra. Kétharmaduk betanított munkás volt, nyolc általánossal, ritkán dolgoztak szakmunkások a szalag mellett. A bejelentés másnapján megkerestük a cégvezetőket, hogy felállítanánk egy ideiglenes irodát a gyár területén. Beleegyeztek, így mind a háromezer-hétszáz emberrel kapcsolatba tudtunk lépni. A betanított munkások egyharmada azonnal ráállt, hogy tanuljon. A második harmad hosszú, nehéz rábeszélés után szintén beült az iskolapadba. Számítástechnikát, gépszerelést, elektrotechnikát oktattak nekik, néhányan pénztárosok lettek, mások nyelveket tanultak. Egy részüket azonban nem tudtuk rávenni a tanulásra, pedig fiatalok, harmincöt év körüliek voltak. Emberileg talán érthető a viselkedésük, hiszen húsz éve ültek utoljára iskolapadban. Lehet, hogy akkor komoly kudarcok érték őket. Talán maguk sem hitték el, hogy képesek megjegyezni valamit. Ők voltak a legnagyobb veszélyben. Ez azért különösen szomorú, mert legtöbbjüknek családja, kisgyereke van. Úgy tűnt, mintha nem érzékelték volna, hogy ma már alig van szükség betanított munkásokra.
A benyújtott állásajánlatokból tisztán látszik, hogy nőtt a szakképzettek iránti igény. Ez jó, csak rá kell venni az embereket a tanulásra. És nem csak a regisztráltakat, hiszen sokkal többen vannak munka nélkül. Ők, a nagyrészt „feketemunkások” valamilyen oknál fogva nem regisztráltatják magukat.
– Regisztráltatni azért érdemes – mutat rá Zimmermann –, mert például részt vehet a munkanélküli a képzésekben, vagy bértámogatást kaphat. Ez utóbbi azt jelenti, hogy ha legalább két évre fölveszi a cég a munkavállalót, maximum egy évig a munkaügyi központ állja a bérét egy bizonyos összegig. A munkaadónak csak a járulékokat kell fizetnie. A másik támogatási forma, a közhasznú munka az alacsonyan képzett, általában a kistelepüléseken élő munkanélkülieknek jelenthet segítséget. Ez a támogatás nagyon sok embernek fontos, ám magát a formát nem tartom jónak, ugyanis konzervál. A köztudatban ároktisztítást, falutisztítást értenek közhasznú munkán, bár ez sokkal tágabb fogalom. Akár építészmérnököt is lehet közmunka címén foglalkoztatni.
– Uniós támogatást nem lehet igénybe venni?
– Létezik a humánerőforrás-fejlesztési operatív program, amely háromnegyed részben európai uniós pénzből, egynegyed részben hazai forrásból táplálkozik. Ennek a programnak a célja, hogy az inaktív réteg visszakerüljön a munkaerőpiacra. Ehhez kap képzést, munkaerő-piaci tréninget, és támogatjuk az elhelyezkedését is. Az állam a Start programot támogatja. A regisztrált pályakezdő fiatal az APEH-nél kiválthat egy kártyát, amelyre a munkaadó kedvezményt kap, két évig kevesebb járulékot kell fizetnie az ilyen dolgozó után. A regisztráltak egy része – a megyében most körülbelül 5700 ember – munkanélküli-járadékot vagy, ahogy november elsejétől hívják, álláskeresői járadékot is kap.
– És mi történik, ha letelik a járadék ideje, de nem sikerült munkát találnia?
– Akkor településének önkormányzatához fordulhat rendkívüli vagy rendszeres szociális segélyért. Az ebből élők háromnegyede maximum nyolc általánossal rendelkezik. Ami különösen azért nagy probléma, mert nagy részük fiatal ember, életkoruk harmincöt–negyvennégy év között mozog. E munkaképes korú embereknek valójában a munkához való hozzáállásukkal van baj. Mentális, egészségügyi, beilleszkedési problémák jellemzik őket. Ez az a réteg, amelyikkel a mindenkori foglalkoztatáspolitikának számolnia kell, ha a csökkenő lélekszám mellett magasabb foglalkoztatottságot akarunk elérni. Egy krízisközpont működik itt mellettünk. Naponta elszorul a szívem, hogy hány huszonéves, életerősnek tűnő ember megy délidőben ingyenebédért. Nyilvánvaló, hogy az egyéni sorsokban sok olyan meghatározottság lehet, amely fölött nincs jogom ítélkezni. Inkább csak szomorú, hogy egyre többen vannak azok, akiket nem tudunk bevonni a társadalom vérkeringésébe, akik kivonják magukat. Közben fogy az a réteg, amelyik el tudja tartani az országot.
Budapest és Győr mellett Székesfehérvár az a város, ahová a rendszerváltás után a legtöbb cég települt. Mégis viszonylag sok a munkanélküli, amire viszont van magyarázat. A munkalehetőség és a munkahajlandóság ugyanis két különböző dolog. Ha megfelelőek a kereseti feltételek, a munkakörülmények, ha a munkaadók betartják a szabályokat, és nem az abszolút kizsigerelésre mennek, vagyis ha normális munkahelyek vannak, akkor megjelenik a színvonalas munkaerő. Országszerte ismerünk hiányszakmákat, ilyen például az NCNC-esztergályos. Ez fehér köpenyes, számítógépes munka, több százmilliós gépeken. Ide minimálbérrel nem lehet embert találni, a külföldi cégek viszont szeretnének. Ha azonban a munkaadók nem adják meg az elfogadható béreket, akkor nem fognak jó szakembereket kapni.
– Sajnos az is gyakori, hogy a munkaadók fiatal, de tapasztalt dolgozókat akarnak – véli a megyei munkaügyi központ vezetője. – Azt szeretnék, hogy a jól képzett, több nyelven beszélő munkavállaló olcsón adja el magát. Ez nem megy. Persze vannak tisztességes vállalatok is…
origo.hu
Veszélyes betegség fenyegeti a fiatal lányokat
