Nem az életnek, hanem az iskolának tanulunk – jegyezte meg keserűen Seneca. Az antik világ bölcselőjének mondása később épp fordítva terjedt el a nebulókat buzdítandó: „Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk.” Sajnos sok tekintetben ma is inkább az eredeti változat igaz. Különösen az idegen nyelvek tanulásában. Noha a nyelvvizsga-bizonyítványért nagyon is gyakorlati előnyök járnak (a közigazgatásban nyelvpótlék, az egyetemeken, a felvételin pluszpontok és így tovább), a mindennapi életben nem feltétlenül jelent jól használható nyelvismeretet. „Rigóul tanul, nem angolul, franciául, németül vagy más nyelven” – hallhattuk a csípős megjegyzést. Történelmünk és oktatási rendszereink anomáliáival függ össze, hogy az emberek jó része nálunk még mindig „államilag elismert” nyelvvizsga-bizonyítványban gondolkodik a mindennapi életben, a szakmában jól használható valódi idegennyelv-ismeret helyett.
A jól használható idegennyelv-tudás hiánya persze nem csak nálunk okoz gondot. Ezt ismerte fel az Európa Tanács, amikor 2001-ben elfogadta a Közös európai nyelvi referenciakeret (a továbbiakban: KER) című dokumentumot, amely 2002 óta magyarul is olvasható. Szerzői számokkal és betűkkel jelölve, hat szintre (A1-A2, B1, B2, C1, C2) lebontva határozták meg, hogy a nyelvhasználatban melyik szinten mit illik tudnia a nyelvet tanulónak. Például hogy megérti-e egy hírműsor lényegét. Gyakorlatiasabb, életszerűbb igényt fogalmaznak meg, azt írják le, hogy milyen szókincsterületeket, nyelvi elemeket kell lefedniük az egyes szinteknek.
Ez a dokumentum nem a nyelvvizsgákról szól, de logikusan következett belőle a kérdés: hogyan mérjék a tudásszintet a nyelvvizsgáztatók? Az Európa Tanács nyelvpolitikai osztálya szakértők bevonásával nekilátott, hogy a vizsgarendszereket megfeleltesse a KER követelményrendszerének. Erről az egyenértékűsítésről szóló kézikönyvet most adaptálják Európa-szerte, a magyar fordítás 2005-ben készült el. A huszonhárom hazai vizsgaközpont közül eddig három jelentkezett, hogy esettanulmányokat készít az Európa Tanács számára: az ECL, a Budapesti Gazdasági Főiskola és az Euro Nyelvvizsgaközpont.
Szeptembertől hatszintű lesz a nyelvtudást mérő vizsgarendszer nálunk is. Akik 2006 szeptembere után vizsgáznak, olyan bizonyítványt kapnak, amelyben a korábbi alap- (B1), közép- (B2) és felsőfok (C1) mellett feltüntetik az Európa Tanács által meghatározott szinteket is. A C2 az anyanyelvihez közelítő tudást jelöli majd. Magyarországon az átalakulás szakmai irányítása az 1998-ban létrehozott Nyelvvizsgát Akkreditáló Testület feladata. Az államilag elismert nyelvvizsgáztatóknak április 10-ig kell beadniuk új munkaterveiket, illetve nyilatkozniuk arról, hogyan állnak át a hatszintű rendszerre. Szeptembertől pedig már aszerint kell vizsgáztatniuk. Az Oktatási Minisztérium szokás szerint most is szűkös határidőt szabott. Annak ellenére, hogy a nyelvtudásmérők szakmai egyesületének korábbi felmérése szerint az átállásra huszonkét–huszonöt hónapra volna szükség.
Fölmerül a kérdés: mi az értelme az új rendszer honosításának, hiszen nagyjából eddig is el tudtuk helyezni különböző szinteken az államilag nálunk elismert nyelvvizsgákat. Az államilag elismert vizsgarendszerek közül jó néhány eddig is többszintű volt, nem három (alap-, közép- és felsőfok).
– El tudtuk helyezni, de csak nagyjából. A változás nem formai, hanem tartalmi. Önmagában mindegyik vizsgarendszer több-kevesebb megbízhatósággal mér, de hogy mit, abban nagy eltérések mutatkoznak. A nyelvhelyességet, a nyelvhasználat képességét, a szókincset? A funkcionális nyelvhasználatban óriásiak a különbségek. Azért nem válaszolható meg sokszor a kérdés, hogy mennyire egységesek a nyelvvizsgák, mert mást és mást mérnek – magyarázza Rozgonyi Zoltán, a Nyelviskolák Szakmai Egyesületének (Nyesze) elnöke, akivel a British Council által szervezett budapesti konferencián beszélgettünk.
– Nem a hat szint a fontos, hanem az: honnan tudom, hogy amit például a magyar középfoknak szeretnénk megfeleltetni, az tényleg B2 szint, és ezt hogyan lehet számon kérni. Magyarországon ez nagyon lényeges, mert huszonhárom államilag akkreditált vizsgaközpont létezik. El kell tudniuk számolni azzal, hogy ők is az adott szinthez tartozó követelményeket kérik-e számon. Az átláthatóság és az elszámoltathatóság a fontos, tiszta lapokkal kell játszanunk. De ennek a módszertana nem könnyű. Keményen küzdünk vele, nemcsak mi, hanem a külföldiek is, ők sincsenek sokkal előbbre. Mindannyiunknak a hajunknál fogva kell kihúznunk magunkat a gödörből – mondja Dávid Gergely, a Nyelvvizsgáztatók és Nyelvtudásmérési Szakértők Országos Egyesületének elnöke, az ELTE Angoltanárképző Központjának adjunktusa.
A feladat azért is olyan nehéz, mert az úgynevezett standardizálás, a vizsgáztatás során alkalmazott értékelés inkább a pszichológiában meghonosodott statisztikai eljárásokhoz áll közelebb, mint a klasszikus nyelvtanításhoz. A nyelvtanárokat korábban egyáltalán nem készítették fel rá, a nyelvtudásmérés ma már külön tudományág.
Tehát az a cél, hogy előbb-utóbb kialakuljanak bizonyos standardok a tudásszint mérésére az egyes országokban és nemzetközi szinten. Hogy mindegy legyen, a vizsgázó melyik vizsgaközpontban melyik terembe és melyik vizsgáztatóhoz megy be. Hogy mindenütt mindenki azonos követelmények szerint mérje a vizsgázó tudását. Hogy végre az életnek és ne az iskolának tanuljunk. Hogy a valódi nyelvismeret legyen az elsődleges, ne a papír.
A szakemberek szerint az úgynevezett kommunikatív nyelvhasználat erősítésében hozhat változást az Európa Tanács által elfogadott KER meghonosítása. Hogy mikor, az más kérdés. Biztosan nem azonnal, föltehetően csak néhány éven belül, mert a honosítás komoly feladatokat ró a nyelvvizsgaközpontokra. Bizonyítaniuk kell, hogy tanáraik alaposan ismerik és értik a KER-t, amely nehéz és szokatlan olvasmány. (A nyelvezetét is le kell fordítaniuk magyarról magyarra.) Hogy valóban el tudják sajátítani, miről is szól, ahhoz a gyakorló tanároknak alapos továbbképzésre van szükségük. A több nyelven vizsgáztató központok az angol eredeti magyar fordítását használják, és nem tudják, hogy nem csúszott-e a fordításba olyan hiba, amely esetleg átértelmezi az egyes szintek leírását.
Vizsgálniuk kell a nyelvvizsgaközpontoknak továbbá azt, hogy megfelel-e a követelményeknek a saját vizsgaanyag-készítési rendszerük. Át kell tekinteniük, képesek-e megbízható vizsgáztatási rendszert működtetni. Ellenőrizniük kell a tesztek tartalmát és így tovább. Mindez igen nagy munka. A Nyelvvizsgáztatási Akkreditációs Központ (NYAK) a saját jövedelméből – a befolyó nyelvvizsgadíjak négy százalékából – pályázatot írt ki a vizsgaközpontok számára, és anyagi támogatást kínált az átalakítás megkezdéséhez. Mindenki pályázott, és mindenki kapott – ugyanannyit, másfél milliót. Függetlenül attól, hogy hány nyelven vizsgáztat!
De térjünk vissza a mindennapi gyakorlatban sokszor felmerülő kérdésekre. Viszonylag könnyű eldönteni, hogy ki hol tegyen nyelvvizsgát a huszonhárom államilag akkreditált vizsgahely közül. Hiteles és naprakész tájékoztatás olvasható róluk a Nyelvvizsgáztatási Akkreditációs Központ honlapján (www.nyak.hu). Ha valaki arra kíváncsi, hogy az a vizsga, amelyet szeretne letenni, vagy amelyet valaki ajánlott, államilag elismert-e, vagy sem, itt kell megnézni. Lehet keresni vizsgaközpontok, vizsgarendszerek és nyelvek szerint.
Ez a honlap tudósít arról is, hogy a Pitman nyelvvizsgát 2005. október 1-jétől egy évre felfüggesztették. Az e dátum előtt letett vizsgák érvényesek. Tehát jár értük a pluszpont a felvételin, és a diplomához is elfogadják. Akinek megvan angol nyelvből a Pitman A (szóbeli) vizsgája, és 2006. augusztus 31-ig (kizárólag addig!) B (írásbeli) bizonyítványt szerez angol nyelvből bármelyik államilag elismert vizsgaközpontban, annak a NYAK külön kérésre kiadja az államilag elismert C (komplex) típusú nyelvvizsgáról szóló igazolást.
Nehezebb a helyzete annak, aki azt szeretné megtudni több-kevesebb biztonsággal, melyik nyelviskolában tanítják a legjobban a nyelvet. Több szakember egybehangzó véleménye szerint ugyanis sikertelennek bizonyult a felnőttoktatási intézmények akkreditációja. Az eljárás során az iskoláknak meg kellett felelniük számos adminisztratív, formai feltételnek, képesnek kellett lenniük bonyolult dokumentumkészlet kidolgozására. Arról azonban mindez semmit sem árul el, hogy milyen a tényleges képzés, az órai munka minősége. A valódi minőségi szelekció hiányát bizonyítja, hogy ma majdnem 1300 akkreditált intézmény létezik Magyarországon, és jelentős részük idegennyelv-oktatással is foglalkozik. Stabil tudásszintet adó, jó módszerrel oktató nyelviskola biztosan nincs ennyi. A rendszer átalakítása most zajlik, és ebben a Nyelviskolák Szakmai Egyesülete jelentős szerepet vállal. Tíz éve ott olyan minősítési rendszert dolgoztak ki, amely az akkreditációs eljárással szemben az órai munka szakmai színvonalára helyezte a súlyt. Van európai minta is, amint Rozgonyi Zoltántól megtudtuk: a Nyeszének megfelelő nemzetközi szervezet, az Eaquals is kidolgozott hasonló minősítési rendszert, legfontosabb elemei jól adaptálhatók. Van tehát miből dolgozni.
Nehéz helyzetben van az a szülő is, aki azt szeretné megtudni, mire megy a gyereke ezzel vagy azzal a nyelvvizsga-bizonyítvánnyal Magyarországon kívül. A legfontosabb tudnivaló az, hogy nincs nemzetközileg elismert nyelvvizsga, csak nemzetközileg ismert és kevésbé ismert vizsgák léteznek. Hogy melyik országban hol és mihez kérnek nyelvvizsgát, arról ott helyben kell érdeklődni e-mailen, postán, telefonon, ahogy lehet. A KER-hez igazodó hatszintű vizsgáztatás némi kapaszkodót jelent majd a jövőben, de az Európa Tanács azt már kinyilatkoztatta, hogy nem állít föl akkreditációs testületet. Tehát később sem lesz nemzetközileg elismert nyelvvizsga.
Jó jelként könyvelhetjük el, hogy az utóbbi években nálunk is megjelentek azok a nyelvvizsgák, amelyek jobban tükrözik a valódi nyelvhasználati igényeket, mint a korábban egyeduralkodó „Rigó utcai”. Reménykedhetünk abban, hogy ha a vizsgának a hétköznapi nyelvhasználati igénynek kell megfelelnie, az visszahat a tanítás teljes folyamatára is. (A fiatalabb korosztály ma már viccnek tartja, ha azt mondjuk, nem is olyan régen még ilyen mondatok szerepeltek a kéziszótárakban: „A japán flotta gyakorlatozik a tengeren.”)
Ha a vizsga gyakorlatias, hétköznapi, a valós élethez igazított nyelvhasználati feladatokra épül, az remélhetőleg arra buzdítja majd a tanárokat, hogy ilyen elemeket dolgozzanak fel. Modern kommunikatív tananyagot használjanak, fejlesszék a módszertani felkészültségüket. E téren ugyanis nagy bajok vannak.
A Nyesze tapasztalatai szerint az elmúlt tíz évben megszűnt a tanárhiány a nagy népszerűségnek örvendő idegen nyelvek (angol, német) oktatásában. Az egyetemek sok képesítéssel rendelkező nyelvoktatót bocsátottak ki, de a felsőoktatás módszertanában nem terjedt el eléggé a modern nyelvoktatáshoz szükséges változás. Az utóbbi öt-hat évben diplomázott nyelvtanárok zömének nincs meg a kellő nyelvismerete, és a módszertani felkészültségükben is óriási a lemaradás – tisztelet a kivételnek. Itt tehát rengeteg a tennivaló.
Ahogy abban is, hogy hosszabb távon megváltozzon az „államilag elismert nyelvvizsga” központú gondolkodás. A hozzáértők szerint erre csak akkor van remény, ha legalább a kétszeresére emelkedik a lakosság általános idegennyelvtudás-szintje.
Tavaly elkészítette a Nyesze az első méréseken alapuló reprezentatív vizsgálatot. Az európai keretrendszernek megfelelően mérték a nyelvtudást. Kiderült belőle, hogy egy nyelvből a minimálisnak tekintett, hétköznapi, általánosabb körben használható tudással – a KER B1-es szintje, amely körülbelül a mi alapfokunknak felel meg – a 15 és 44 év közöttiek 25 százaléka rendelkezik, és ennek a fele angolul tanul. (Hol a többi nyelv?) Magasabb szintű, munkában is jól használható nyelvtudással 11 százalék büszkélkedhet. Két nyelvet pedig csak hét százalék használ. Ez nagyon rossz arány. Érthető, hogy ebben a helyzetben fölértékelődnek az idegen nyelveket használni tudó munkavállalók. Persze más kérdés, hogy ez az egyszer megszerzett nyelvvizsga-bizonyítvány, amelyet nem kell időnként megújítani, mennyiben jelent valódi nyelvtudást. Ahhoz, hogy e téren lényeges változás következzék be, az idegennyelv-oktatás teljes átalakítására volna szükség. Ez a rendszerváltozás óta egyik kormánynak sem sikerült. Úgy tűnik, megtorpant az Oktatási Minisztérium által a nyelvoktatás fejlesztésére nagy hírveréssel beharangozott Világ–Nyelv programja is. Alaposan megnyirbálták a költségvetését. És az sem növeli az idegen nyelvet hosszú távon használni tudók táborát, hogy az emelt szintű nyelvi érettségi kiváltja a nyelvvizsgát. (Ezzel a nyelvtanárok jó része nem ért egyet. A rendelkezés már csak azért is furcsa, mert miközben a nyelvvizsgaközpontoknak akkreditáltatniuk kellett magukat, ha államilag elismert bizonyítványt akartak kiadni, a nyelvi érettségit nem akkreditálják.)
Némi reményre ad okot, hogy a fiatalabb nemzedékben – a középiskolások és az egyetemisták körében – az idősebbeknél jóval többen beszélnek magas szinten egy vagy több idegen nyelvet. Mindent összevetve azonban még mindig messze vagyunk az Európai Unió úgynevezett fehér könyvében megfogalmazott ajánlástól: az anyanyelvén kívül lehetőleg mindenki beszéljen még két másik nyelvet. Ami a mi érdekünk volna. Már csak azért is, mert akkor az anyanyelvünket is jobban ismernénk és tudatosabban fejleszthetnénk.
origo.hu
1000 új autóbusszal bővül a Volán-flotta
