Legszebb félelmeink

Enciklopédia énezer

Virágjában halt meg. Élete delén. Ennél csak egy mondat van rosszabb: rád pazaroltam legszebb éveim. Rád vesztegettem el a legszebb éveimet. Áll lédi szarkaláb, a valaha volt szép az igaznak hittel szemben, szemközt, és repeta nincs az időből. Ami odalett, az „oda van léve”. Rád pazaroltam legszebb éveimet. Iszonytató dolog egy nap úgy ébredni, hogy téves kapcsolás volt a kapcsolat maga. Iszonyú dolog úgy ébredni, ráébredni, hogy egy arra érdemtelené lett, éspedig immár visszavonhatatlanul, a fiatalságod és a szerelmed. Fiatalság: bolondság? A félelem pedig nagy úr.
Az, hogy fiatalságunk elvesztegethető, s az, hogy szerelmünk arra méltatlané lehet, közhely, de hogy urunk, a félelem is elpazarolható volna, ki gondolná?
Hüp-hüp-hüp, barbatrükk: a huszonegyedik század eljött, s én úgy látom, az emberiség méltatlan dolgokra pazarolta el legszebb félelmeit. Elvesztegette legszebb félelmeit. Valójában sohase attól félt, amitől épp kellett volna. Rossz Kasszandra és jó előrettegő. Előimádkozás, előrettegés, előérzet. 2001. szeptember 10-én este fikarcnyi félelem se jutott az ikertornyoknak. Valamennyien így vagyunk ezzel. Mástól félünk a valódi helyett.
Roland, egy általam nemrég megismert kisgyermek például most épp ott tart, hogy kizárólag a fehér léggömb által félemlíthető meg és tartható kordában. Ha rossz vagy, behozom a fehér lufit, így fenyegeti édesapja, s a gyerekszáj engedelmesen már görbül is lefelé, sírásra, jaj ne. Mennyi energiájába kerül majd Rolandnak megküzdeni a fehér léggömbbel, s rájön-e valaha is, hogy a fehér léggömb nem félelmetes? Ha Roland azért rettegne a fehér léggömbtől, mert a fehér léggömb bánt, akkor előbb-utóbb nyilván észlelné, hogy „a félelemre nincs okod, hiszen szeretlek, jól tudod”. Igen ám, de itt fóbiáról van szó. Szép az, ami érdek nélkül tetszik, fóbia meg az, amitől indok nélkül félsz. Az arapnofób, a pókfóbiás ember se a pókcsípéstől fél. Az arapnofóbiás embernek a pók mint lényeg a félelmetes. Hitchcock jól tudta, hogy a horror nem „Vigyázz, a tetőn dolgoznak, életveszély!”. Hitchcock jól tudta, hogy a horror, a fóbia nem ártási, hanem milyenségi okú. Ha van tárgytalan szorongás, akkor a horror tárgytalan rasszizmus, hisz a horrorisztikus elem nem a tettei, hanem a lényege miatt kelt félelmet, következésképp e félelem racionális úton – de hisz nem bánt a néni, nem harap – nem eloszlatható.
Mitől félünk? Hány harapós néni és fehér léggömb van a köztudatban? Kiknek adjuk oda életünk legszebb félelmeit, s kiknek jut belőlünk a szent pánik? Ha már Hitchcockig eljutottunk, akkor kapásból a válasz akár Hollywood is lehet. Hollywood fotópuskával, kameraoptikával évtizedek óta vadászik, ácsingózik a félelmeinkre. Az első drakulafilmek óta Hollywood a mi félelmeinkből él. A vizuális világ moguljai korán ráébredtek, hogy az ember a pénzéért vagy nevetni, vagy rettegni akar. Burleszk és rémfilm. Vígjáték és thriller. Tragikomédia. Legszebb, legértékesebb félelmeink elvesztegetve. King Kongtól, az óriásgorillától, Godzillától és a cápától, egyszer-kétszer-háromszor, Cápa 1., Cápa 2., genetikailag reaktivált, agresszív őslényektől, invazív ufóktól, mindent elpusztító aszteroidáktól rettegünk. Miként a pornográfia is a tiszta erotika elemeiből építkezik, azonképp a pánikkultúra is részigazságokból merít, hisz a cápa valóban veszélyes, aszteroida valóban bármikor becsapódhat, az eredmény mindazonáltal egészében véve hamis. A pornográfia sem oldott szerelem. A pánikkultúrának sincs köze a világ valódi problémáihoz, hiába tetszeleg rendre problémamegoldó színben, jellemzi egyfajta álmély attitűd és álpedagógiai bűbáj – lám, ez vár ránk, lám, hát ilyenek is vagyunk.
Az auraelszívó félelemrablók sugallta világkép onnét ismerszik meg, hogy benne az ember végletesen kiszolgáltatott, lényegében egy nagyra nőtt Ötzi, ősember, aki nálánál sokkalta nagyobb hatalmú, démoni erők ellen küzd, velük vív élethalálharcot. A pánikkultúra mindig ökológiaellenes és a természet leigázásához aszszisztál, az a tény tudniillik nem piacképes, hogy tőlünk retteg a természet, hogy éppenséggel az emberiség maga most az a démoni erő, amelytől a földkerekség összes többi teremtményének rettegnie kell. King Kong e földi másait, a gorillákat a kapzsi erdőirtás a biológiai végzet előterébe sodorta, s míg évente nyolc-tíz fürdőző esik cápatámadás áldozatává, addig évente háromszázezer cápa esik embertámadás áldozatává. A bébifókák, a felnőtt fókák, a bálnák, a nagy fák mind közvetlen életveszélyben, emberveszélyben élnek, egyenként s olykor egész fajukat is tekintve.
A pánikpornográfia mögötti üzlet egyértelmű, de realisztikusabbnak vélt félelmeink vajon jogosak-e, nem áll-e mögöttük szintúgy érdek? Legszebb félelmeinkből a huszadik század során bő negyven évet az atomháborúra vesztegettünk el. A Big One, a nagy szovjet–amerikai kölcsönös termonukleáris öngyilkosság nem fog bekövetkezni, ez ma már tótumfaktum. Ninive áll, csalódott Jónásként kell megbarátkoznunk a borzalmas világbéke valóságával, a harmadik világháború című szinkronizált filmeposz elmaradásával. Utólag csak sejthetjük, mennyire voltunk közel a „végső megoldáshoz”, hogy a félelem következménye volt-e a félelem okának elmaradása, vagy tényleg alaptalanul pazaroltuk legszebb félelmeinket az atomháborúra. Tény, többszörösen csatolt érdekcsoportok úgy kívánták, hogy mi rettegjünk, és mi, vezeték nélküli ügynökként, vezényszóra meg is tettük. Rettegtünk, ahogy kell.
Az atompánik ma már a szoborpark része, ott áll megrozsdásodva, öreg roncsként kiállítva a tanácsköztársasági emlékmű és az Osztyapenko mellett. Igaz, egy alacsony intenzitású atomháború még mindig elképzelhető (lásd: Irán). Retteghet az atomtáska-terrorizmustól is, aki ebben örömét leli, ám manapság a pánikpornográfia Dundikája már nem az atomháború, hanem a klímaváltozás. Két éve a Pentagon kibernetikusan megfordította a Golf-áram irányát, és vezeték nélküli ügynökként az egész világ ettől rettegett egy ideig. Most valakiknek az az érdekük, hogy a klímaváltozás legyen a közmegegyezéses pánikmantra, talán azért, mert épp ez adható el egy hollywoodi kritériumoknál nehezebben meghatározható módon és szinten. Erre vagyunk vevők. Erre van kereslet. Másfelől a fehér léggömbben azért ott a kimutatható szén-dioxid-többlet, a keltett félelem sohase abszolút alaptalan.
Az sem kizárt, hogy a madárinfluenza vírusa valamikor mutálódik s emberinfluenza lesz belőle, de korántsem szükségképp. A „majom” emberré vált, a csimpánz azonban ettől még nem biztos, hogy holnap emberré válik. A madárinfluenza ma körülbelül akkora veszélyt jelent az emberre, mint a papagájkór. Számos olyan kórokozó ismert, amely rossz higiéniai körülmények közt állatról emberre terjed, vírusok, protozoonok. Ha rossz napod van, Bodritól egy kullancson keresztül Lyme-kórt kaphatsz, mégis most a madárinfluenzának jut félelmeinkből a túlnyomó többség. Ha e félelem által a világtörténelem során először sikerül majd csírájában elfojtanunk egy epidémiát, akkor nem volt hiábavaló rettegnünk, de ha a mutáció csak nem akar megtörténni, akkor kiderül, ismét érdemtelennek jutottak legszebb félelmeink. Nemcsak javainkkal, szorongásainkkal is pazarlóak vagyunk.