Oroszország a Jelcin-korszak végére számolt le a kommunizmus esetleges visszatérésének, a kommunisták hatalomra kerülésének veszélyével. 1996 után ennek nem volt többé realitása, az évtized végéig azonban ez a tény határozta meg alapvetően a politika irányát. Vlagyimir Putyin színre lépésével új korszak köszöntött be, amelyet talán leghelyesebb a nemzetépítés periódusaként meghatározni. Az időszak eddigi legfőbb jellemzője a modernizációs kényszerben lévő Oroszország minél sikeresebb bekapcsolása a világgazdaság vérkeringésébe, ezzel párhuzamosan a nemzetközi pozíciók erősítése, a nemzeti érdekek határozottabb érvényesítése, a birodalmi tudat erősödése és az oligarchák hatalmának megtörése, eszközként központosítás, az állam megerősítése, az úgynevezett irányított demokráciaként leírható rendszer kiépülése.
Ezen az úton az első lépés az ország központosításon alapuló stabilizálása volt, a végső cél pedig a modernizáció. Mindez immár nem halogatható, hiszen Oroszország másfél évtizede a szovjet tartalékokat éli fel, és technológiai katasztrófák sorával kell szembenéznie. Éppen ezért elsőbbséget élvez a gazdaság. E törekvésekhez az teremt megfelelő belpolitikai környezetet, hogy Putyin kemény kézzel irányít, ugyanakkor integráló személyiség, aki folyamatosan keresi a szövetségeseket. Nem véletlen tehát, hogy a Jelcin-érával ellentétben az utóbbi években nem váltják egymást a kormányok gyors egymásutánban.
Úgy tetszik, Vlagyimir Putyinnak Oroszországban nincs alternatívája. Népszerűsége magas, folyamatosan 70 százalék fölött mozog. Ez egyértelműen arról árulkodik, hogy a társadalom ismét megtalálta a mentalitásának megfelelő vezetőt. Mi más ez, ha nem demokratikus vonás? Még akkor is, ha kevés a közös vonása annak dicsőített angolszász típusú változatával. Putyin sikerének legfőbb titka az orosz hagyományokban rejlik. Ebbe bőven belefér a KGB-s múlt, hiszen az értelmiség fintorgásával ellentétben az emberek többsége férfiasnak, okosnak, leleményesnek és titokzatosnak találja a biztonsági tiszteket.
Szakértők hangsúlyozzák, hogy Putyin nem iszik, nem dohányzik és mesterfokon dzsúdózik. Munkabírása és felkészültsége sokakra mély benyomást gyakorol. Amint elődje, Borisz Jelcin fogalmazott nemrég, az oroszok érzik benne az erőt. Putyin népszerűségének másik forrása, hogy az emberek közülük valónak érzik a szegény családból származó, a hatalom csúcsára jutott egyszerű fiút. Elemzők felhívják a figyelmet az úgynevezett tükörjelenségre is: mivel az elnök nem határozza meg pontosan az ideológiáját, mindenki saját magát látja benne. Sok kommunistának rokonszenves, mert baloldalinak hiszi. A liberálisok is néha úgy látják, hogy elég liberális, legalábbis a gazdaságban. A jobboldaliak a jobboldalit látják benne. Hibrid ideológiájában keveredik a cárizmus és az orosz ortodox egyház, a szovjetrendszer és a KGB, valamint a Jelcin alatt bevezetett piacgazdálkodás és a stratégiai szektorok kontrollja. A vadkapitalizmus, a szociális polarizáció évei után a káoszban elbizonytalanodott egyszerű emberek már csak azért is támogatják Putyint, mert rendszere megint leveszi vállukról a döntés súlyát, s elnökük ismét világhatalomnak kijáró tiszteletet igényel Oroszország számára.
Bár a nemzetközi gazdasági környezet kedvező alakulásából származó bevételek csak részben szolgálták közvetlenül a lakosság életszínvonalának emelését, jutott bőven a globális hatalmi szerepet megalapozó hadsereg és az állam modernizációjára. Nem elhanyagolható tény az sem, hogy a magas olajáraknak köszönhetően jó állapotban van a gazdaság, szárnyal a moszkvai tőzsde, a reáljövedelmek növekednek, a kormánynak telik szociális programokra. A GDP 1998 óta folyamatosan hat százalék feletti növekedést produkál, a valutatartalékok öt év alatt 12 milliárdról 185 milliárd dollárra nőttek, a költségvetés többlete legutóbb 50 milliárd volt, s az ország visszafizette külföldi adósságainak nagy részét. Mindez a növekedés persze nem elég ahhoz, hogy a nemzeti össztermék 2010-re megduplázódjon, mint azt Putyin tervezte, a nemzetközi felzárkózás felgyorsításához, az otthonteremtési, oktatási, egészségügyi és mezőgazdasági nemzeti projektek beindításához viszont igen. A kormány 161 milliárd rubelt (5,6 milliárd dollárt) különített el az idei költségvetésben a legégetőbb társadalmi problémák megoldását célzó úgynevezett nemzeti programokra. Bár sokan bírálják – nem minden alap nélkül – a gazdasági és társadalmi reformok lassúságát, vitathatatlan tény, hogy Vlagyimir Putyin sokat tett a változások érdekében az utóbbi hat évben. Megpróbálja kirángatni az országot abból a gazdasági és morális káoszból, amelybe döntötte a Szovjetunió, a kollektivizmus és az összeomló totalitárius rezsim.
A legtöbb szakértő három pontban jelöli meg az ország előtt álló legfontosabb kihívásokat. Első helyen említik az észak-kaukázusi helyzetet. Ezt követi a reformok, elsősorban a szociális rendszer fájdalmas átrendezése, ezzel párhuzamosan a középosztállyal kötött képletes alku (önként feladtak a demokráciából cserében a jólétért, a gazdasági növekedésért) ismételt megerősítésének szükségessége, míg a harmadikat magának a rendszernek a hibái jelentik.
Egyes kijelentésekből ítélve ugyanis a kormány látja, hogy a gazdaságot diverzifikálni, élénkíteni kell, a befolyásos csoportok azonban egyáltalán nem érdekeltek ebben. Az amúgy is kedvező széljárás egyrészt elkényelmesíti őket, másrészt feleslegesnek tartják kockáztatni a jelenleg is növekedő hozamot. Így aztán a rendszer nem használja ki kellően a kedvező alkalmat a változásra, időt veszít és betokosodik.
A gazdaság az úgynevezett holland betegségtől szenved. Az olajdollárok nem jutnak el a reálszférába. Korántsem az elvárható arányban segítik a termelés modernizálását, nem teremtődnek általa új munkahelyek. A leglátványosabban a valóban elképesztő méreteket öltő építkezésekben jelenik meg a magas olajár, ám ez a fellendülés nem hatja át a gazdasági rendszer egészét. S ami még aggasztóbb, Oroszország ma jobban függ az olajtól, mint néhány éve. Ilyen körülmények között pedig egyelőre nem lehet vonzó példa ez a birodalom sem a posztszovjet térség számára.
Oroszország stabilizálásával, nemzetközi presztízsének emelésével Vlagyimir Putyin kétségkívül letette a névjegyét, modernizátorként azonban még bőven van mit tennie. Történelmet írhatna, ha például sikerülne megszabadítania az országot a bürokratikus kontroll nyomasztó igájától. A virágzó csinovnyikvilág ugyanis egyértelműen visszahúzza Oroszországot – sokszor még a Kremlt is –, fékezi a változásokat, ami talán az orosz modell vonzóvá tétele előtt álló legnagyobb akadály. Hiába működnek ugyanis a nagy cégek ugyanúgy, mint nyugaton, az állam szakmaiságban ettől még jócskán lemarad. Az eredmények tehát elvitathatatlanok, az út azonban hosszú, ezért aligha válna Oroszország előnyére, ha sikertelen utódlási forgatókönyv következtében megtörne a mostani, lassan erőre kapó lendület. Mindez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy Putyinnak 2008 után is elnöknek kell maradnia, államférfiúi bölcsességének mércéje lesz azonban, hogy miként tudja legalább a jelenlegi hatékonyságot megőrizve hitelesen megoldani a váltást a hazai és a nemzetközi közvélemény előtt is.
Az elmúlt esztendő geopolitikai értelemben is lezárni látszik a posztszovjet átmenet éveit, mivel a korábbi kapkodás és esetlegesség után Oroszország két fronton is átgondolt választ adott az alapvető kihívásokra. Nyugati határai mentén – úgy tűnik – az északi vezeték építésének megkezdésével, az Ukrajnával folytatott gázárháború üzenetével vagy a Törökországgal erősödő energetikai együttműködés révén sikerült megakadályoznia egyfajta amerikai elképzelések szerint alakuló „egészségügyi kordon” létrejöttét, amely megbénította volna Moszkva gazdasági és politikai közeledését Európához, délen pedig semlegesítette az Oroszország hátsó udvarának felrobbantására, Közép-Ázsia destabilizálására tett kísérleteket.
Aligha lehet véletlen, hogy a Kremlnek egy időben sikerült megoldania e két fontos feladatot. Mindez arra utal, hogy elmúlt a szovjet bomlás utáni reformok első éveinek tétovasága, Moszkva számot vet az új realitásokkal, s ezeknek megfelelően koncentrálja erőfeszítéseit. Nem véletlen tehát, hogy a Kreml külpolitikája szép lassan levetkőzi posztszovjet jellegét, és egyre inkább orosszá válik. Ennek jellemzői, hogy Moszkva, leszámolva a szovjet reflexekkel, nem ragaszkodik a posztszovjet térség formális összetartásához, bizonyos értelemben képes elengedni Ukrajnát, miközben új, modernebb eszközökkel igyekszik megőrizni, illetve visszaszerezni befolyását közvetlen érdekszféráiban. Ilyen a gazdasági térnyerés, az Oroszországot a világ legfontosabb szereplői közé visszaemelő energiapolitika, amely korántsem csupán a zsarolás lehetséges eszköze, jóval inkább a megkerülhetetlen és megbízható partner imázsának erősítése. De ilyen a közvetlen környezetében látványos kulturális nyomulás is, a térségbeli modernizációs központtá válás fontosságának érzékelhető felismerése. Közép-Ázsiában inkább a biztonságot, a stabilitást garantálni képes hatalomként erősít a Kreml – érzékelhető sikerrel. Vége tehát az automatikus nemek korszakának, s szemmel látható a külpolitikai eszköztár bővülése.
Ennek látványos eleme a keleti kapcsolatok normalizálása, a nyitás Kína, India felé, a fellépés az iszlám jó barátjaként és védelmezőjeként, valamint a közel-keleti aktivizálódás is, amelyet jelez a Hamász meghívása vagy az iráni játszmában játszott szerep. Mindez nem jelent okvetlenül Amerika-ellenességet, inkább az odadobott kesztyű felvételét, egyfajta versengést. Tapasztaltuk – lásd 2001. szeptember 11. –, milyen szoros partnere lehet a pragmatikus Moszkva Washingtonnak. Egyértelmű viszont az orosz külpolitika európai irányultsága, ami nem csupán a gazdasági értelemben vett egymásrautaltságon, a biztonságpolitikai közös érdekeken alapszik, hanem a keresztény kultúra közösségén is.
Putyinnak pragmatikus alapon sikerült megteremtenie a kül- és belpolitika egységét, hatékony együttműködését is, amelyet leginkább talán azzal az egykor Amerikára kitalált szlogennel lehetne érzékeltetni, hogy ami a Ford érdeke, az magáé Amerikáé is. Ez a belső kohézió érvényes olyan értelemben is, hogy nincs nyilvánvaló ellentmondás az ország ereje és ambíciói között. Egyetérthetünk a moszkvai Ekszpert hetilap elemzőjével, aki úgy látja, a Kreml láthatóan tisztában van az ország reális lehetőségeivel, mozgásterével, és kis lépésekben igyekszik viszszaszerezni az elvesztett befolyást, szakítva a nosztalgikus mítoszokkal és a fóbiákkal egyaránt. Ebben az összefüggésben természetes, hogy Moszkva igyekszik meglovagolni az energiatartalékok világpolitikai felértékelődésének hullámát, és globális értelemben is táplál bizonyos ambíciókat, amelyeket a másik oldalról – megint csak érthető módon – megpróbálnak letörni. A külpolitika sem szolgál mást, mint a fő célt: egyrészt az integrálódást a világgazdaságba, másrészt az orosz államiság erősítését. Egyértelműnek látszik, hogy minden más út, az elvakult nyugatosság, a primitív bezárkózás és az agresszív imperializmus is járhatatlan.
Oroszország következetesen halad a Putyin-korszak elején kijelölt irányba. Mindez mérsékelt liberalizmust jelent a gazdaságban, a nemzeti érdekek határozott védelmét a politikában, és ésszerű célok kitűzését a katonai szférában. Mindez az energiatartalékokra építve mindenképpen előreviszi az országot, amely az utóbbi években vitathatatlanul a legnagyobb eredményként mutathatja fel, hogy a kilencvenes évek káosza után végre stabilizálódott kül- és belpolitikai értelemben egyaránt.
origo.hu
Ez az oka annak, amiért Gyurcsányt ilyen hirtelen eltakarították
