A háború befejezése után, a politikai élet megindulásával egy Bocskor Ádám nevű magántanár a kisgazdapárt képviseletében pályázott a Törvényszéki Orvostani Intézet élére. Tamáska Loránd szerint jó ember volt, de olyan, akire nem lehetett semmit sem rábízni. Előbb mindig megkérdezte a boncsegédet, úgy van-e, ahogy gondolja. Később Vitray Antal lett a professzor, aki kifúrta Bocskor Ádámot a posztjából. Vitray is csak rövid ideig irányította az intézetet. (Mellesleg amikor Orsós feljött Debrecenből 1935-ben, mindkettejüket eltávolította az intézetből.) Vitray már korábban maga mellé vette Kelemen Endrét, amikor a Markó utcai Fővárosi Bíróság hivatalos törvényszéki orvos szakértője volt. Kelemen végigstatisztálta Nagy Imre és társai perét és kivégzését. Vitray azt remélte, hogy ha Kelemennel dolgozik együtt, ő majd megvédi az esetleges vádaskodásoktól.
Szalonbolsevikok
– Kelemen a húszas években tanársegédként Pécsett dolgozott rövid ideig – említette Tamáska Loránd –, de bizonyos pénzügyi manipulációk miatt eltávolították onnan. Ezután Pesten folytatta tevékenységét. Volt neki egy szövettani magánlaboratóriuma, emellett szanatóriumok számára készített szövettani vizsgálatokat. Főleg azonban abortuszokat végző orvosokkal dolgozott együtt, s ezeknek adott bizonyítványt, azt állítva, hogy a beküldött kaparék méhgyulladás jeleit mutatta, tehát a kollégáknak kötelességük volt a méhet kiüríteni, mert fertőzés, halálos betegség veszélyeit rejtette magában. Kelemenről mindenki tudta, hogy nagy üzletember: a Filaxia szérumtermelő gyár orvosa volt, azonkívül anyatejgyűjtő állomást rendezett be Újpest határában egy alagsori helyiségben, amelyet proletárasszonyok kerestek fel, s kaptak zsíros köménymaglevest, majd azoknak a gazdag nőknek szállította a tejet, akik nem akartak szoptatni. Azt hiszem, először a szociáldemokrata Ries István (1945 után igazságügy-miniszter – K. A.) támogatta Kelement, aki később az ÁVO bizalmi embere lett, ahogy Alapy Gyula népügyész, a koncepciós perek főszereplője vagy Olti Vilmos és még jó néhányan. Rákosi Mátyás azt mondta róluk, hogy „az életrajzukban fehér folt van”, kihagytak belőle valamit, éppen ezért a párt és az Államvédelmi Hatóság vezetői kézben tartották őket.
Kelemen Endre 1945-től egészen haláláig tevékenykedett a Markó utcai bíróság törvényszéki szakértőjeként. Amikor Vitrayt eltávolították a Törvényszéki Orvostani Intézetből, egy évig Baló József budapesti egyetemi tanár, az Akadémia tagja, későbbi Kossuth-díjas lett a professzor. 1947-ben Baló átment a kórbonctani intézetbe. Ezután Incze Gyula jött fel Szegedről, és 1955-ig ő irányította az intézetet. 1955-ben meghalt Incze, és ismét Tamáska Lorándot bízták meg az ügyvezetői teendőkkel.
– Röviddel a megbízatást követően összeszólalkoztam Kelemen Endrével és egyik kollégájával – emlékezett Tamáska doktor. – Gyakorlatot tartottam a medikusoknak a nagy boncterem egyik asztalánál, és élénken, hangosan beszélgettünk, viccelődtünk. Kelemen is ugyanabban a teremben boncolt, diktálta a jegyzőkönyvet, amikor egyszer csak ránk szólt sztentori hangon: „Csend legyen! A gépírónő nem hall!” Erre dühös lettem, és azt vágtam vissza neki: „Fogja be a száját! Maga itt vendég, örüljön, hogy megtűröm az intézetben! Holnaptól be ne tegye ide a lábát! Ott van a Szvetenay (ma Lenhossék – K. A.) utcai »kutyaól«, ott fognak a Markó utcai szakértő urak boncolni.” Hamarosan a másik hírhedt gazember, Vida Ferenc, a Nagy Imre-per tanácsvezető bírája üzent, aki a Markóban és az Igazságügyi Minisztériumban a bírói és ügyészi felügyeleti osztály vezetője volt, hogy akar velem beszélni. Felhívtam telefonon. Senki sem jelentkezett a szobájában, ezért a telefonközpontost kértem meg, adjon át egy üzenetet Vida osztályvezető elvtársnak, hogy 12 óra felé fejezem be a tárgyalást a Pest vidéki törvényszéken, és utána bemegyek hozzá. A telefonközpontban azonban közölték, hogy ők nem vehetnek át üzenetet, lekapcsolnak a portáshoz, aki majd cédulát helyez el Vida asztalára.
– Amikor beléptem Vidához, pökhendi módon nekem támadt: „Mit gondol maga, hogy a portással üzenget?” Elmondtam neki, hogy nem volt más választásom. De hozzátettem, hogy velem ne beszéljen ilyen hangon, én nem vagyok az Igazságügyi Minisztérium alkalmazottja, és feljebbvalói viszonyban sem állunk egymással. „Különben te melyik Vida családból származol? – kérdeztem. – Rokona vagy a Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű Rt. ügyvezető igazgatójának? Mert azokat a Vidákat ismerem…” Erre rögtön kisebb fiú lett, de megjegyezte: nem rúghatom ki Kelement az intézetből. „Tudod, Vida elvtárs, én évek óta harcolok ellene, egyelőre azonban még nem sikerült kitörnöm a nyakát. Akármit mondasz, nem tűröm ezt a hangot az intézetben.”
Haranghy László budapesti egyetemi tanár, az Akadémia levelező tagja 1955-ben vette át a kórbonctani intézet vezetését. Korábban Marosvásárhelyen tevékenykedett. Tamáska szerint mindenki tudta róla, hogy 1945 előtt nyilas volt, utána pedig Weil Emil – korábban az illegális kommunista párt orvos tagja – azt javasolta neki, hogy tűnjön el Pestről, mert nem tudja garantálni az igazolását. Menjen vissza Marosvásárhelyre, ott szükség van kommunistákra, ugyanis a vallásos románok nem léptek be a pártba. Haranghy aztán nagy párttag lett, később visszahozták Pestre, mert azt mondták, hogy Rusznyák István (belgyógyász, szegedi, majd budapesti egyetemi tanár, akadémikus, később kétszeres Kossuth-díjas, 1949-től 1970-ig az Akadémia elnöke) csak szalonbolsevista; adja a nagy elvtársat, de tulajdonképpen nem az, és szükség van megbízható elvtársakra.
Gazságügyi minisztérium
Haranghy a Törvényszéki Orvostani Intézet vezetője is volt 1955 őszétől 1956 őszéig. A forradalom kirobbanásakor azonban lemondott erről a rangjáról.
– Magyarul: be volt gazolva. Azt mondta, hogy pisztollyal kényszerítettem, adja vissza a vezetői megbízatást. Egy szó sem igaz belőle. Amikor 1957-ben látta, hogy a dolgok visszarendeződnek, megint visszavette a megbízatást… Engem nem érdekelt. El voltam foglalva az elpusztult épület újjáépítésével.
Életrajzi visszaemlékezéseiben Tamáska Loránd arról vall, hogy a különböző perekben kezdetben Kelemen egymás után adta ki az orvosokat elítélő hamis szakvéleményeket, de amikor megkapta a megfelelő kenőpénzt, megváltoztatta a véleményét. Ám előbb meg kellett ijeszteni a kollégát. Ennek az lett a következménye, hogy volt idő, amikor Budapesten a sebészek nem vállalkoztak jelentős kockázattal járó operációra, mert féltek Kelementől.
Tamáska megpróbált harcolni ez ellen a lehetetlen állapot ellen, és Doleschall Frigyes – belgyógyász, 1957-től haláláig egészségügyi miniszter, az orvostudomány kandidátusa – is támogatta.
– Doleschall nagyon jóban volt korábban Orsóssal – mondta Tamáska –, és tudta, hogy én Orsós-tanítvány vagyok. Együtt voltak Debrecenben. Az ő életében is volt „fehér folt”, s hogy fedezze magát, pártember lett. Biztatott, hogy ne féljek Kelementől, ő ott áll a hátam mögött, de értsem meg, nyilvánosan nem tud fellépni ellene. „Nekem van egy fiam – emlékeztetett Doleschall –, naponta fél kiló prágai sonkát eszik meg, mert diétásan kell étkeznie. Ezt a fél kiló sonkát csak a miniszteri pótdíjamból, a párt különleges áruházában vásárolhatom meg. Ha kitesznek a minisztériumból, az a fiam halálát jelenti. Kelemennek nagyon jó összeköttetései vannak, többek között ő kezeli Czakó Kálmánt, a korábbi legfőbb ügyészt.” (Czakó 1953-tól 1955-ig töltötte be ezt a munkakört – K. A.) Czakónak epeköve volt, amit Kelemen – orvosi műhiba! – morfininjekciókkal kezelt. Már a harmadéves medikust is arra tanítják, hogy egy epekövesnek soha nem szabad morfint adni, mert ha megszüntetjük is a fájdalmat, a morfin hatása olyan súlyos hasi szövődményeket fedhet el, amelyeket sürgősen meg kell operálni. Ezenkívül még rövid kezelés után is morfinistává válhat a beteg. Márpedig ha az orvos morfinistává tesz valakit, az tőle is függeni fog, azt csinálja, amit az orvos akar. Czakó Kálmán úgy viselkedett, ahogy Kelemen akarta! Ezek a mély titkai a magyar igazságszolgáltatásnak meg a törvényszéki orvostannak. Én mindig azt mondtam, vegyék le az Igazságügyi Minisztériumból az első i betűt, s akkor megtudják, mi folyik ott.
Alapy Gyula és Nezvál Ferenc (1957-től 1966-ig igazságügy-miniszter) kijelentették, hogy Tamáska Loránd akadályozza a szocialista igazságszolgáltatást, így aztán 1957-től Ökrös Sándort hozták fel Debrecenből a Törvényszéki Orvostani Intézet élére. Addigra Tamáska már befejezte az újjáépítését. Emlékezetében így rögzítette a tényeket:
– Ökrös összehívta az orvosokat, nagy hangon beszédet tartott, hogy őt most a kormányzat kinevezi az intézet vezetőjévé, mert az ellenforradalmi perekben megbízható szakértőre van szükség. Ebből nekem elegem lett, volt egy érvényes útlevelem, amelynek segítségével végig akartam járni az európai intézeteket. A tervet 1958 januárjában valóra váltottam. Bepakoltam egy kis kofferba, egy vasárnapi napon kimentem a Keleti pályaudvarra, felültem a bécsi gyorsra és elutaztam. Az egész intézetet meglepte a távozásom, magát Ökrös Sándort is. Megértették, hogy nem akarok velük együtt dolgozni.
Két hónapos kinntartózkodását többször meghosszabbították, úgyhogy augusztusig maradt Bécsben, és utána ment körútra. Nyugat-Németország szinte valamennyi intézetét meglátogatta. Mainzban felkereste Orsós Ferencet, és azt tervezte, hogy Svájcon keresztül tér haza, amikor kapott egy levelet, hogy a pécsi törvényszéki intézet professzora váratlanul meghalt, vegye át az intézet vezetését.
Adjunktusként és megbízott intézeti vezetőként kezdte el Pécsett a munkát 1958 szeptemberében. 1960 februárjában megválasztották tanszékvezető docensnek. A minisztérium azonban nem erősítette meg a kinevezését… A gondot az okozta – jutott a fülébe –, hogy egyéb irataival együtt mellékelte a „háborús bűnösnek” minősített Orsós mainzi igazolását is a közösen eltöltött évekről. (Lásd a sorozat második részét!) Orsóst 1949-ben kizárták az Akadémia tagjai közül, és a mai napig nem rehabilitálták. (1993–94-ben nagy vita zajlott a hazai médiában a rehabilitálásáról, de a tollharc nem hozott sem megnyugvást, sem eredményt.)
Mengele Budapesten
Tamáska 1960-ban kiutazott a grazi orvoskongresszusra, és nem tért vissza. 1961–64 között az augsburgi proszektúrán dolgozott, majd Kölnben (1964–69), Aachenben (1969), utána Lübeckben és Düsseldorfban.
– Nem vettem fel a német állampolgárságot, mert nem akartam életem végéig Németországban maradni. Ez a magyarázata annak, hogy sehol sem kötöttem le magamat hosszú ideig. Amikor elhagytam az országot, azt hittem, tudok szerezni magamnak Humboldt-ösztöndíjat, amely akkor havi 800 márkát jelentett, tehát jó pénz volt. Úgy gondoltam, két-három év elteltével a forradalmi perek is befejeződnek, lecsillapodnak a kedélyek, s akkor majd megfelelő tapasztalattal hazamegyek. De nem sikerült ösztöndíjat szereznem, mert Magyarország és Nyugat-Németország között akkoriban nem volt diplomáciai kapcsolat, és az ösztöndíjat csak államközi megállapodás alapján kaphattam volna meg.
Visszatérésének lehetősége mégis felmerült 1965-ben. Levelet írt Kádár Jánosnak, akivel még 1938-ban ismerkedett meg. (Talán ennek tudható be, hogy több helyütt az egykori pártfőtitkár feleségének, Tamáska Máriának a testvéreként tüntetik fel, de semmi közük sincs egymáshoz. A Magyar Nemzet 2005. április 30-i számában, a Két koponya című írásban is téves információ jelent meg.) Kádár továbbította a levelet Szabó Zoltánnak, az akkori egészségügyi miniszternek, aki válaszlevelében azt írta: „Meggyőződésem, hogy hazatérése esetén megtalálható az a munkakör, amelyben hasznosan, eredményesen tevékenykedhetik, és tudományos munkájának eredményeit itthon gyümölcsöztetheti.”
– Azt válaszoltam, hogy nekem ez a levél nesze semmi, fogd meg jól. Nincs semmiféle konkrét ajánlat. Úgyhogy nem tértem haza.
Tamáska Loránd 1983-ban Düsseldorfban vonult nyugdíjba. Ami magánéletét illeti: 1950-ben házasodott meg, felesége, Lukács Krisztina gyógyszerész volt, aki 1985-ben hunyt el. Tamáska újra megnősült, német nőt vett el feleségül. Ebből a házasságából született egy lánya. Házat vett Aachenben, majd spanyol földön, a természeti szépségéről híres Calpéban. De második felesége is itt hagyta 1986-ban. Tamáska Loránd a kilencvenes évek elején halt meg. Spanyolországban nyugszik második felesége mellett. A Magyar Nemzeti Múzeum őriz néhány felvételt az 1945-ös exhumálásokról, amelyekben Tamáska is részt vett. Ezzel kapcsolatban beszélt arról, hogy 1944 augusztusában találkozott Budapesten a halál angyalával, Mengele doktorral. Az auschwitzi táborban volt egy szász patikus, aki Erdélybe ment haza szabadságra, és Mengele vele együtt akart pár napot az erdélyi szászok között eltölteni. Budapesten keresztül vezetett az útjuk, ahol meghallgatták Orsós egyik előadását.
– Az előadás után egy német százados, a nevére nem emlékszem, odajött hozzám egy másik német alakkal, hogy így mondjam – mesélte Tamáska. – Kis emberke volt, úgy nézett ki, mint egy dunántúli sváb legény, nagy csizmában, barna bajusszal, és azt mondta nekem: „Tamáska kolléga úr, legyen szíves, mutassa meg nekem a katyni koponyákat.” Felmentünk az emeleti laboratóriumba, megmutattam a koponyákat, de nem ismertem a katonai rangjelzéseket, és a kis embert altisztnek véltem. Úgy látszik, a százados nem volt megelégedve a viselkedésemmel, mert hátulról ütögette az oldalamat, és azt sugallta, hogy legyek udvariasabb, ez a nagy hatalmú Mengele orvos százados. Elborzadtam, amikor később megtudtam, hogy több ezer zsidó meggyilkolásában vett részt.
Tamáska Loránd orvostanhallgatóknak írt jegyzeteiben egy helyütt ez olvasható: „Minden tudomány nyomkutatás. Az események utólagos feltárása attól függ, milyen nyom maradt vissza. Ezeket kell kritikusan kiértékelni, összerakni, sokszor bizonyos hiányosságokat áthidalni, és annak alapján meg tudjuk állapítani, mi történt. De: a törvényszéki orvosnak be kell dugnia a fülét, be kell csuknia a zsebét, nehogy megvesztegessék, de ki kell nyitnia a szemét, akkor megfelel a hivatásának.”
Vége
origo.hu
Vitray Tamás találkozott a Magyarországon kószáló medvével
