Kíváncsi voltam a szakállas fiatalemberre. Kiderült, hogy Hévízről jött, és még vagy tíz vendéglátóst hozott télre a Balaton környékéről, a hegyi falu különböző „gasthofjaiba” dolgozni.
– Az osztrák vendéglőtulajdonosok nagyon meg vannak elégedve a magyarokkal, mert jó munkaerőnek tartanak bennünket – mondta. – Október végén jövünk, és április elejéig maradunk, addig tart a hó. Utána megyünk vissza a Balatonhoz, mert kezdődik a szezon. Érdemes ide jönni, mert jól megfizetnek bennünket, képzettségünket, munkakörünket is figyelembe veszik.
Arra a kérdésre, hogy kevesebbet keresnek-e a velük dolgozó osztrák kollégáiknál, egyértelműen nem volt a válasz. Kevés osztrák vállalkozó engedi meg magának, hogy feketén dolgoztasson bárkit is. – Szigorú az ellenőrzés, és komoly büntetés vár a törvénysértőkre – mondta búcsúzóul a hévízi fiatalember.
Hasonló tapasztalatokkal gazdagodtunk Hochkar más gasthofjaiban is. Megtudtam, hogy átlagosan bruttó ezerhétszáz eurót keresnek itt az idényvállalkozók, a szállásért és a napi kétszeri étkezésért nem kell fizetni. Esténként – a méteres hóval borított pályaszállásunk környékét elhagyva – jólesett betérni más panziókba is. Anita és Ibi a Sporthaus Hochkarban kapott állást. Egyikük Gyenesdiásról, a másikuk Tihanyból érkezett. Átlagosan napi tíz-tizenkét órát dolgoznak, s persze jár a heti egy szabad nap is. Anita szerint az osztrákoknak nem jobb a vendéglátásuk, s nem is főznek jobban, mint a magyarok, de jobban kihasználják a helyi adottságokat; a szolgáltatásaik minőségét, az árakat évente nem változtatják. Az ideérkező vendégek biztosan számíthatnak arra, hogy a síbérlet és az apartman ára ugyanannyi, mint tavaly, a wienersnitzli ugyanúgy lelóg a tányérról, mint egy évvel azelőtt, és a korsó sör ára nem éri el a három eurót. Anita azért dohogott, hogy áprilisra, mire visszatér Gyenesdiásra, a szülei panziójába dolgozni, ismét át kell alakítani az éttermi és szobaárakat, mivel az év elején öt százalékkal csökkent az áfa. – Igaz – mondta a mindig mosolygós, szőke hajú lány –, közben emelkedett a szeszes ital, az élelmiszer és az energia ára. Hogyan lehet így előre tervezni, kalkulálni? – kérdezte tőlem. Ibi, a tihanyi lány arról panaszkodott, hogy bezzeg az osztrákok aranybányát csináltak a hegyeikből, állandóan fejlesztik a sípályáikat, korszerűsítik a vendéglátásukat – mi miért nem tudtuk a Balaton környékével ugyanezt megtenni? Évtizedek alatt teljesen elkerítették a tavat a szabadstrandolók előtt, engedély nélkül húztak fel nyaralókat a part menti nádasokra, és most panaszkodnak, hogy magas a vízállás. – Az osztrákoknak nincsenek olyan jó gyógyvizeik, mint nekünk – fakadt ki Ibi.
Mindenesetre az osztrák gazdák okosak, nem véletlenül alkalmazzák a magyarokat szerte Ausztriában, hiszen megbízható, képzett, gyorsan dolgozó, jó munkások. Óhatatlanul is felmerül az emberben: vajon miért nem kell ez Magyarországon? Miért kell tízezreknek máshol keresniük a szerencséjüket? Meddig lehet éhbérért dolgoztatni, kihasználni az embereket a tizenhat éve rendszert váltó Magyarországon? Nem töprengtem a válaszokon. Inkább élveztem a néhány napos síelést, a friss alpesi levegőt, a napot, a barátságos embereket, a kifogástalanul működő felvonókat, az éjszakánként lánctalpas ratrakokkal rendbe tett pályákat, a mindig hasonló minőségű, az alpesi kék virág gumójából készült pálinkát és az elmaradhatatlan weizenbiert. Jólesik néha kiruccanni egy nyugodt, barátságos helyre a feszültségekkel teli Magyarországról.
origo.hu
Luxusnyaraló csak milliárdosoknak? – Így szálltak el az árak a Balatonnál
