(ki bilincsel…)

Én nem tudom, miért utálják az emberek a közterület-felügyelőket – panaszkodott Tárnoki néninek egyik unokaneje, Ciprus Feri harminchét éves, lenullázott közterület-felügyelő, aki ha megkérdezték tőle, mi a hobbija, ábrándos mosollyal felelte: a kerékbilincselés. „Én tudom – szólalt meg a hároméves dédunoka, Esztike –, mert egyáltalán nem azon jár az eszed, hogy tiszták és rendezettek legyenek a közterületek, hogy a tulajdonosok felszedjék a kutyáik után azt, amibe a dédi minap belelépett, hanem azt lesed, hol van egy kocsi, amire felrakhatod a kerékbilincset. A Timitől tudom, hogy a múltkor négy méter kilencvennyolc centiméterre állt egy kocsi a saroktól, te mégis megbilincselted közterületen szabálytalan elhelyezés címén.” „Az öt méter az öt méter – mondta elégedetten Ciprus Feri. – Egy közterület-felügyelőnek, legyen bár lenullázott, mindig igaza van.” „Timi szerint csak léptél öt hosszút a saroktól, s máris bilincseltél, mintha gyilkost fogtál volna.” „A hosszúlépés az hosszúlépés, két deci szóda egy deci bor, nem megfordítva, mint a nagyfröccsnél.” „Nincs szerencséd – szólt közbe Tárnoki néni. – Az a kocsi az én kerekes székem volt. Éppen orvoshoz készültem a lumbágómmal. Timi ide-oda rohangált a csekkel, másfél órába tellett, míg levették a bilincset, akkor viszont már nem volt rendelés az ambulancián. Látod, azóta is járókerettel járok.” „Nagyon helyes – mondta könnyelműen Ciprus Feri. – Nem négy méter kilencvennyolcra, hanem öt méterre kellett volna elhelyezni a kerekes széket a saroktól. Én négy kilencvenkilencnél az atyaúristennek is felteszem.” „Na, ki innen! – kiáltotta Tárnoki néni. – Én kerületi adófizető polgár vagyok. Miféle önkormányzat az, amelyik ilyen ocsmány alakokkal vegzáltatja a fogyatékkal élő populációt!” „Szoci” – kottyantott közbe Esztike. „A népi rendőrök nem kerékbilincseltek – közölte Tárnoki néni, miután Ciprus Feri után kulcsra zárta az ajtót. – Még hogy nem tudja, miért utálják! Most majd megkapja, ami jár.”
Ciprus Feri, a zebrát elkerülve, srégen vágott át az egyirányú utcán. Egy terepjáró fékezett mellette, s két feketébe öltözött, símaszkos férfi ugrott ki a kocsiból. „Közterület-kommandó – mondta egyikük –, álljon négykézlábra!” Feri reflexszerűen engedelmeskedett. Piros kalodát tettek a nyakára, s egy lánccal a kutyaürülék-tárolóhoz kötözték. Felmeredő hátsó felére piros cédulát és egy csekket ragasztottak. A cédulán ez állt: „Az eszköz eltávolításának költsége (áfamentes) 14 400 forint, ami a Fini-miniben befizethető.” „Mit csináltam?” – kérdezte Ciprus. „Szembe ment a forgalommal.”
A terepjáró tovahajtott. Ciprus Feri próbált felállni, de a lánc nem engedte, sőt egyre jobban nyomta az ádámcsutkáját. Mivel közterület-fenntartó formaruhát viselt, és egyik kezében még mindig ott szorongatta a bírságolásnál használt kék masinát, a járókelők undorral haladtak el mellette, néhányan bele is rúgtak. „Ez nem igazság – siránkozott. – Srégen mentem, nem szembe.”
Valaki megkocogtatta a vállát. Esztike volt. „A dédi azt üzeni – mondta –, hogy most lépj hosszút, ha tudsz.” „Szakszerűtlenül szerelték fel a bilincset – hörögte Ciprus Feri. – Szűk. Rohadtul nyom.” Esztike lehajolt hozzá. „Nem a bilincs szűk, az ádámcsutkád bő – állapította meg. – A dédi még azt is üzeni, ha ideadod nekem a tizenötezer forintot, akkor a közterületi kommandó leszereli a rögzítőeszközt.” „Nyúlj be a zsebembe a pénztárcámért!” „Nem tehetem – mondtam Esztike. – Még azt hinnék, molesztállak. Háromkézlábon is meg tudsz állni?”
Ciprus Feri háromkézlábon állva elővette a pénztárcáját, és odaadott a kislánynak húszezer forintot. Esztike a mobilján értesítette Tárnoki néni illetékes unokáit, hogy a szabálysértés rendezve van. A terepjáró öt perc múlva megérkezett. A kommandósok szakszerűen eltávolították a bilincset, csak egész csekély bőrt nyúztak le Ciprus Feri ádámcsutkájáról, s további kellemes napot kívántak neki.
„Hogy ezentúl mekkorákat lépek majd – motyogta az maga elé –, s mikor látom szükségét a jogszerű intézkedésnek, én nem tudom…”