Köznapló

Február 17., péntek
A gyanútlanság a kevesek luxusa, a sokaság nem engedheti meg magának.
Ballagok a körúton a Rákóczi út felé, elhagyom a New York-palotát, és ott, ahol már csak emlékünkben él az Európa könyvesbolt, elém lép egy ifjú hajadon. Volna-e kedvem válaszolni néhány kérdésre, amelyek révén jobban megismerem magamat? – kérdezi és mosolyog. Bár nem süt a nap, de mindjárt itt a tavasz, visszamosolygok hát, amire az is okot ad, hogy elhatároztam, gyümölcsrizst eszem ebédre, de tán mégis a naivságtól leszek derűs, attól, hogy állítja valaki: mások kérdései ismertetnek meg magammal. Ez igazán aranyos.
Aztán mifélék azok a kérdések, lelkem? Itt az irodánk, mutatja, ha befárad, munkatársunk rögtön segítséget nyújt önnek – ez úgy hangzik, mintha egy vöröskeresztes nővér mondaná. Megnézem magamat a kirakatüveg tükrében, ugyan miért gondolja ez a mosolyos megbízott, hogy segítségre szorulok? Rossz a testtartásom? Piszkos a cipőm? Letojta skót sapkámat a galamb? Mi keltette föl a hajadon érdeklődését?
Ekkor veszem észre kezében a kékkel nyomott szórólapokat. Ezek mik? – mutatok a portékára. Tesztkérdések. Kérek tőle egyet. Ad. Mivel a lényeget mindig apró betűkkel nyomják, azokat olvasom: „Szcientológia Egyház, Budapest. Minden jog fenntartva. A Dianetika Központ és a szcientológia szavak védjegyek, melyek a Religious Technology Center tulajdonában vannak, használatuk annak engedélyével történik. A szcientológia vallásos filozófiával kapcsolatos szolgáltatásokat az egész világon kizárólag a Nemzetközi Szcientológiai Egyház által felhatalmazottak szolgáltatják…” – és így tovább.
Ez hát a csapat, amelyről annyit beszélnek világszerte. (Megnéztem a Magyar nagylexikont, ugyan mit ír róluk. Például ezt: a szcientológia „tiltja az orvosi terápia elfogadását, támadja a pszichiátriát […], többször folyt ellene vizsgálat pénzügyi viszszaélések, adócsalások és összeesküvés vádja miatt”.) A tanokat egy amerikai tengerész, Ron Hubbard ókumlálta ki a huszadik század ötvenes éveiben.
Elhajítottam volna a papirost, mint tucatnyi reklámcédulát, amelyet naponta a kezembe nyomnak, ám ekkor megakadt a szemem a kétszáz kérdés egyikén a 88-ason. Így hangzott, tessék jól figyelni: „Ha lerohannánk egy másik országot, együtt érezne-e azokkal, akik lelkiismereti okokból megtagadnák a katonai szolgálatot ebben az országban?”
Nocsak… Lerohanni egy országot? Ez a tesztkérdés? És mi a jó válasz? Ha azt ikszelem be, hogy nem érzek együtt? Vagy az, hogy bizonytalan vagyok? Ilyen hát az újvilági tempó… Kiirtották az indiánokat, Afrikából hajófenéken tízmillió feketét vittek rabszolgának, Japánra atombombát dobtak, időnként lelődözik az elnököt, és Guantánamón úgy tartanak rács mögött ezreket, mint hajdan a rabszolgáikat. Ezek beszélnek demokráciáról?
Kultúrájuk alig ötszáz éves, de tele vannak gőggel, s úgy érzik, joguk van mindenre, arra is, hogy faggassák a bárgyú lelkű magyart. A jelző nem véletlen: a szemem láttára csábult el és lépdelt az irodába egy kalácsképű lány. Ugyan mit válaszol az olyan kérdésre, mint a 113-as: „Kifejezetten erőfeszítésébe kerülne belegondolni az öngyilkosság kérdésébe?” Vagy a 181-es: „Gyakran tűnődik saját alsóbbrendűségén?”
Ezek mind azt sugallják, hogy az amerikai ember többet ér, azt, hogy ő a világ ura, s ha kedve tartja, lerohanhat idegen országokat, ami fölöttébb emlékeztet egy aljas európai brancsra a nem is távoli múltból…
Míg el nem felejtem… A Krisna-tudatúak sosem kérdezik a hozzájuk érkezőt, gondol-e öngyilkosságra? A buddhisták sem firtatják, ha követőjük akar lenni valaki, mi van az alsóbbrendűségével, és ennek végtelen egyszerű oka van: hisznek Istenben. Nem úgy, mint ezek az újvilági barbárok, akik hitvány gyorsbüféikkel gyarmatosítani akarják a gyomrunkat, istentelen egyházaikkal pedig a lelkünket.
Gyanútlanok, vigyázzatok!

Február 19., vasárnap
Nem hittem a fülemnek: a téli olimpián kizártak két brazil bobost. Ennél tréfásabb az lett volna, ha a magyar óriáslesikló doppingol. De ő nem, ő bátor fiú, lemegy a szörnyű meredélyen, egy merő víz volt az ingem, amikor hallottam, hogy ott a neve a rajtlistán, és ugyanazt éreztem, amit a szpíker: ó, csak baj nélkül leérjen!
Még egy eset tartott izgalomban: mutatta a tévé, ahogy Nagybaracskán a Magyar Köztársaság miniszterelnöke influenzamentes kacsát eszik. Kézzel ette, s utána nyalogatta az ujját. Afrikai bennszülöttek között viselték magukat így a gyarmatosítók, ha sátrukba hívták őket gnúpecsenyére. Így fejezték ki a távolságot, ami elválasztja őket az őslakosságtól. A Times persze mindig hozta a képet…

Február 21., kedd
Belefogtam Todd könyvébe Albert Camus-ről. Két vastag kötetben annyi mindent összegyűjtött, hogy tán az is benne van, amire a Nobel-díjas író sem emlékezne, ha élne. Megtudható, hogy kedvenc étele a puliszka volt, ám az ember ezt Európa keleti felén nemigen hiszi. Én főleg nem, hiszen nyaranta nagyanyámnál az Alföldön egyik napon lekvárral, a másikon sóval, a harmadikon pirított hagymával ettük, mert nem volt más. Todd megírja, hogy tüdőbaját az író cigarettával, egy mester meg jógával kezelte, ám ezeknél izgalmasabb, miket mondott róla Sartre tíz évvel a halálos autóbaleset után. Tessék kapaszkodni: „Ez a fickó nem arra született, hogy végigvigye mindazt, amit tett. Kis szélhámos volt Algírból, állati kedves, aki írhatott volna pár könyvet, de inkább csak szélhámosságból, ehelyett az az ember érzése, hogy a vállára rakták a civilizációt, és aztán azt csinálta, amit, vagyis semmit.” Mindezt kicsinyes bosszúból, amiért a másik előbb kapta meg a Nobel-díjat.
Apropó, Nobel-díj… Ezt is a könyvben olvastam: „Sartre titkára, Jean Cau a nap híreiről tájékoztatta főnökét: – Mi újság? – Camus megkapta a Nobelt. – Na és, nem lopta – felelte Sartre.” 1957 októberében történt mindez. Camus, mintha tudott volna erről, fájdalmasan sóhajtott: „Több ellenségem lesz, mint valaha.” Nem tévedett. Rákezdték a francia lapok.
„E díj, mellyel általában a hetven felettieket szokták kitüntetni, az ő esetében nem korai. Camus-nél ugyanis már A pestis allegóriájának megjelenésekor észlelni lehetett a stílus érelmeszesedésének jeleit” (Dimanche Matin). „Lehet-e ennél unalmasabb és gyászosabb nyelven írni? Díszesebb kincstárból laposabb közhelyek sorát előbányászni” (Paris Presse)? „Valahányszor azt hiszi, az író mindjárt megszólal, a kritika egységes táborba tömörül, sürög-forog, sustorog, hullámokat ver, azt sem tudja, mihez kapjon. Hiába. Camus megmakacsolja magát. Egyfolytában hallgat. Ó! E téren igazi művész, tudja, hogyan kell fokozni a hatást. Pár éve még nem hallottuk a csendjét, ma a dobhártyánk szakad belé. Csináljanak valamit! Mert a végén még észrevesszük, hogy soha semmit nem írt” (La Nef).
Azok közé tartozom, akik örültek a magyar irodalom első Nobel-díjának, s végigolvasva mindezt nemigen értem a felhorkanásokat: miért vélték sértésnek, ha valaki nem kórushangot ütött meg Kertész Imrével szemben. A fentiekhez képest a magyar lapok szolidak voltak. Ráadásul Camus-t Nobel-díja után is aprították. Színpadra állította Dosztojevszkij regényét, az Ördögöket. A bemutató után a Figaro kritikusa, Gautier úgy levágta a rendezést, hogy Camus azt fontolgatta, párbajra hívja ki.
Olvasom a mai lapban, hogy Fábry Sándor pereli György Pétert, amiért az rasszistának mondta. Ezzel a fajgyűlölősdivel le kéne már állni… Idegbeteg korban élünk, mind többen háborognak, ha a lábukra lépnek. Látni, mivé fajul, ha fogadatlan prókátorok a háborgást szinte háborúvá hangosítják. György Péter a hangosítók egyike, én csendesítő vagyok. Ez nevelés kérdése, másrészt úgy hiszem, a prókátorok mindig rosszul járnak. Fábry helyében megtenném, amit Camus elmulasztott: fütyülnék a bíróságra, és párbajra hívnám ki az esztétát. Miért? Mert szemtelenkedik. No, meg nyilván jobban bánok a karddal, és lőni se lövök rosszul.
S még valami… Hogy ki rasszista, mindig attól függött, milyen rangban van, kinek a rokona és melyik bandában fújja a dudát. Camus, aki Algériában született, tehát sokféle vér keveredett benne, egyszer hosszan beszélgetett De Gaulle-lal. Azt ajánlotta az elnöknek, hogy adjon francia állampolgárságot minden algériainak. De Gaulle felhorkant: „És aztán ötven füstös képű ül majd a parlamentben…”
Ennyit a rasszizmus természetrajzáról – a győztesek felől. A veszteseknél másként van. Ott mindent följegyeznek s utóbb elővesznek. Van, aki fél ettől, van, aki nem. Aki egészséges lélekkel él, az nyilván egészségesen beszél, egészségesen alszik, és nincsenek rémálmai még akkor sem, ha számosan munkálkodnak azon, hogy jó néhány embernek rossz álma legyen. Javítani kell a valóságon, akkor a „számosak” eltűnnek majd, és az álmok is rendbe jönnek.