Az ember olykor azt hinné, a veszprémi csarnok hangulata fokozhatatlan. Aztán kiderül, mégis fokozható. Tegnap például felülmúlta a Montpellier elleni negyeddöntő-visszavágóét is, ha úgy tetszik, megfelelt az elődöntő rangjának. Nemcsak a városból, sőt az országból özönlöttek a drukkerek, hanem a határon túlról is, mert a horvát kézilabda hívei – immár saját érdekeltség híján – rácsatlakoztak a négy délszláv játékost és vezetőedzőt felvonultató Veszprémre. A túloldalon a két kapusnak köszönhetően a skandináv légió volt a legerősebb, és némi megnyugvással rögzítettük, hogy nem a két hónappal ezelőtti svájci Európa-bajnokságon a magyar válogatottat valósággal megbénító dán Hvidt kezdett, hanem a fénykorát a kilencvenes években, Barcelonában élő svéd Svensson.
Ám egy ideig semmi nem múlott rajta. Gál Gyula kezéből kétszer is kicsorgott a labda, a vendégsánc ugyancsak kétszer blokkolt, így a kapusnak a 7. percig csupán egyszer kellett védenie, Pérez ziccerénél. Meg is tette. Aztán egy ideig nem fogott semmit, s a hazaiak ezalatt kétgólos hátrányukat kétgólos előnnyé fordították. Igaz, elsősorban nem Svensson, hanem két horvát jóvoltából: a vendégek klasszis irányítója, Balic combsérülése miatt átmenetileg a kispadra kényszerült, Vlado Sola pedig, bár szokásos fáziskésésével, de megint halmozta a bravúrokat. A másodedző, Csoknyai István által előzetesen felvázolt taktika helyenként bevált, azaz agreszszív védekezésből, labdaszerzésből indított kontrákból eredményes lehetett a Veszprém, de mindvégig látszott, hogy ennyi nem elég a nagyarányú győzelemhez. Annak mindvégig kimagasló kapus- és átlövőteljesítmény lett volna az előfeltétele, a félidő hajrájában ez be is igazolódott. Ekkor ugyanis 14-14-ről hirtelen 17-14-re módosult az állás, biztatóbbá vált, mint korábban bármikor.
A magyar bajnok egyetlen sérültje, Putics Barna érdeklődésünkre szünetben a következő intelmet fogalmazta meg a folytatásra: „Lassan összekaptuk a védekezésünket, de ez még mindig kevés. Tovább kell javítani, és akkor támadásban sem lesz gond.” Egy darabig nem is volt. A pamplonai ászokat sikerült megfogni, leginkább Garralda próbálkozott, de 37 évével már ő sem tévedhetetlen. A másik hatos vonal előtt ellenben járt a labda, és most a Svensson helyére becserélt Hvidt is csak afféle egyszerű földi halandó módjára védett. A 45. percben az addigi legnagyobbra, 24-19-re nőtt a differencia, és a spanyoloknál a jelek szerint öt gól a tűréshatár, mert azonnal időt kértek. Talán a román bírók is átérezték helyzetük súlyosságát, hiszen egyes szituációkban a segítségükre siettek, a belemenések és védekező szabálytalanságok összemosódtak náluk, amit a közönség idegen nyelvekben jártasabb része válogatott román káromkodásokban viszonzott.
A csapat pedig ebben az időszakban még remek játékkal, 28-23-ig meg is tartotta az öt gólt. Ám a hajrára elveszítette, amire az sem magyarázat, hogy az utolsó másfél perc Lazarov felesleges – persze melyik nem az? – reklamálása miatt emberhátrányban telt. A biztatónak érzett különbség így kettőre olvadt, és 29-27-es győzelemben állapodott meg.
Az ellenfél játékmestere, Ivano Balic kérdésünkre nemhiába mondta: „Gyenge volt a kapusunk, a védekezésünk, még a játékvezetés is, ehhez képest kitűnő az eredmény, tovább fogunk jutni.” Honfitársa, Sola erre veszprémi szemszögből azzal kontrázott: a 6-7 gólos győzelem lett volna reális. Pásztor István csapatkapitány még hozzátette: „Egészen jól felépítettük a mérkőzés első 55 percét, aztán az utolsó ötben minden összeomlott. Elöl és hátul egyaránt.” A vendégöltözőből e végszóra kilépő vezetőedző, Francisco Javier Equisoain már egy gesztust is megengedhetett magának: „Nagyra értékelem, hogy Európa egyik leghíresebb csarnokából megyünk haza kétgólos vereséggel ötgólos hátrány után.”
A mi olvasatunkban természetesen a két gól még mindig előny. Bár ha egyáltalán létezik ilyen szóösszetétel, nyugtalanító előny.
origo.hu
Kigyulladt a Penny logisztikai központja Veszprémben
