Gazdasági hazafiság

José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke „államférfiaink politikai felelősségérzetét” kérte számon és a nemzeti retorika felerősödésére figyelmeztetett annak nyomán, hogy az utóbbi napokban a nemzeti protekcionizmusnak egy új hulláma söpört végig Európán. A legújabb eset a Franciaország és Olaszország között kialakult vita, amely azért robbant ki, mert két francia energiaipari cég, a Suez és a Gaz de France egyesült, hogy ezzel elkerüljék a Sueznek egy olasz energetikai cég, az Enel által történő felvásárlását. Korábban Madrid szintén megakadályozta, hogy a német energetikai cég, az E.ON bekebelezze a spanyol Endesát; Luxembourg pedig az Arcelor acélgyárnak a Mittal Steel általi felvásárlását gátolta meg. Barroso szerint a gazdasági nacionalizmus mind az uniónak, mind pedig a tagállamoknak kárt okoz. Giulio Tremonti olasz pénzügyminiszter úgy véli, ha a bizottság most nem cselekszik, le is húzhatja a redőnyt, mert nem képes elvégezni feladatát. A franciák viszont védik a saját igazukat. Dominique de Villepin miniszterelnök szerint ők csak azt a lehetőséget kívánják megadni cégeiknek, hogy egyenlő feltételekkel vegyenek részt a versenyben.
A vita rávilágít az EU alapvető hiányosságaira, amelyet két angol szerző a nemrég publikált A nagy átverés – Fennmaradhat-e az Európai Unió? című könyvében igen részletesen tárgyal. A bajok már ott kezdődnek, hogy kit is képvisel az unió kormánya? Megválasztotta-e őket valaki, és milyen program alapján? A következő ellentmondás, hogy Európa eurofil politikai elitje egyre szorosabb uniót akar egyre kevesebb központi forrásból megvalósítani. Egy hetvenes években készült tanulmány az integráció jelenlegi fokára a GDP mintegy öt százalékának központosítását tartotta szükségszerűnek, ezzel szemben az unió költségvetése az uniós GDP egy százalékát teszi ki.
Miközben az egyes országok gazdasági és szociális életét alapvetően érintő ügyek ma már jóval több mint fele Brüsszelben dől el, az ebből adódó helyi gazdasági és szociális problémák megoldása a tagállami kormányok nyakában marad, anélkül, hogy ehhez megfelelő eszközrendszer maradt volna a kezükben. Az unió ideológiája szerint egy szabad piacon mindenki jól jár, ez az ideális piac azonban csak a liberális közgazdászok fejében létezik, a valóságban a szabad piacon az erősek még erősebbek, a gyengébbek még gyengébbek lesznek. Az erősek kezében halmozódik fel a termelőeszközök tulajdonjoga, és még csak egy alapfokú marxista szemináriumot sem kell elvégezni ahhoz, hogy valaki megértse: a termelőeszközök tulajdonjoga alapvető nemzetbiztonsági kérdés, ha valaki átadja felettük a tulajdonjogot másoknak, egyben az ország szuverenitását is átadta.