Júdás, a hős

Talán sohasem fogjuk megtudni, hogy jól előkészített szervezett akció-e Júdás rehabilitálásának gondosan csomagolt és tekintélyes közvetítők által világgá kürtölt álhíre. Mintha egy új Da Vinci-kód- vagy Biblia kódja botrány kialakulásának lennénk tanúi.
Iskarióti Júdás alakja a kereszténység kétezer éves története során mindig is foglalkoztatta a gondolkodókat. Júdás neve az árulás, a bűn, a Krisztus-ellenesség szinonimája lett. Hosszú évszázadokon keresztül az Újszövetség nyomán ítélték meg tettét, fel sem merült, hogy a gondolati eredetiség nevében átértelmezzék azt a szerepet, amelyet Júdás játszott Jézus elárulásának történetében. Az ötödik században élt Nagy Szent Leó pápa egy beszédében például Júdást az ördög eszközének nevezi: „A kegyetlenkedő ördögnek, aki Júdást és társait eszközként használta, odaveti a szolga alakját.” Pedig a teológiai probléma, hogy a megváltáshoz szükséges volt-e a bűn, vagy sem, nagyon is ismert volt minden korban. Közvetve Nagy Szent Leó pápa is érintette e témát néhány mondattal később: „Mert ha [Jézus] ellen akart volna szegülni, az istentelenek kezei mire sem lettek volna képesek? Ámde akkor a világ megváltása is halasztást szenvedett volna, ha bántatlanul marad az, ki mindenek üdvösségéért halni készül.”
A katolikus egyházban az évente egyetlen alkalommal, nagyszombat éjszakáján énekelt IV. századi ismeretlen szerzőjű vers, az Exsultet is foglalkozik a bűn és a megváltás kapcsolatának problémájával, méghozzá, a későbbi korok teológiai gondolkodásának mércéjével nézve, nagyon is keskeny mezsgyén egyensúlyozva: „Ó, Ádámnak valóban szükséges vétke, mert Krisztus halála eltörlője annak! Ó, áldástermő vétek [az eredeti szövegben »felix culpa«, vagyis szerencsés bűn!], melyhez ilyen és ily nagy megváltó illett!” Igaz, a filológusok szerint a „felix” szó itt a legősibb értelemben értendő, s inkább áldástermőt, termékenyt jelent, semmint szerencsést; mégis az Exsultetnek ezt a részét a középkorban – éppen félreérthetősége miatt – egyszerűen kihagyták.
Természetesen Júdás üdvtörténeti szerepével kapcsolatban már az első századokban is léteztek az egyház tanításától eltérő vélemények. Egy kis III. századi gnosztikus kopt közösség, a káinitáké – mint az Kákosy László Fény és káosz című művéből is ismert – mintha szándékosan fordítva értelmezett volna minden bibliai tanítást. Szerintük Káin erkölcsileg nagy tettet hajtott végre Ábel megölésével, Júdás pedig az emberiség érdekében árulta el Jézust, hogy lehetővé tegye a megváltást.
Elég összetett és régóta meglévő probléma ez ahhoz, hogy a Bibliát felszínes ismeretekkel magyarázni akarók könnyen ingoványos talajra tévedjenek. A XVIII–XX. század extravagáns bibliai újraértelmezéseiben nem annyira az üdvtörténet újszerű megvilágítása a maradandó, hanem inkább a személyes élet összekapcsolása a bibliaival. „Krisztus, poétám, szent Alak, / Eladtalak” – írta dühödt lázongással Ady Júdás és Jézus című versében. Magáról írt, és vallomása csakugyan hozzáad valamit az árulás lélektanának megismeréséhez. Amikor azonban valaki úgy érzi, hogy önnön gondolati eredetiségét hajszolva óhatatlanul át kell értelmeznie a Bibliát, biztos, hogy nem sikerül számottevő eredményt elérnie.
Megítélésem szerint így járt Walter Jens, akinek 1975-ös A Júdás-ügy című munkája 2003-ban magyarul is megjelent Kerényi Gábor és az Ulpius-ház Kiadó jóvoltából. A nagy visszhangot kiváltó elbeszélés egy jámbor ferences szerzetes, bizonyos Berthold B. 1960-ban a Szentszékhez beterjesztett kéréséből indul ki, amely Júdás szentté avatását kezdeményezi, mivel „őnéki köszönhető és senki másnak, hogy beteljesedett, ami a törvényben és a prófétáknál az Emberfiáról áll”.
A tetszetős gondolat, mint láttuk, a legkevésbé sem nevezhető eredetinek, hiszen már igen korai, ókori források is ismerték a bűn és a megváltás összefüggésének problémáját. Talán a szerző, aki klasszika-filológiát is tanított a tübingeni egyetemen, tudta is, milyen témához nyúlt hozzá. Még az is lehet, hogy a Németországban élő olasz születésű hittudós, Romano Guardini (1885–1968) Az Úr című, 1951-ben Würzburgban megjelent nagy sikerű művét is ismerte, amelyben külön fejezet foglalkozik a Júdás-misztériummal. Guardini többek között arra a kérdésre, hogy Júdás hogyan válhatott Jézus követőjéből árulóvá, két figyelemre méltó feleletet is említ. Az első szerint Júdás, noha meghívást kapott, és fölismerte Jézusban a messiást, nem tudott gonoszságával szakítani, kapzsi maradt, és pénzéhségből árulta el mesterét. A másik felelet a Walter Jens regényéből is ismert: e szerint Júdás tudta, hogy a megváltás csak Jézus halálával valósulhat meg, és testvérei megmenekülésének érdekében magára vállalta az áruló szerepét. Guardini e két, Júdás szerepére vonatkozó felvetést nem logikailag cáfolja, hanem inkább lélektanilag teszi valószínűtlenné. Az első azért valószínűtlen, mert ha Júdás szívében nem lett volna igazi készség Krisztus követésére, a Megváltó aligha fogadta volna tanítványai legbelsőbb körébe, és nem maradt volna Jézussal még akkor is, amikor követőinek szélesebb köre már elfordult tőle. Guardini szerint – aki a második teória cáfolatára nem vesztegetett időt – talán éppen ez volt a baj: Júdás Jézus Krisztus mellett maradt, amikor nem kellett volna, mert nem tudta elviselni emberfölötti nagyságát. „Nagy ostobaság azt gondolni, hogy minden további nélkül szépnek kell lennie annak, hogy az ember egy szent embernek, hozzá még az Isten Fiának közelében élhet; hogy így csakis jóvá lehet az ember. Ördöggé lehet az ember!” Guardini gondolata sokkal eredetibb, de a XX. század második felére kevésbé lett ismert.
Így történhetett meg, hogy Walter Jens Júdás-regénye világszerte, mint a gondolati eredetiség megnyilvánulása, hódított olvasókat. „Jens egy látszólag kétezer éve eldöntöttnek tekinthető ügyet a »mainstreammel« ellentétes megvilágításba helyez, s ennek segítségével vet föl etikai alapkérdéseket” – írta a könyvről magyar fordítója, Kerényi Gábor. De hasonlóan újszerűnek vélte Jens gondolatát a közelmúltban tragikus körülmények között elhunyt filozófus, Endreffy Zoltán is: „Nem pszichologizáló történelmi regény a mű, hanem mély teológiai kérdéseket felvető bemutatása egy peres eljárásnak…” – írta az Élet és Irodalomban 2003-ban.
De ha már Júdás árulásának teológiája területén ilyen nagy a tájékozatlanság, érdemes alaposabban a dolgok mögé nézni, vajon csupán egyszerű bölcseleti bakugrás vagy eredetiség-kényszer szüli-e nagy számban az ehhez hasonló rendkívül népszerű műveket? Aligha. A mű valódi szándékát Endreffy a maga egyszerűségében így tárja elénk: „Ha Júdást boldognak nyilvánítanánk, akkor lenne remény arra, hogy kiszabaduljunk a dualista gondolkodásmódból, amely mindig is az egyik fő oka volt az emberi tudat szerencsétlenségeinek. Akkor lenne remény a történelem összes többi »Júdása« számára is, akik éppúgy áldozatai voltak (és áldozatai ma is) kivetített félelmeknek és hatalmi őrületeknek…”
Ezek után már semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy kik is ezek az áldozatok valójában, akiket a feje tetejére állított gondolkodásmódban szinte Júdás „váltana meg”: „E többi Júdások, azaz a zsidók, a négerek, a cigányok, az idegenek, a mindenkori mások közül Jens regényének Júdása elsősorban a zsidókat jelképezi…”
Ezen a ponton a vita érdekes fordulatot vett. Mintha valami nemzetközi nyomásgyakorlásnak lennénk tanúi. Addig ugyanis, amíg Jens, William Klassen exegéta vagy bárki más leírja a gondolatait Júdásról, csupán egyéni véleményt alkot. Most azonban egy állítólagosan eddig szigorúan őrzött és eltitkolt apokrifnek, az úgynevezett Júdás-evangéliumnak a húsvétra időzített megjelenése kapcsán a Times Walter Brandmüller augsburgi prelátusra, a Történelemtudományok Pápai Bizottsága elnökének véleményére hivatkozva Júdás szerepének vatikáni átértelmezéséről írt. Brandmüller azonnal alaptalannak nevezte a híreszteléseket, ám a botrány hullámverése még tart.
A történet sok tekintetben hasonlít a holt-tengeri tekercsekkel kapcsolatos találgatásokra vagy akár a hatalmas könyvsikerre, Dan Brown Da Vinci-kódjára. E három esetben az a közös pont, hogy az egyház tanítását szándékosan eltitkolt tudásként igyekeznek bemutatni; mintha a titkos gnózis, amelynek nyilvánosságra kerülését akár a legalvilágibb eszközökkel is igyekszik megakadályozni a főgonosz Vatikán, leleplezné a kétezer éves kereszténységet. Persze naivitás vagy inkább az egyház hitének nem ismerete kellhet azt feltételezni, hogy egy eltitkolt apokrif irat halomra döntögetheti a kereszténységet.
Egyébként nem is teljesen ismeretlen szövegről van szó, hiszen az 1970-es (más források szerint 1950-es vagy 1960-as) években előkerült kopt nyelvű kéziratot sokan olvashatták a II–III. században, és már Eirenaios, más néven Szent Irenaeus lyoni püspök is eretneknek ítélte. Hasonló szellemben írt a Júdás-evangéliumról a szalamiszi Epiphanios is, valamint Theodoretus (390–458) küroszi püspök. A La Stampa által kiszivárogtatott részletek alapján úgy tűnik, egy gnosztikus káinita hatást mutató iratról lehet szó, amely viszonylag kevés közös vonást mutat a kereszténységgel, viszont annál érdekesebb lehet a korai eretnekségek megismerése szempontjából.
A hír valóságmagja tehát az, hogy egy, a közelmúltban Egyiptomban előkerült kopt kézirat érdekességét csak most sikerült megállapítania a tulajdonosnak, felismerve azonban a szöveg értékét tüstént több nyelvre fordítják a svájci Maecenas Alapítvány támogatásával. Ha igaz, hogy az alapítvány igazgatója, Mario Jean Roberty szerint a Júdás-evangéliumról csupán Irenaeus munkájából tudunk, akkor tévedett. Mint ahogyan téves az az igazgatónak tulajdonított kijelentés is, amely szerint „az Iskarióti Júdás-szöveg néhány alapvető keresztény politikai doktrínát kérdőjelez meg. Bizonyos fokig még rehabilitálhatja is Júdást, akinek a nevét gyakran használják szimbolikusan az »istengyilkos« szinonimájaként, néhány keresztény tanításban a zsidó nép ellen” – ez szintén messze túlmutat egy tudományos szövegközlés keretein. De akár ezt nyilatkozta az alapítvány igazgatója, akár nem, bizonyos, hogy a sajtó világszerte ezt akarja láttatni.