Gemma nővér, hogyan lett apáca?
– Zircen születtem, és boldog, meleg családi fészekben éltem a zirci atyák közelében. Óvodás koromtól kezdve kedves nővérek neveltek, a cisztercita atyák tanították a hittant, és megérintett lelkiségük levegője. Naszályi Emil atya, teológiai doktor és novícius mester, a zirci kórus vezetője nagy hatással volt rám. Valami titkot éreztem benne. Zirc monasztikus élete, az ünnepélyes liturgia vonzotta a fiatal lányokat, és egyre többünkben felébredt a vágy a magyar cisztercita női monasztikus élet újjáélesztésére, hogy Szent Benedek regulája szerint éljünk. Emil atya kezében futottak össze a szálak, aki nagyon sokat foglalkozott velünk. Már tizenhat éves koromban eldöntöttem, hogy biztosan nem megyek férjhez. Endrédy Vendel zirci apát úr Emil atyára bízta az új cisztercita női közösség megszervezését. 1945. június 11-én kezdtük el a közös életet, ekkor költöztünk be ideiglenes lakhelyünkre, a nagyesztergári plébános által felajánlott kis falusi házba.
– Családi neve Punk Gabriella. Mit szóltak a szülei ahhoz, hogy apáca lesz?
– Nagyon bánatosak voltak. Amikor már a rendben voltam, az első két évben majdnem minden hónapban eljöttek értem, hogy menjek haza. De nagyon szilárdan élt bennem, hogy nővér akarok lenni, és egyedül az Úristennek akarok szolgálni. Végül belenyugodtak a választásomba, látták, hogy boldog vagyok.
– Hogyan kezdődött a szolgálat?
– Tizenegy fiatal lány, köztük én is 1945. december 16-án öltöttük magunkra a fehér cisztercita habitust. Régi istállóból alakítottuk ki a kápolnát és lakhelyünket, amelyet aztán Bakonyboldogasszonynak neveztünk el. A monostorban mindennap hajnali kettőkor keltünk, Szent Benedek regulájának fegyelmében éltünk, napfölkeltekor szentmisén vettünk részt. Emil atya órákat adott liturgiából, gregorián énekből, latinból, de ő tanította a rendtörténetet, az aszketikát, az egyházjogot is, és sok időt szenteltünk a zsoltárok tanulmányozásának. Tavasztól őszig egész nap keményen dolgoztunk a mezőn. Ötven hold földet műveltünk. Krumplit, kukoricát, búzát, kerti növényeket gondoztunk, disznót, tehenet, tyúkokat tartottunk. Önellátó volt a közösségünk. Természetesen nekünk is ugyanúgy be kellett szolgáltatnunk a termést, mint a többi gazdának.
– Miért választotta a Gemma nevet?
– Azt nem én választottam, kaptam 1946. december 17-én, amikor az alapító nővérekkel három évre szóló fogadalmat tettünk, és titkos szavazással megválasztottak elöljárójuknak, perjelnőnek. Tizenkilenc évesen én voltam a legfiatalabb. Szent Gemma egyébként Olaszországban, Luccában élt, egyszerű, szegény lány volt, istenkereső, akihez misztikus hiedelmek fűződtek. Nagyon fiatalon halt meg. Aztán 1949-ben örök fogadalmat tettünk, és egész életre megválasztottak a Regina Mundi nővérei elöljárójuknak. Hatvanadik éve vagyok elöljáró.
– Nem sokkal később a kommunisták választási csalással végleg magukhoz ragadták a hatalmat. Az előzményeket ismerve nem volt kétséges, hogy a keresztény egyházak utolsó bástyáit is szétveri a Rákosi-rendszer. A magyar szerzetesrendeket, közösségeket 1950-ben feloszlatták, az atyákat, testvéreket, nővéreket elhurcolták, internálták, szétszórták.
– Mivel a mi közösségünk kicsi volt, szinte legutolsóként oszlattak fel bennünket 1950. november 21-én. A földünket, a monostort elvették, és az újracsoportosulás tiltásával szétszórtak bennünket. Emil atyával azonban másképpen gondoltuk. A nővérekkel egyetértettünk abban, hogy elvehetik mindenünket, de a szerzetesi fogadalmunk alól, amelyet Istennek tettünk, az állam nem menthet fel bennünket. Naszályi Emil atyával öszszehívtuk a közösséget, és megkérdeztük a nővérektől, hogy vállalják-e az engedelmességet, és titoktartással folytatni akarják-e a szerzetesi életet.
– Hányan vállalták?
– Mind a húszan. Kis csoportokba osztottuk őket. Civil ruhába öltöztünk, néhányan a plébánián helyezkedtek el, mások a barátaik, rokonaik által felajánlott lakásokban. Én először a szüleimhez költöztem Zircre három nővérrel. Ugyanúgy éltünk, mint addig, imádkoztunk, biztosítottuk az istendicsérő zsolozsma folytonosságát. Emil atyával ketten elhatároztuk, hogy a főváros környékén keresünk házat, ahol nem vagyunk szem előtt, és újra egybefoghatjuk a rendünket. Többhetes keresgélés után Budapesttől 17 kilométerre, Érden vettünk egy kis házat nagy kerttel. Emil atya, idős édesanyja, néhány nővér és én gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén, 1951 februárjában egyszerű család látszatát keltve költöztünk a házba. A lényeg, hogy rejtettségben, illegalitásban gyakorolhassuk a monasztikus életet.
– Abban az időben kötelező volt elhelyezkedni. Gemma anya és a többiek hol dolgoztak?
– Amikor feloszlattak bennünket, és kijöttünk a monostorból, kicsit idegenül álltunk a világban, mert nem ismertük a pénzt, nem ismertük a kinti életet. Nem volt könnyű a konventen kívül beilleszkedni a dolgozó tömegbe, de meg kellett tennünk. Volt, aki segédmunkásként, titkárnőként, könyvelőként, vegyészként vagy tudományos kutatóként helyezkedett el. Természetesen senki sem fedte fel szerzetesnői mivoltát. Emil atya Budára járt, a cisztercita Szent Imre-templomba, ahol minden reggel megtartotta prédikációját. Ödön atya, a plébános nagyon gavallérosan megfizette Emil atyát, és kezdetben abból éltünk.
– Ön hol talált munkát?
– Húsz évig dolgoztam a dél-budai cukrászüzemben adminisztrátorként Zsófia sororral együtt. Ő volt a főnököm az üzemben, aztán munka után, amikor hazaértünk, szerepet cseréltünk, ismét apátnő lettem. De olyan hatékony volt a titoktartásunk, hogy nem jöttek rá szerzetesi mivoltunkra. Még az érdi szomszédok sem tudták, kik vagyunk. Engem a nővérek édesanyának hívtak, Emil atyát pedig Jani bácsinak. Az érdi ház lett azoknak a nővéreknek is a találkozóhelye, mintegy „anyaháza”, akik másutt laktak, de a zsolozsmát ők is megszakítás nélkül folytatták lakásuk zárt ajtaja-ablaka mögött. A szentgyónás helye és időpontja alkalmanként változott. A titoktartás és az engedelmesség jegyében ment mindenki a munkahelyére, mint a Bakonyban a földekre. Emil atya azt vallotta, hogy amit Isten elvesz, az az Ő akarata. Ha azonban mi hagyunk el valamit a kötelezettségeinkből, azért mi vagyunk a felelősek. A kertet ugyanúgy műveltük, mint a földjeinket. Termesztettünk hagymát, zöldséget, vagy hatvan őszibarackfánk volt, a termést vittük a piacra. Szegényen, spórolósan éltünk, de pénzt mindig tudtunk félretenni.
– Meddig lehetett rejtve maradni?
– A házba négyen voltunk bejelentve, de mindig többen laktunk benne. A bajok 1961-ben kezdődtek, amikor elkezdtek figyelni bennünket. Az vált gyanússá nekünk, hogy a kert körül délután négy óra tájt több szerelmespár jelent meg. Sétáltak, hosszan nézték a kertet, a házat és azt, ahogyan hazatérünk. Később vált világossá, hogy nyomozók voltak. Közben, 1965 novemberében VI. Pál pápa magánkihallgatáson fogadott Emil atyával együtt, és bátorított minket. Komolyra akkor fordult a dolog, amikor 1968. október 31-én kora reggel a titkosszolgálat emberei autókkal körbevették az érdi házat, és behatoltak még három budapesti közösség lakásába. Négyen voltunk otthon, Zsófi, Hedvig soror, valamint Emil atya és én. Egy alezredes vezetésével felforgatták az egész házat, de hazaárulásra vagy összeesküvésre utaló bűnjelet nem találtak. Viszont megtalálták Emil atya beszédeit magnószalagon és különböző szent tárgyakat. Az igazi nagy bűn a közösségi szerzetesi élet fenntartása volt. Nyolc lepecsételt zsákba bepakolták a „bűnjeleket”, bennünket is beültettek a kocsiba, bevittek a Fő utcába, és egész nap külön-külön vallattak. Este hazaengedtek, de egy hónapon keresztül minden reggel meg kellett jelennünk a rendőrségen, és estig vallattak. Olyan értelmetlen dolgokat kérdeztek, hogy máig nem értem, mire volt ez jó. Kíváncsiak voltak a kapcsolatainkra, szerzetesi életünkre. A közösség ezalatt kenyéren és vízen böjtölt.
– Mi lett az ügy vége?
– Harminc nap elteltével határozatot kaptunk, amelyben nekem és Emil atyának megtiltották, hogy fiatalokkal foglalkozzunk, nem tarthatjuk egyben a közösséget, mert mind a szerzetesi életnek, mind a Regina Mundinak ki kell halnia. Kimondták: létünkkel ártunk a Magyar Népköztársaság rendjének. Nem akartunk ujjat húzni velük, látszólag mindent megígértünk, de amikor a kihallgatóimtól elköszöntem, megmondtam nekik, hogy amíg élek, mindennap imádkozni fogok értük. Ezek után továbbra is figyeltek bennünket, egészen 1989-ig. Munkahelyünkön is felfedett bennünket a rendőrség, havonta érdeklődött felőlünk a személyzeti osztályon. Pedig Zsófi nővérrel a Belkereskedelmi Minisztérium kiváló dolgozói voltunk. Tehát nem folytathattunk mindent úgy az érdi házban, mint azelőtt. Most mi jártunk Emil atyával a fővárosba a nővérekhez szentmisét, gyónást tartani.
– A katolikus egyházban tudtak arról, hogy önök feloszlatásuk ellenére is szerzetesi rendként működnek?
– Erről nagyon kevesen tudtak, a zirci apát tudott a legtöbbet. Nem érintkeztünk senkivel.
– Van sejtésük arról, hogy ki jelentette fel önöket a belügynél?
– Erről inkább nem beszélnék.
– Miként alakult ebben a veszélyes helyzetben egyházi előmenetele?
– Lengyelországba többször elmentünk, ahol szabadon működhettek a cisztercita monostorok. Rómából a generális apát, Sighard Kleiner üzent, hogy találkozzunk Lengyelországban, mert ott szeretne engem benedikálni. Ez valószínűleg a belügy fülébe jutott, mert Emil atyával nem kaptunk útlevelet. Végül is a generális apát Endrédy Vendel apátot bízta meg, hogy engem benedikáljon. Ez teljes titoktartás mellett zajlott 1971. december 15-én Pannonhalmán, ahol megtörtént apátnői benedikálásom Emil atya és Hedvig soror jelenlétében. Az apát úr egy apátnői keresztet is ajándékozott nekem. Lassan enyhültek a zord idők, és lehetőségünk adódott arra, hogy az érdi házat tovább bővítsük mintegy tíz nővér számára.
– Igazi fordulatot jelentett a rendszerváltás az életükben?
– A szerzetesrendek feloszlatását elrendelő dekrétum visszavonása 1989-ben lehetővé tette, hogy az érdi Regina Mundi apátságot hivatalosan is elismerjék, ami meg is történt 1990. január 8-án. Nagylelkű adományozók segítségével templom és monostor épült a saját telkünkön, az ünnepélyes templomszentelés 1993. szeptember 11-én volt. Jelenleg huszonhárom nővér él az apátságban, közülük tízen novíciák. Sok gyerek jár ide hittanoktatásra, csoportok lelkigyakorlatra. Teológiai stúdiumok folynak egyetemi professzorok vezetésével. A magányért, a csendért, az imádkozásért keresik fel ezt a helyet. A vasárnapi szentmisén tele van a templom a környékbeliekkel.
– Mi ösztönözte Gemma anyát, hogy egyben tartsa a közösséget, hogy megmaradjon a rend?
– Jelmondatom: Sanctitate et fortitudine! – azaz szentséggel és bátorsággal! Ez vezetett engem és az egész közösséget is az utamon, utunkon. Az Isten keresése. Csendben dolgozva vállaltuk a magányt, a szegénységet, mert bármilyen törpék voltunk, bátran harcoltunk, hogy véghezvigyük, amit elhatároztunk. Számunkra fontos az engedelmesség, mert az engedelmességben szeretetet adunk a szeretetért. Mindezt az Istenért, a hazáért, engesztelésként tettük, tesszük. Sokan pesszimisták és kiábrándultak, ezért mi ezt a magatartást akarjuk elültetni a fiatalok lelkében.
origo.hu
Luxusnyaraló csak milliárdosoknak? – Így szálltak el az árak a Balatonnál
