Ehelyett a bíró levelet küldött a szövetkezet elnökének, amelyben a korábban már rendelkezésére bocsátott dokumentumokat kért be, valamint a szövetkezet tagjainak jogi státusát kérte okiratokkal igazolni. Az ügy hátterében egy tizenkét évvel ezelőtt, vélhetően törvénysértő módon végrehajtott privatizációs ügylet áll. A törvénysértő magánosításból a szövetkezetnek okozott kár megtérülését akadályozza – jogerős és nem jogerős bírósági döntésekkel igazolható módon – a teszetosza magyar igazságszolgáltatás immár tizenkét esztendeje. De a szövetkezet tagjai nem adják fel…
Az Innobau szövetkezet felszámolási eljárásba sodródásának hátterében a Fővárosi Faipari Kiállításkivitelező Kft. (FFKK) 1994-ben végrehajtott privatizációja áll. Ez a cég még állami vállalatként került üzleti kapcsolatba 1989 őszén az Innobau szövetkezettel, amely ingatlanfejlesztési, generálkivitelezési feladatok elvégzését vállalta a ’89 nyarán súlyos tűzkárt szenvedett vállalat Gyáli úti telephelyén. Az üzlet előnyös volt a forráshiányos, csődhöz közeli állapotba került állami cégnek, amely termelőtevékenységének befejezésére kényszerült a tűzkár miatt, és első látásra kedvezőnek tűnt az Innobaunak is. Az Innobau vállalta az épületegyüttes tűzkár utáni helyreállítását. Ezen túlmenően 1990. szeptember 5-én az FFKK-val szindikátusi szerződést kötött a helyreállított ingatlan üzemeltetésére, valamint az ingatlan hasznosítását végző menedzserközpont felállítására. Ezt a szindikátusi szerződést immár a megkötött társasági szerződés alapján az FFKK-val közösen megalapított Trade Expo Kft. képviselője is aláírta. Az utóbbi céget a menedzserközpont működtetésére hozták létre.
Elhallgatott adósság
Az említett szindikátusi szerződés kitér a ferencvárosi Gyáli út 3/B szám alatti ingatlanon lévő épületek egy részének hasznosítására is bérleti jogviszony keretében. A közös cégben az anyavállalatnak, az FFKK-nak 51 százalékos, az Innobau szövetkezetnek 49 százalékos tulajdonjoga volt.
Százmillió forintos munkával állította helyre a szövetkezet a leégett épületeket az együttműködés keretében. A tartozás egy részét a vállalat úgy törlesztette, hogy 30 éves időtartamra használati jogot adott a szövetkezetnek az úgynevezett T szárnyra.
A kilencvenes évek elején az FFKK felhagyott a faipari alaptevékenységgel, és felélte a vagyonát. 1992 májusában az állami vállalat jegyzőkönyvben ismerte el az Innobau által elvégzett munkák értékét. Elismerte, hogy 44 millió forintba került az Innobaunak az emeletráépítés a T szárnyra, illetve hogy a tűzkár miatti helyreállítás költségeiből még nettó 61 millió forintot nem térített meg. Egy évvel később, 1993 tavaszán a százmilliós ráfordításból megvalósult beruházás értékét az Állami Vagyonügynökség képviselője egy jegyzőkönyvben ismét megerősítette, és egy igazságügyi szakértői véleményre hivatkozva 200 millió forint körüli értékre becsülte.
Ilyen előzmények után hirdette meg az ÁVÜ által megbízott Cél Rt. az időközben kft.-vé átalakított FFKK privatizációs pályázatát 1993. október 11-én úgy, hogy elmulasztotta a tenderkiírásban feltüntetni az ingatlan vagyon egy részét 30 évig terhelő használati jogot, illetve rendezni az állami vállalat tartozásait. Az Innobau több ízben levélben tájékoztatta a privatizációs pályázatban érdekelt ÁVÜ-t, a privatizációs eljárást lefolytató Cél Rt.-t a pályázati kiírás hiányosságairól, az állami céggel szembeni elismert követeléséről, az ingatlanon fennálló használati jogáról.
Tekintve, hogy bejelentéseire a szövetkezet semmilyen visszajelzést nem kapott, kárenyhítési célból a szövetkezet két vezetője, Varga József és Gyenes László által jegyzett Innobau Szerviz Kft. beadta privatizációs pályázatát 1993. december 28-án. Mint utóbb kiderült, egyedül ők nyújtottak be érvényes pályázatot, ám 1994. január 5-én a kft. értesítést kapott, hogy kizárták. Ennek indoka pedig az volt, hogy az Innobau szövetkezet mint hitelező a Népszabadságban egész oldalas fizetett hirdetésben tájékoztatta a közvéleményt az ÁVÜ helyett a privatizációs pályázat hiányosságairól, és ezzel – legalábbis a vagyonügynökség nevében eljáró bizományos Cél Rt. szerint – megsértette a pályázati eljárás titkosságát. Ez igen figyelemreméltó, hiszen a „titkolni való tény”, amit világgá kürtölt az Innobau, éppen az elhallgatott adósság volt, amiről nem adott számot a pályázati kiírás.
A pályázat kiírója az Innobau szövetkezet elnöke, Varga József szerint olyan „apróságokat” hallgatott el, mint hogy a szövetkezet a privatizálandó telephelyen 46 darab olyan telefonfővonalat üzemeltet, amelyet ő épített ki, továbbá tájékoztatást ad a már említett 61 milliós követeléséről, a 30 éves használati jogáról, valamint egy ingatlanrészt terhelő banki jelzálogjogról, hogy csak a legfontosabbakat említsük.
A Cél Rt. nem örült annak, hogy a szövetkezet helyette dolgozik és ad korrekt tájékoztatást a privatizációra meghirdetett vállalat valódi anyagi és jogi helyzetéről, sőt kapóra jött számára, hogy a korrekt információk birtokában lévő Varga József által is jegyzett egyetlen érvényes pályázatot benyújtó céget kizárja a versenyből.
Nem csoda, hogy alig volt jelentkező, hiszen mint azt Gyenes László, az Innobau szövetkezet irodavezetője elmondta: a kilencvenes évek elején nagyon kevés olyan hazai vállalkozó-befektető volt, aki több tízmillió forint saját tőkével (készpénzzel) rendelkezett, ráadásul a tömegesen meghirdetett privatizációs tendereken szereplő állami vállalatok valódi értékét szinte kizárólag csak az eladó vállalat menedzsmentje ismerte. Súlyosbította a helyzetet, hogy a tenderkiírások nagyon sok esetben nem adtak korrekt tájékoztatást, sőt ma már megállapíthatjuk, hogy számos esetben kifejezetten félrevezetők, fogalmazhatnánk úgy is, hogy a kebelbeli barátoknak kedvezve, falból kiírt pályázatok voltak.
Ezt bizonyítja a FFKK privatizációja is, amelyet 222 millió forint – a jegyzett tőkének megfelelő – irányáron hirdettek meg. A társaság vagyona a vagyonmérleg szerint 323 millió forint volt. A faipari vállalat alaptevékenységét ekkor már alig-alig folytatta, ugyanakkor ingatlan vagyona akkori piaci értékét figyelembe véve is igen jelentős volt. A Gyáli úti telephelyet az Innobau szövetkezet megbízásából 1994-ben egy szakértő cég 900 millió forintra becsülte, ezen kívül a cég tulajdonában volt egy agárdi 1500 négyzetméteres beépített üdülőingatlan, a Gubacsi úton egy másfél hektáros és a Teleki utcában egy 0,8 hektáros ingatlan, ez utóbbiak együttes értéke meghaladta a félmilliárd forintot.
Üzletkötés villámgyorsan
Vagyis ha az ÁVÜ bizományosa a jó gazda gondosságával jár el, akkor ezt a céget nem hirdethette volna meg 1,3 milliárd forintos irányár alatt. Nem volt ugyanis privatizációs kényszer, hiszen az állami vállalat nem volt csődhelyzetben, vagyis képes lett volna megőrizni az ingatlan állagát a valódi vevő megjelenéséig. De nem ez volt a cél.
Visszatérve a privatizációs pályázatra, normális körülmények között azzal kellene folytatnunk a történetet, hogy az eljárást eredménytelennek nyilvánították (még ha ezt az egyetlen pályázó cég jogi úton vitathatta volna is), és kiírták az új pályázatot a budapesti felfutó ingatlanárakra tekintettel új, korrekt ingatlanérték-becslések beszerzésével. De nem így történt.
A Gyáli úton addig bérlőként jelen lévő McDonald’s Hungary Kft. mind ez ideig ismeretlen körülmények között vevőjelöltnek lépett elő. Mint említettük, az Innobau szövetkezet is a Gyáli úti telephelyen működik, így a titkolózás ellenére is tudomást szerzett a McDonald’sszal megkezdett vevőtárgyalásokról.
Minden létező illetékes fórumra elküldték tiltakozásukat a törvénysértés miatt, de érdemi választ nem kaptak. Később kárenyhítés céljából legalább azt szerették volna elérni, hogy az elvégzett munkájukért járó pénzt valaki kifizesse, mégpedig a privatizációs szerződés megkötése előtt, vagy az adásvételi szerződésben kössék ki, hogy az új tulajdonosnak kell rendeznie a megvásárolt cég tartozását. Ám egyik megoldást sem sikerült elérniük.
A McDonald’s Kft. vezetése érezte, hogy a privatizáció nem teljesen tiszta, ezért még az aláírás előtt 1994. március 24-én levelet írt az Innobau szövetkezetnek, amelyben kérte, hogy vonja vissza az összes bírósági beadványát. A McDonald’s Kft. ügyvezetője, Fazekas Endre a levélben kijelentette, hogy ha „az Innobau szövetkezet és Innobau Service hitelt érdemlően igazolni tudja, nincs akadálya (sic!) a McDonald’s Kft. és az ÁVÜ közötti szerződés aláírásának, és mint tulajdonos azonnal abban a jogi helyzetben vagyunk, hogy érdemi tárgyalásokat folytassunk Önökkel a fennálló problémák mindkét fél érdekét figyelembe vevő megoldása érdekében”. Köznyelvre fordítva a szöveget ez azt jelenti, hogy ha a privatizációs pályázatból kizárt cég nem gördít jogi akadályt a szerződés aláírása elé, akkor kifizetik neki a jogos követelését.
A szövetkezet vezetői – pestiesen szólva – nem akkor szálltak le a falvédőről, bizony minden lehetőséget megragadtak arra, hogy akadályt gördítsenek a privatizáció elé, hiszen jól látszott a semmitmondó válaszlevelekből, hogy fizetni senki nem akar nekik.
Tehát a megadott határidőig érvényes pályázatot senki se nyújtott be, pontosabban csak az Innobau szövetkezet vezetőihez köthető Innobau Service Kft., de mint említettük, a cég úgymond titkot sértett, ezért kizárták. A Cél Rt. törvénysértő módon opciós szerződést kötött 1994. március 29-én, ebben vételi jogot biztosított a McDonald’s Magyarország Kft.-nek az FFKK Kft. 222 millió forint névértékű üzletrészére, vagyis a pályázati kiírásból következően a cég 100 százalékára. Ugyanezen a napon egy másik szerződést is nyélbe ütöttek a felek, amelyben a privatizálandó cég üzletrésztulajdonát ruházták át a vevőre.
Hogy életszerű legyen az eladás históriája, mondjuk délelőtt a Cél Rt. opciós vételi jogot engedett a cégre, elmentek ebédelni, ezalatt a McDonald’snál úgy döntöttek, hogy azonnal élnek opciós jogukkal, és kora délután – hogy a munkaidő végére a titkárnő is el tudja végezni a másik szerződés gépelési munkáját – meg is kötötték az üzletrész-átruházási szerződést. Talán ez volt a legrövidebb időtartam alatt beváltott opciós jog a magyar privatizáció történetében.
A március 29-i szerződésben rögzítik a cég vagyonát terhelő peres ügyeket és kötelezettségeket, amelyekett Gyenes Lászlónak, az Innobau irodavezetőjének elmondása alapján az ÁVÜ munkatársai március elején lázas igyekezettel mértek fel a telephelyen. Vagyis az okozhatta a privatizációs pályázat kiírásának botrányos pongyolaságát, hogy se az ÁVÜ, se a Cél Rt. nem tudta vagy nem akarta tudni, milyen kötelezettségek terhelik az FFKK-t, pedig a cég az Innobaun kívül például egy Profit Bt. névre hallgató társaságnak is tartozott, amit olyan korrektül rögzítettek is a március 29-i szerződésben.
Az ítélet megsemmisítve
Tekintettel arra, hogy sem az ég nem szakadt rá a Cél Rt. székházára, sem a McDonald’s háza táján nem csapott be a ménkű, és az ÁVÜ sem reagált semmit az Innobau beadványaira, ráadásul időközben a történet pártállami kötődésű főszerepelőihez közel álló MSZP megnyerte a ’94-es választást, nem volt semmi akadálya annak, hogy 1994. május 17-én egy egyoldalas, úgynevezett Kiegészítő megállapodás címen írt szerződésben Kovácsné Egedi Éva a Cél Gazdasági Rt., valamint Fazekas Endre a McDonald’s Kft. nevében megállapítsák, hogy létrejött az adásvétel. Ennek pedig leglényegesebb pontja úgy szól, hogy az eladó, vagyis a Cél Rt. szavatosságot vállalt az eladott cég per-, teher- és igénymentességéért, sőt szavatolta azt is, hogy a cég vagyonát nem terheli harmadik személy vételi, visszavásárlási vagy bármilyen más joga. Vagyis egy tollvonással mentesítették a McDonald’sot a március 29-i szerződésben még kikötött helytállási kötelezettségei alól. Ezt a Cél Rt. nevében Kovácsné Egedi Éva szavatolta.
A szerződést egyébként a Cél Rt. az ÁVÜ-vel kötött különmegállapodása alapján köthette meg. Ennek ellenére nyitott kérdés ma is, hogy az ÁVÜ jóváhagyta-e egyáltalán az ügyletet, illetve ha jóváhagyta, milyen tartalommal hagyta jóvá, hiszen az adásvételi szerződés megkötése után az ÁVÜ nevében több vezető, köztük Hajdú László igazgató, Lascsik Attila vezérigazgató, Bartha Ferenc kormánymegbízott is hasonlóan nyilatkozott hivatalos levél formájában, miszerint az új tulajdonosnak kell kifizetnie az Innobau szövetkezet követeléseit.
Mind a mai napig senkit nem zavart, hogy a McDonald’s a kiírásban megszabott határidőig nem nyújtott be semmilyen pályázatot, vagyis nem volt érvényes pályázó. Senkit nem zavart, hogy tehermentesen adták át a cég ingatlan vagyonát, holott az illetékesek tudták, hogy annak késedelmi kamatok nélkül nettó 61 millió forint tartozása van. Senkit nem zavart, a McDonald’sot sem, az ingatlan egy részén fennálló harmincéves használati jog. Erről az eladók ugyanis, mint utóbb kiderült, elmulasztották értesíteni a vevőt.
Utólag már jól látható, hogy igazuk is volt, hiszen az „eredeti tőkefelhalmozás” éveiben nem az volt a cél, hogy mindenki jól járjon, az adós örömmel fizessen, a hitelező megkapja, ami neki jár, hanem az, hogy a külföldi befektető érezze jól magát nálunk a legjobban, az ő étvágyát elégítse ki az állami vagyonkezelő a privatizáció keretében, hiszen ő hozza a valutát, arra meg nagyon nagy szüksége van az ész nélküli eladósítással a csőd szélére sodort országnak.
Vagyis a törvénysértő módon kötött privatizációs ügylet semmisségi okra hivatkozva a polgári törvénykönyv alapján bárki által mind a mai napig megtámadható volna, ám sajnálatos módon a bíróságok az ilyen privatizációs ügyleteknél úgy értelmezik a „bárkit”, hogy az csupán az ügyészség lehet. A csillebérci úttörőingatlan ügyén kívül eddig nem nagyon talált a magyar ügyészség semmisségi ok miatt megtámadható privatizációs ügyletet, jogállamunk nagy dicsőségére.
Természetesen az érdeksérelmet szenvedett fél – csakúgy, mint a híres-hírhedt növényolajügyben –, az egyetlen érvényes pályázatot benyújtó Innobau szövetkezet is megtámadta semmisségi okra hivatkozva az inkriminált szerződést 1994 tavaszán a Fővárosi Bíróság előtt. A bíróság ezúttal fergeteges tempóban három nap alatt ítéletet hozott, amelynek tanulságait egyszer, normálisabb viszonyok között, elrettentő példaként fogják tanítani a joghallgatóknak, ugyanis a privatizációs szerződés érvényességét támadó kereset elutasításának indokolása szerint „a szerződésből eredően a panaszost kár nem érte, ezért kártérítés sem jár neki”. Az, hogy a „panaszos” nem kártérítést kért, nem zavarta a bírót, az viszont nagyon zavarhatta, hogy egy privatizációs szerződés semmisségének kimondását akarják tőle. Az elmúlt évtized tapasztalatai alapján mi megértjük a bírót. Biztos nem volt neki könnyű az iratellenes ítélet megszövegezése.
Értelmes, sokat tapasztalt polgárok lévén a magyar „panaszosok” igen hamar megértették, hogy a magyar privatizációs eljárások törvényességének elbírálását nem érdemes a magyar bíróságoktól várni, mert azok az új, külföldi tulajdonosok érdekében, ha kell, fittyet hánynak a magyar jogra is meg a hazai pályázati eljárásokból kirekesztett magyar tulajdonban lévő cégek érdekeire is. Nem fellebbeztek hát az ítélet ellen.
Az Innobau szövetkezet vezetői aludtak néhányat a három nap alatt született elutasító bírósági ítéletre, majd a Legfőbb Ügyészségtől próbáltak jogorvoslatot szerezni, hiszen ha a bíróság úgy látja, hogy a szövetkezetet nem érte kár, ez még nem jelenti azt, hogy az államot sem érte. És az államnak okozott kár bizonyára felkelti az ügyészség érdeklődését. De nem így történt. 1995. április 5-i keltezéssel Orbán Lászlóné legfőbb ügyészségi ügyész a következő válaszlevelet írta Varga Józsefnek, az Innobau elnökének: „A Legfőbb Ügyészséghez benyújtott, a Fővárosi Faipari Kiállításkivitelező Vállalat privatizációjával kapcsolatos beadványára értesítem, hogy az ügy vizsgálata nem tartozik a Legfőbb Ügyészség hatáskörébe. Kérelmét elintézés végett a hatáskörrel rendelkező Állami Vagyonügynökséghez áttettem.”
Vagyis az ÁVÜ-re bízta az ügyész a vizsgálatot az ÁVÜ tudtával és asszisztálásával lefolytatott privatizációs ügyben. Olyan ez, mintha az ügyészség egy gyilkossági ügyben a hatáskörrel rendelkező gyilkosra bízná a bűnügyi nyomozást. Ez volt az a pillanat, amikor az ügyészség intézkedése azt az önvédelmi reflexet váltotta ki a szövetkezetiekben, hogy ösztönösen feltartották a kezüket: a jogállam teljes fegyverzetével szemben képtelenek tovább harcolni a törvényes rend fenntartásáért, ha sem az akkor még szignalizációs kötelezettséggel (bűncselekmény felmerülése esetén feljelentési kötelezettséggel) rendelkező bíróságot, sem az ügyészséget nem érdekli a nemzeti vagyon ellen, a magyar állampolgárok kárára elkövetett bűncselekmények alapos gyanúja.
Ekkor már nem maradt más célja a szövetkezetnek, mint hogy legalább a 61 millió forintos elismert követelését behajtsa a cég új tulajdonosán, a McDonald’s Kft.-n.
Az Innobau 1993-ban fizetési meghagyást bocsátott ki az FFKK Kft.-nek, amely nem fizetett, ezért az Innobau 1994-ben pert indított az adós cég ellen a Fővárosi Bíróságon. Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította, ezt az ítéletet a másodfokon eljáró bíróság helybenhagyta, majd 1998 novemberében a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati eljárás keretében a jogerős ítéletet az ítélkező bíróságok által elkövetett súlyos eljárási szabálytalanságok miatt megsemmisítette, és visszautalta az elsőfokú bíróságnak, új eljárás lefolytatását elrendelve. A Legfelsőbb Bíróság ítéletében arra kötelezte a perben álló feleket, hogy számoljanak el egymással. (Mintha az adós cég egyezségi készségének a hiányában a felperes nem éppen ezért fordult volna a bírósághoz. A Legfelsőbb Bíróságnak egyébként vélhetően éppen a súlyos eljárási hibák miatt nem volt törvényes módja érdemben döntést hozni, vagyis ítélettel kötelezni az adóst a tartozása megfizetésére.)
A megismételt peres eljárásban az első fokon eljáró Fővárosi Bíróság 2003. szeptember végén ismét hozott egy nem jogerős ítéletet. Újra elutasították a felperes keresetét. Az ítélet indokolása szerint a bíróság nem tartotta megalapozottnak a felperes Innobau 61,6 millió forintos követelésének jogosságát. Az elsőfokú bíróság tehát fittyet hányt a Legfelsőbb Bíróság ítéletére, amely lényegében megállapította a peres követelés jogosságát, csak a bírósági eljárás során a bíróságok által elkövetett durva jogsértés miatt nem dönthetett a kártérítési összegről. Ezért írta elő az elsőfokú bíróságnak a peres felek közötti elszámolásról az ítélet meghozatalát.
Az ismét másodfokon történő jogorvoslat során 2004. március végén – az időközben lezajlott bírósági reformnak köszönhetően – immár a Fővárosi Ítélőtábla járt el, és nem tehetett mást, mint amit korábban a Legfelsőbb bíróság. Ismét megsemmisítette a jogsértő ítéletet, és – már harmadszor – újra az elsőfokú bíróság hatáskörébe utalta vissza az ügyet.
Nem maradt más lehetősége a Fővárosi Ítélőtáblának, mint hogy megsemmisítse az ítéletet, hiszen időközben kiderült, az Innobau szövetkezet ellen 2003. július 17-én jogerősen elrendelték a felszámolási eljárást, vagyis az elsőfokú ítélet meghozatalakor az Innobau ügyvédje már nem is képviselhette volna a felperest. Csakhogy az Innobau szövetkezet nem értesült az ellene jogerősen elrendelt felszámolási eljárásról. Mint utóbb kiderült, a szövetkezet egy korábbi adótartozása miatt került igen nehéz helyzetbe. Miközben tíz éve küzdött a követelése behajtásáért, a 60 millió forintos kinnlevősége megrendítette a korábban prosperáló cég pénzügyi gazdálkodását, és adótartozást halmozott fel. Az adóhatóság egy ideig türelmes volt, ezt a Legfelsőbb Bíróság 1998-ban hozott ítélete is megalapozhatta, hiszen az ítélet kimondta, az Innobaunak jár a munkájáért a pénz, a kérdés csak az, hogy pontosan mennyi. Vagyis már-már úgy tűnt, sikerrel zárul a per, így az adóhatóságot is sikerült megnyugtatni egy ideig.
Mivel azonban a teszetosza bírósági eljárás következtében az Innobau szövetkezet öt évig ezután sem tudta kifizetni az APEH-nek a tartozását, az adóhatóság türelme 2003-ra végleg elfogyott. Az APEH felszámolási eljárást kezdeményezett kinnlevősége behajtása érdekében.
Tíz esztendő is kevés volt
A felszámolási eljárás elrendelése miatt a folyamatban lévő peres ügybe belekeveredett tehát egy újabb szereplő, a bíróság által kijelölt felszámolóbiztos. A felszámoló eleinte igyekezett tekintettel lenni az időközben milliárdos nagyságrendűre dagadt peres követeléssel rendelkező szövetkezeti tagok tulajdonosi érdekeire, s a folyamatban lévő peres ügy vitelét az Innobau nevében eljáró ügyvédre bízta.
Az ügyvéd 2004. október 8-án délelőtt aktákkal a hóna alatt meg is érkezett az immár harmadszor első fokon tanyázó ügy tárgyalására a Fővárosi Bíróságra, ám kiderült, hogy feleslegesen, hiszen a tárgyalóteremben azzal kellett szembesülnie, hogy mégsem ő képviseli az Innobaut, hanem a felszámoló cég egyik munkatársa, akit az Innobau ügyvédje minden igyekezete ellenére nem tudott jó szívvel üdvözölni, hiszen soha nem találkozott vele, sem a bíróságon, sem az ügyvédi kamarában. A felszámoló ugyanis a bonyolult ügy képviseletével a cég egyik jogi végzettséggel nem rendelkező munkatársára bízta a milliárdosra dagadt követelés perbeli képviseletét. Neki ráadásul ideje sem volt, hogy legalább egy héttel korábban átvegye az ügyvédnőtől a peres ügy aktáit, hogy egyszer el tudja olvasni.
Mindazonáltal a tárgyalás rendben lezajlott, a peres felek ki tudja, hányadszor elismételték álláspontjukat az ügyről, aztán hazamentek.
A szövetkezet tagjai, miután megtudták, mi történt a bíróságon, megriadtak a lehetséges következményektől, attól, hogy kiszorultak a perből. Ezért Varga József, az Innobau szövetkezet elnöke 2005. január 31-én egyezséget kötött az egyetlen hitelezővel, az APEH-hel a tartozás magánvagyonából történő kiegyenlítésére. Az egyezségi tárgyalásra természetesen meghívták a szövetkezet felszámolóját is, aki érthetetlen módon nem ment el.
Az egyezségről az APEH tisztviselője és a szövetkezet elnöke hivatalosan tájékoztatta a felszámolót, majd a felszámolást elrendelő bírót, aki a felszámolási eljárás törvényességét is felügyeli, és kérték a szövetkezet elleni felszámolási eljárás megszüntetését. Időközben az adótartozást kiegyenlítették, ám az immár egyetlen fillér adóssággal sem rendelkező szövetkezet a mai napig – vagyis törvénysértő módon immár több mint egy éve – felszámolási eljárás alatt áll. Ha az ügyben érintett valamennyi fél – a felszámolót felügyelő bírót is beleértve – a jog szerint jár el, a szövetkezet már rég visszakerülhetett volna tagjainak ellenőrzése alá. Ezzel szemben a szövetkezet vezetősége ma egyszerre folytat ádáz jogi harcot a felszámolóval, az adósaival és a felszámolót felügyelő bírósággal.
Tíz esztendő is kevés volt a magyar törvénykező bíróságoknak arra, hogy egy viszonylag egyszerű ügyben jogerős ítéletet hozzanak.
Áprilisban újrakezdik
Időközben a Legfelsőbb Bíróság által fizetésre kötelezett egyik alperes, vagyis adós alvilági módszerekre emlékeztető módon önkényesen feltörte a felperes Innobau szövetkezet irodáit, és elvitt szinte mindent, ami mozdítható: az iratokat, az irodai berendezéseket, páncélszekrényeket, telefonközpontot, a bútorokat is. A betöréses lopás ügyében a szövetkezet vezetői a rendőrséghez fordultak segítségért, ám a rendőrség az ügyet birtokháborításnak minősítette, és áttette az ebben illetékes IX. kerületi polgármesteri hivatal birtokvédelmi ügyosztályához. A szabálysértési üggyé szelídített betöréses lopási ügy megjárta a bíróságot, amely annak rendje s módja szerint el is rendelte az eredeti állapot helyreállítását. Az ilyen birtokvédelmi ügyben hozott ítéleteket azonban az önkormányzat jegyzői hivatalának kellene végrehajtania, ám a hivatal ebben az esetben fütyült a jogerős bírósági ítéletre. Ami nem csoda, hiszen az időközben felszámolás sorsára jutott szövetkezet esetében a felszámolónak kellene eljárnia a bírósági döntés végrehajtatása érdekében, de esetünkben a felszámoló semmit sem tett.
Talán éppen az ilyen és ehhez hasonló elmulasztott felszámolói „intézkedések” miatt kapott 2005 júliusában a felszámoló kemény hangú figyelmeztetést a felügyeletét ellátó bírótól. Amint a végzésből kiderül, a 2003 óta felszámolás alatt álló cégről a bíró nem tudja, hogy működik-e, s hogy erre a felszámoló adott-e engedélyt. A bíróság igazolást kér arról, hogy csődbűntett miatt a felszámoló feljelentette-e a szövetkezet elnökét, mint ahogy arról őt korábban tájékoztatta. Ami annak a ténynek ismeretében, hogy ekkor már – a 2005. február elején az egyetlen hitelezővel kötött egyezségből következően, amiből egy hivatalos dokumentumot a bíróság is kapott – egy fillér adóssága sincs a cégnek, vicces kérdés. Persze nem kizárt, hogy ebben a zűrzavaros világban úgy is el lehet követni a csődbűntettet, hogy az ember nem tartozik senkinek.
A szövetkezet elnökét egyébként valóban feljelentette a felszámoló, ám a büntetőeljárást bűncselekmény hiányában megszüntették. A viszontválasz is megtörtént azóta a felszámoló elleni hamis vád miatt tett feljelentés formájában.
A bíró egyébként végzésében számon kéri a felszámolón azt is, hogy milyen peres és végrehajtási ügyei vannak. Ezek között a legérdekesebb a milliárdos Kapolyi László által elnökölt MSZDP-vel szembeni – jogerős ítélettel alátámasztott – 2,3 milliós követelés, amely kamatokkal együtt ma már 60 milliót is kóstálhat. Ám ki tudja, miért, valahogy a felszámolónak mind a mai napig nem sikerült behajtania a párton a követelést, pedig az jócskán fedezte volna a szövetkezet 17 milliós adótartozását, valamint a felszámoló áldásos tevékenységének finanszírozását.
A bíróság végül „kifejezetten figyelmezteti a felszámolót, hogy mulasztása esetén a bíróság felszámolói tisztsége alól fel fogja menteni, továbbá arra, hogy a csődbűntettet a felszámoló is elkövetheti” – bármit is jelentsen ez jogi bikkfanyelven. Tehát egyfelől a bíró ötleteket ad a felszámolónak az elnök elleni büntetőfeljelentés alátámasztására, másfelől figyelmezteti a felszámolót az általa esetleg elkövetett csődbűntett lehetőségének veszélyeire. Eközben a szövetkezet tagjai a felszámolási eljárás megszüntetését várják ugyanettől a bíróságtól.
A következő elsőfokú tárgyalás április 25-én lesz egy új bíró beiktatásával a Fővárosi Bíróságon.
Ebben az ügyben bármi megtörténhet…
origo.hu
Nem a jegybank hölgymunkatársának fenyegetése az első: bemutatjuk Magyar Péter agresszív természetét
