A kampányidőszak csekély, de annál látványosabb külpolitikai vonatkozású részei is mutatták, hogy a leköszönő kormány milyen nagy hangsúlyt fektetett a PR-ra, a külsőségekre. Erre nem lehet panasz, milyennek ítéli ugyanakkor tartalmi szempontból az előző négy év magyar külpolitikáját?
– A magyar külpolitika ebben az időszakban szakmai szempontból értékelhetetlen teljesítményt nyújtott. Maga alá temette a belpolitika, a pártpolitika, a napi politika, a PR- és a kommunikációs megfontolások. Ezek voltak a meghatározó szempontok. Az első időszakban nagyon erőteljes volt a pártelnök-külügyminiszter ilyen irányú befolyása, az utóbbi másfél esztendőben pedig a miniszterelnök határozta meg a külpolitikának ezt a mozgásteret. A Külügyminisztérium ebben a felállásban csak egyfajta tűzoltó funkciót töltött be, magyarázta és kimagyarázta a miniszterelnök baklövéseit. Stratégiai gondolkodás gyakorlatilag nem volt felfedezhető egyik fő relációban sem, látványos volt ugyanakkor a mosolydiplomácia, ami belpolitikai megfontolásból nyilvánvalóan a kormányfő jelentőségének a növelését volt hivatott igazolni.
– Ne értékeljük azonban alul e teljesítményt, hiszen a látványdiplomácia mögött ott vannak a találkozók George W. Bush amerikai, Vlagyimir Putyin orosz elnökkel vagy akár a kínai út. A kormány azt kommunikálja, hogy úgymond rendbe tette a kapcsolatokat ezekkel az országokkal. Valóban? Mi van a mosolygós fotók mögött?
– Kezdjük az amerikai viszonylattal. Itt az alapvető fordulatot természetesen a rendszerváltozás hozta, amely elindította a magyar külpolitika atlanti irányát, s mind a mai napig a jól kitapintható, kiegyensúlyozott atlantizmus a magyar–amerikai kapcsolatok perspektíváját adja. Az Orbán-kormány idején a nagy kihívást a balkáni rendezés, a koszovói háború, a szegedi folyamatban való együttműködés jelentette, s ez sikeresnek mondható. Voltak persze vitáink is, például amiatt, hogy Magyarország nem amerikai, hanem svéd repülőgépek vásárlása mellett döntött. Ezt az Egyesült Államok nehezményezte.
– A gesztusok a diplomáciában sok mindenről árulkodnak. Adott esetben ez a szövetségesi kapcsolatok fenntartása mellett Magyarország egyfajta európai választását jelentette?
– Nem Európa kontra Amerika választás volt a Gripenek vásárlása. Emögött kifejezetten gazdasági érvek szóltak, és továbbra is fenntartjuk magunknak a jogot, hogy gazdasági döntéseinket adott esetben függetlenül a diplomáciai megfontolásoktól kifejezetten a gazdasági racionalitás alapján hozzuk meg. Ezzel tisztában kell lennie minden partnerünknek.
– Nézeteltérés volt Irak kérdésében is…
– Igen, de már a kormányváltást követően. Nem arra a vitára gondolok, amely máig uralja a nemzetközi közvéleményt, miszerint helyes volt-e megtámadni Irakot. Ezt döntsék el a történészek. Azt bíráltuk, hogy a kormány aláírta az úgynevezett nyolcak levelét. Úgy ítéltük ugyanis meg, hogy egyrészt nem folytatta le a szükséges egyeztetéseket az európai szövetségesekkel, másrészt pedig nem tartotta be azokat a jogállami normákat, amelyek egy ilyen súlyú döntésnek a meghozatala során egy parlamentáris demokráciában nélkülözhetetlenek. Mi azon az állásponton voltunk és vagyunk ma is, hogy megfelelő nemzetközi felhatalmazás hiányában Magyarország ilyen művelethez nem csatlakozhat.
– Az iraki békefenntartással kapcsolatban máris közeleg a következő kihívás, hiszen nagyon könynyen lehet, hogy bizonyos vállalásainkat hamarosan teljesítenünk kell, ha ezt a NATO kéri. Mi a Fidesz álláspontja ebben a kérdésben?
– Afganisztáni és iraki vállalásaink nagymértékben befolyásolják nemzetközi megítélésünket, a magyar–amerikai kapcsolatokat, ezért az ország teherbíró képességének a függvényében a NATO-keretben való fellépések teljesítését mindenféleképpen támogatandónak és kívánatosnak tartom.
– Az orosz kapcsolatok szintje, ha lehet, még kevésbé nevezhető az 1998 és 2001 közötti időszakban sikertörténetnek. Azóta sok minden változott, és még több PR telepedett e viszonylatra. Milyen lehetőségeket lát a Fidesz a magyar–orosz kapcsolatokban?
– A magyar–orosz kapcsolatokat 2001. szeptember 11. óta új feltételrendszer jellemzi. Ennek az eredményeképpen 2001 őszén a duma elnöke, Gennagyij Szeleznyov Áder János meghívására Budapestre látogatott. Megváltoztak a magyar NATO-csatlakozással kapcsolatos, az orosz nyugat-balkáni megközelítés, illetőleg az 1998-as gazdasági válság hármassága által determinált korábbi feltételek, és megkezdődött egy intenzív, szoros együttműködés az euroatlanti térség országaival. Örvendetesnek tartom, hogy a magyar diplomácia tudott élni a magyar–orosz kapcsolatok felfuttatásának a lehetőségével, ugyanakkor ebben a viszonylatban is kiindulópontunknak kell lennie, hogy vannak magyar érdekek. Komoly eredménynek tartom ugyan a sárospataki könyvek visszatérését, amiben négy miniszterelnöknek az erőfeszítései tükröződnek, de ne felejtsük el, hogy ez a gesztus kétmillió dollárba került. Az is természetes, hogy lesznek a jövőben is érdekütközések Magyarország és Oroszország között. Nem lehet adott esetben magyar érdek a Malév vagy a Mol-gázüzletág orosz kézre juttatása. Ezek ugyanis olyan stratégiai ágazatok, amelyek esetében fontosabbak Magyarország biztonsági érdekei. A gazdasági együttműködés elmélyítése ugyanakkor számtalan lehetőséget hordoz. Hadd utaljak itt arra, hogy évek óta szeretnénk látni a budapesti metró bővítését, és mivel az amúgy is orosz technológiára épül, ráadásul ez esetben nemzetbiztonsági vonatkozások sem akadályozó tényezők, jó eséllyel szabad utat kaphat az üzlet.
– Ha már a közelmúltbeli Putyin-útnál tartunk, döntéseinkkor figyelni kell térségünk egységére, mások érzékenységére, a szolidaritásra és az Európai Unió alakuló keleti politikájára is. Mennyire sikerült most mindezt összhangba hozni?
– A legutóbbi Putyin-turné nem volt mentes attól a látszattól, hogy a régió országai között ellentéteket szítson, ezért a mindenkori magyar diplomáciának akár amerikai, akár orosz viszonylatban tudatosítania kell, hogy az európai szolidaritásnak, uniós tagságunknak prioritást kell élveznie e viszonylatokhoz képest.
– A visegrádi együttműködést folyamatosan minden oldalról csapások érik, ráadásul a térség kisebb országai nyomasztónak érzik Lengyelország nagyságát, ambícióit. Van-e jövője Visegrádnak immár az Európai Unión belül?
– Úgy vélem, a magyar diplomáciában a regionális politikának általában minősített helye van, s a legfontosabb ilyen együttműködésünknek a visegrádit tartom. De mindenféleképpen komoly jelentősége lehet a jövőben Magyarország nyugati regionális politikájának, amelynek a bajor–osztrák–magyar együttműködés lehet az alapja, s adott esetben kiegészülhet Szlovéniával vagy Horvátországgal. Ne feledkezzünk el arról, hogy van egy olyan régió, amely kifejezetten várakozással tekint Magyarországra, mégpedig a balkáni térség.
– Ez utóbbiról tényleg sokat beszéltünk, ezt a régiót azonban mintha elvinné előlünk Ausztria…
– Úgy érzem, a magyar regionális politika az eltelt négy esztendőben Csipkerózsika-álmát aludta. Megragadt a politikai kommunikáció szintjén, és nem kapcsolódtak hozzá konkrét tervek. A jövőre nézve döntőnek tartom, hogy milyen mértékben tudjuk a regionális együttműködések kereteit tényleges gazdasági, fejlesztési, infrastrukturális programokkal megtölteni. Történelmi kihívásról van szó. Arról, hogy a Németország és Oroszország közé szoruló Közép-Európa képes lesz-e egyfajta horizontális átjáróház szerepből kilépni, és olyan vertikális irányú fejlesztést megvalósítani, amely lehetővé teheti, hogy összekösse a Balti-tengertől az Adriáig terjedő térséget, s egyfajta növekedő, emelkedő régióvá változzon. Regionális együttműködéseinknek két fő célja van. Egyrészt, hogy megfelelő fejlesztési politikák megvalósítása révén elősegítse a térség belső integrációját, szervesülését. Ehhez közvetlenül kapcsolódik az is, hogy Közép-Európa képes lesz-e a regionális politika és kooperáció eredményeként az Európai Uniót befolyásolni a kelet-, illetőleg a délkelet-európai politikájában.
– A magyar külpolitika alapvető pillére a határon túli magyarok kérdése. E nemzettársainknak, de az anyaországiaknak sem használ azonban, ha belpolitikai viták tárgyává válik akármilyen törekvésük. Láttuk ezt a 2002-es kampányban, majd a kettős állampolgárságról szóló népszavazáskor, s most megint felmerült ez a téma. Változott-e a Fidesz álláspontja a kettős állampolgárság tartalmát illetően? Jelent-e ez majdan esetleg választójogot?
– A magyar nemzetpolitika célja, hogy elősegítse a határon túli magyarok által lakott területek fejlődését, gyarapodását. Csaknem hárommillió, szomszédos országban élő magyar a magyar diplomácia számára az egyik legmeghatározóbb adottság. Az Orbán-kormány idején kiteljesedett az a rendszerváltozással kezdődő folyamat, amikor is a határon túli magyarok növekvő bizalommal tekintettek az anyaországa. Az eltelt négy esztendőnek a törése ezen a területen szembeszökő. Nem csupán a határon túli magyarok ábrándultak ki, hanem újból egyfajta gyanakvást sikerült ébreszteni a határon túli magyarok iránt az anyaországban. Amikor azt mondjuk, támogatjuk a határon túli magyarokat, akkor azt mondjuk, hogy bennük erőforrást látunk, olyan erőforrást, amely hozzáad az anyaország erejéhez, nem pedig elvesz belőle. Ennek a szemléletváltásnak kell az elkövetkezendő négy esztendőben a kormánypolitika rangjára emelkednie. Egységes Kárpát-medencei magyar gazdasági térségben gondolkodunk, felvállaljuk a határon túli magyarok megmaradásának a legfontosabb hangsúlyait, így például az autonómiatörekvéseiket. Felvállaljuk adott esetben az ezzel kapcsolatos vitákat is, mert nem az az eredményes diplomácia, amely közös kormányülésekről fotókat produkál a magyar nyilvánosság számára, hanem amelyik képes arra, hogy érdemben segítse elő a szomszédos országban élő magyarok helyzetét. S itt jön a kettős állampolgárság igénye is, amelyet a határon túli magyarok egyértelműen megfogalmaztak, és most már a népszavazást követően azt is elmondhatjuk, hogy teljesen legitim módon a magyar társadalomnak a többsége is állást foglalt ennek megadása mellett. Arról se feledkezzünk el, hogy mindeddig a kormányzatnak az úgynevezett nemzeti felelősségvállalás-programjában megfogalmazott javaslatai a vajdasági és kárpátaljai magyarok számára nem biztosítják a schengeni egyezményhez való csatlakozást követően azt, hogy akadálytalanul fenn tudják tartani a családi, gazdasági kapcsolataikat az anyaországgal. Úgy érzik, hogy bezárják őket egy olyan szobába, amelyben belülről leszerelték a kilincset. Magyarország nem lehet egy ilyenfajta politikának a támogatója. Ezzel szemben a szavazati jog nem szerepel a Fidesz programjában. Mindenekelőtt azért nem, mert ezt a határon túliak nem kérik. Egyébként szeretném hangsúlyozni, hogy a választójogi törvény kétharmados, tehát a magyarországi állandó lakóhellyel rendelkezőknek van módjuk a jelenlegi jogszabály szerint részt venni a választásokon.
– A határon túliak ügyét, az ő problémáik megoldását segítheti a jó és hatékony szomszédsági politika is. Szlovákiával például a kapcsolatok meglehetősen hűvösek…
– Ezek azok a viszonylataink, ahol nyilvánvalóan hosszú távú stratégiai gondolkodásra van szükség annak érdekében, hogy előrelépést lehessen elérni. Mi itt a legfontosabbnak az elvek és a pragmatizmus egyensúlyát tartjuk. Képesek voltunk a polgári kormány idején Mária Valéria hidat avatni vagy elősegíteni a Mol–Slovnaft-üzletet. Ne felejtsük el, hogy a leghosszabb határa Magyarországnak a szlovák határ, amely immáron az európai uniós fejlesztési politikának az eszközrendszeréből is részesülhet. Románia viszonylatában is azt tudom mondani, hogy az Orbán-kormány idején sikerült Kolozsvárott és több erdélyi városban magyar egyetemet létesíteni, Szovátán magyar állami szerepvállalással egy nagyon nagy jelentőségű beruházást elősegíteni. Az ilyen típusú gyakorlati együttműködésekben látjuk a jövőt. S hogy egy együttes kormányülést történelmi áttörésnek minősítünk, az nem feltétlenül tartozik e pragmatikus gondolkodásba. Emlékeztetnék arra, hogy a többször megígért kisebbségi törvényt azóta sem sikerült elfogadni, sőt az ott megalkotott Gozsdu Manó Közalapítvány ügye is megfeneklett a román parlamentben. Ukrajna vonatkozásában semmiféleképpen nem segítette a kétoldalú viszonyt, hogy a magyar kormány kivárásra játszott a narancsos forradalom idején, s egyfajta geostratégiai tévedéssel gyakorlatilag megkérdőjelezte azt a fajta elvi alapállást, ami másfél évtizeden keresztül a magyar–ukrán kapcsolatokat jellemezte. Ennek a reparálása mindenféleképpen kiemelkedő feladata lesz a következő kormányzatnak. Tehát a szomszédsági kapcsolatainkban nagyfokú pragmatizmus, ugyanakkor a nemzeti érdekek határozott képviselete együttesen vezethet eredményre.
– Akármelyik kérdést vetettük fel, mindig szóba került az Európai Unió, amely mindent áthat. E kapcsolatrendszerben hová helyezi a Fidesz a hangsúlyt?
– A Fidesz hangsúlyosan nemzeti érdekérvényesítő külkapcsolati stratégiát kíván megvalósítani az Európai Unió esetében is. Elkötelezettjei vagyunk az európai együttműködés elmélyítésének, megszavaztuk az alkotmányt, ennek elakadása aggodalommal tölt el bennünket, ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy rövid távú megfontolások miatt az Európai Unió irányába se tegyünk ésszerűtlen és elvtelen engedményeket. Ilyen volt a hároméves költségvetés, de említhetném a közös mezőgazdasági politikával kapcsolatos álláspontot is, amikor a magyar kormányfő brit partnerének a biztatására kilátásba helyezte Budapest álláspontjának a felülvizsgálatát, amely nincs összhangban a magyar érdekekkel. De felhozhatnám az euróról a napokban felvetett népszavazás kérdését is. Magyarországnak elemi érdeke csatlakozni az euróhoz. A kormányfő kezdeményezése rövid távú, felelőtlen és demagóg bejelentés, ami ellentétben áll egyébként azzal a szerződéses kötelezettségünkkel is, amit Koppenhágában aláírtunk. Tehát azt tudom mondani, hogy a magyar érdekeknek az érvényesítése, azonosítása európai politikánkban is meghatározó szempont kell legyen. Ez nem írja felül az európai elkötelezettségünket, mert meggyőződésem szerint az Európai Unió attól erős, hogy az egyes tagállamok képesek azonosítani a nemzeti érdekeiket, meghatározni ezeknek a közös nevezőjét, és azt közösségi politikává tudják tenni.
– Hallgatva mindezt kirajzolódik a Fidesz új külpolitikai programja, amelyben mintha a korábbiaknál markánsabban jelenne meg a pragmatizmus. Mindezt a korábbi kormányzás tapasztalatai hozták?
– Beláttuk azt, hogy a magyar, különösen az Európa-politikában meghatározó, hogy miként tudjuk a magyar állampolgárok életminőségének a javulását elősegíteni. Magyarország az Európai Unió tagja, az ebből fakadó lehetőségek kiaknázása, és hangsúlyozom, összmagyarságban történő érvényesítése megkerülhetetlen törekvés a külpolitikai elképzeléseinkben.
– Nagyon sokat segítene az érdekérvényesítésben, ha alapvető külpolitikai kérdésekben helyreállna a pártok között a konszenzus. Milyen esélyt lát erre?
– Külpolitikai érdekeink érvényesítését döntő módon befolyásolja, hogy Magyarországon az ellenzék, illetőleg a kormány egy irányba húz-e. A rendszerváltozástól napjainkig a külpolitika orientációs kérdéseiben megvolt az egyetértés, és úgy vélem, hogy ennek a konszenzusnak a fenntartása ma is reális célkitűzés. Az eltelt négy esztendő ugyanakkor a külpolitikai stratégia szétesését és kifejezetten belpolitikai és rövid távú szempontoknak a felülkerekedését eredményezte. Ezzel együtt járt, ami Magyarország hitelét nagymértékben ásta alá, hogy nem folytattunk világos stratégia mentén kiszámítható külpolitikát. Gyakran a saját magunk által tett vállalásokat figyelmen kívül hagytuk, sőt bizonyos esetekben megpróbáltuk megtéveszteni a nemzetközi közvéleményt. Ezért én úgy vélem, hogy Magyarország külpolitikai szempontból lényegesen rosszabb pozícióban van, mint négy esztendővel ezelőtt. Helyre kell állítanunk a szavahihetőségünket, és ehhez elengedhetetlennek tartom, hogy a fő külpolitikai célkitűzések követésében egyetértés alakuljon ki, amelyek hitem és meggyőződésem szerint alapvetően az Antall József által megfogalmazott prioritásrendszerre épülnek. Sürgetőnek tartom, hogy helyreálljon a világos euroatlanti, az egyértelmű térségpolitikai és a megfelelő nemzetpolitikai pillér és ezeknek az egyensúlya a magyar külpolitikában.
origo.hu
Zivatarokkal és lehűléssel zárul május első hétvégéje
