Köznapló

Február 22., szerda
Riadtan álltam, mint karácsonyi halvásár idején a zsúfolt medence előtt, amelyben a sok pontynak csapásnyi helye sincs. A Ferenciek tere Pesten nem ilyen: a tömeg láthatóan jön valahonnan és tart valamerre, de ez illúzió. A többség helyben jár, egyik napja, mint a másik; és nem ébred rá, hogy csak akkor fog változni, ha megáll és körbetekint: hol jár, ki ő, mit akar, és jól bánik-e az életével?
Erre bárhol mód van, de itt, a város túlterhelt szívében nagyobb az esély, itt csengőszót is hallhat, hozzá éneket: egy fiú rikoltoz furcsa hangon az aluljáró lépcsőjének tetején. A kő mellvéden énekeskönyv, Biblia, kis feszület és a csengő, amelyet az előbb hallottunk – mind misekellék. Ezért is kell bátorság ahhoz, hogy itt megálljon valaki, és ne menjen szánakozva tovább, hisz aki arra jár, mind bolondnak tartja, nem egészen ok nélkül. Ott áll egy ágrólszakadt, és misét mond a város legforgalmasabb pontján, csúcsforgalomban, mintha a hely, ahol áll, templom volna.
És ha az? Végtére Isten ege alatt áll, aki bizonnyal látja őt, s kedvére van… Mi más bátorítaná fel, hogy egyedül szembeforduljon mindennel, bár keskeny a válla, szemüvege vastag, rossz sapkája a fülére húzva, mert fázik, keze már lila a hidegtől, mégsem teszi le a Bibliát. A magasba emeli, és éles hangon kiáltja bele a mocskos zajba, mint aki fejszével próbál rést ütni a kőfalba: „És megfenyegeté őket, hogy őt ismertté ne tegyék, hogy beteljesedjék Ésaiás próféta mondása, a ki így szólt: Íme az én szolgám, a kit választottam; az én szerelmesem, a kiben az én lelkem kedvét lelé; lelkemet adom ő belé, és ítéletet hirdet a pogányoknak. Nem verseng és nem kiált; az utczákon senki nem hallja szavát. A megrepedezett nádat nem töri el, és a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, mígnem diadalomra viszi az ítéletet.”
Az úton autók özönlenek, a sarokházon hatalmas felirat próbálja elkapni a tekintetet, panziót hirdet. A szent igéket olvasó fiú mellett egy férfi áll, ő is hirdet valamit, hozzá papírt osztogat: a szomszéd cipőbolt kiárusítja készletét. Milyen hamar csődbe ment, tán ez jár a férfi fejében, de az is megfordulhat benne, hogy amit a félnótás fiú kínál, arra kétezer éve van vevő… Szemével néha gyűlölködve vág oda rá, rontja a boltot, ráadásul nem unja, mint ő. A fiú megint új példabeszédbe fog, kezét arra a vacak kis keresztre téve.
Néhány lépésre rendőrök ácsorognak dologtalanul. Tudják, hogy kívülről nem lehet rendet teremteni. Hiába lifeg bal fenekükön fényesen a bilincs, nem rettent el senkit, legfeljebb a koldust. Tolókocsiban ül a prédikátor s a cipős férfi mögött. Nem remél semmit, nézi, mint mennek le és jönnek fel százával, ezrével az emberek. Mind leszegi a fejét, s akkor sem néz a magasba, mikor már felért. Nem látják az eget, sem a templom keresztjét – de hát minek kéne nekik külön kereszt? A magukét cipelik, és senki, aki levegye róluk. Pedig itt érdemes volna megállniuk.
A sarkon, mintha mesekönyvből vágták volna ki: gesztenyesütő, kerek tűzhelyének rostélyán pattogva pirul a maróni. Szomszédja virágot árul, asztalán fehér jácint, piros tulipán – színek, illatok, a Megváltó szavai, s mindez úgy, mintha nem is lehetne másként. Gesztenyeillatban hallgatni Isten igéjét – ez a csoda, barátaim, nem a gének beültetése. Aki lassítás nélkül elmegy mellette, az élet egy gazdag pillanata mellett megy el.

Február 27., hétfő
Volt egy kísérletem, őrült, mint minden, ami nagyot mozdít az emberen. Kelet felé, Bulgárián át próbáltam kijutni – naná, hogy papírok nélkül – a bonni egyetemre, ahol ösztöndíj és korlátok nélküli szellemi világ várt. A kísérlet nem sikerült, sokáig nem engedtek a határon túlra, de volt egy fontos hozadéka az egésznek: megszerettem a bolgárokat. Történtek e jegyben szerelmek, tartós és szétolvadt barátságok, gyakran meghívtak a bolgár kultúra rendezvényeire – ebből mára rengeteg minden elmúlt, ám ha gondolok rájuk, még mindig kézfogásnyira lévő rokonaimnak érzem őket.
Ma intéznivalóm volt az Andrássy úton, és épp a Bolgár Kulturális Intézet előtt vitt el az utam. Furcsa érzés járt át: mintha olyan asszony jött volna szembe, akinek írtam néhány sort húsból-vérből való emlékkönyvébe. Megálltam, de azonmód indulni akartam tovább, mígnem azt gondoltam, miért ne, és beléptem.
Bolgár festők képei lógtak a falon, olyanfélék, amilyeneket eladásra szánnak a piktorok: elég közepes dolgok. Egy íróasztalnál kedves arcú lány ült, keretben tenger hullámzott mögötte. Neszebarra gondoltam meg arra, hogy jobb lenne, ha fürdőruhában ülne a kép előtt. Nyilván gondolatolvasó volt, mert adott egy programot, és rögtön kikísért. Az ajtónál volt egy pult, felkaptam róla két házi kiadványt, hátha találok bennük valamit.
Találtam… Egyikbe a hajdani barát, a szorgalmas történész írt néhány sort a közös magyar–bolgár múltról, és bevallom, gyanakodva olvastam sorait. Mert mi is történt szerinte Krisztus után 375-ben?
„A hunok – Közép-Ázsiából kiindulva – 375-ben szétzúzták a fekete-tengeri sztyeppek népcsoportjainak törzsszövetségét, ezzel előidézték a nagy népvándorlást. Ekkortájt indultak az előbolgárok keletről nyugatra. A VII–VIII. században készült a bolgár kánok lajstroma, ennek élére a hunok vezére, Attila (Avitohol) és fia, Irnik kerültek mint a 753-ig uralkodó bolgár Dulo (a magyar történetírásban Gyula) dinasztia alapítói. Eközben a magyar krónikák szintén Attilától (Etelétől) származtatták az Árpád-házi királyokat. Ez a korai előbolgár–magyar érintkezésekkel magyarázható, az utóbbiakról bizonyossággal csak az V. század körül lehet beszélni. Közrejátszik a máig sem megfejtett Attila-rejtély.”
Az V. század: „Az előbolgárok nyugat-szibériai hazájukból megérkeztek a Kaukázusba, egyik törzsük onogur nevet viselt, amely később a magyarok sok külföldi országban használt nevét (’ungar’, ’hungarus’) adta. Ezen a helyen az előbolgárok szorosabb kapcsolatba kerültek a magyarokkal, akik mintegy 250 szót átvettek az előbolgárok nyelvéből, és megőrizték mind a mai napig.”
Az is meglepett, amit a VII. századról mond: „Kubrat kán második fia, Kovrag a kazárok erősödő nyomása miatt kelet felé indult, és törzsével a Volga mentén telepedett le, ez volt a volgai Bulgária, melynek serege a baskíriai magyarokkal 1223 körül győzelmet aratott a mongolok felett.”
Na nem, az mégsem járja, hogy egy itt élő bolgár szembesít azzal, amit tudnom kéne – és nemcsak nekem: mindenkinek. Pakolni kezdtem a polcról az idevágó könyveket: Kiszelyt, Bakayt, Györffyt, Ligetit, Szilády Zoltán Bulgáriáját, új és régi lexikonokat, Bendefy Julianusát. Beléjük merülve töltöttem egy teljes napot, s a végén megállapítottam, hogy engem becsaptak. Nem a történészek, hanem a tankönyveim és tanáraim. A bolgárok és a magyarok honfoglalás előtti kapcsolatáról minden érettségizőnek tudnia kéne, márpedig nekünk nem szóltak róla… Nem mondták, hogy rajtunk kívül ők az egyedüliek Európában, akiknek fogalmuk lehet arról, mi a sztyeppi élet, mi Ázsia, a török világ, mi a megmaradás képessége, és mi az, amikor valakinek újra hont kell foglalnia a saját hazájában, mert nem hagyják, hogy otthon legyen benne.
A közös múlt nagyon fontos egy olyan népnek, amelynek másfél százada azt duruzsolják a fülébe, hogy társtalan. Kiknek sértette az érdekét, hogy kimondható legyen: ők a hozzánk legközelebb álló népfajta? Azoknak, akik még mindig a társtalanság érzetét akarják erősíteni bennünk? Ha ez volt a szándék: mocskos szándék.
És most néhány adalék az eddigiekhez.
Az első Bakay Kornéltól: „A bolgárok valójában hunok, így testvérei az avaroknak, sőt a magyaroknak is.” Györffy Györgynél olvasom: „Az a körülmény, hogy Magyarországon a volgai bolgár törzsek töredékei is megtalálhatók, hogy a székely népnév levezethető az eszkil-bolgár törzs nevéből […], hogy Etelközben eszkil-bolgárok laknak a magyar törzsek mellett, arra mutat, hogy a székelyek eredetét egy csatlakozott eszkil-bolgár törzsben keressük.” Nagy Géza pedig kimutatta kutatásai során, hogy az ősbolgár, a hun-bolgár, a székely és az őstörök rovásírásjelek egy tőről fakadnak.
Mindez nem tetszik azoknak, akik ragaszkodnak származásunk német copyrightjához. Bóna István 1993-ban így írt a Rubiconban: „A magyar önvigasztalás ma időszerűtlenül tör elő a mesterséges elfojtás alól, a valóság megismerése helyett ismét délibábokat kerget…” Hohó, eszerint délibáb az, hogy történelmében hozzánk legközelebb álló nép a bolgár? Nem inkább az, hogy a finn kapcsolatot erőltettük, holott a génjeink más taktust doboltak – s az a remek északi nép sem nagyon kapott utánunk…
Volna egy kérdésem: a tankönyvírók és történelemcsinálók feleljenek rá!
Aki nem találkozik a hallei diák lelkésszel, és nem jut általa ösztöndíjhoz a bonni egyetemre; aki nyugati útlevél híján nem utazik Bulgáriába, s ott nem szeret bele Iszkra Kalenderovába; akit a lány családja nem segít át papírok nélkül Jugoszláviába; akit nem kapnak el az olasz határon, aki nem került utóbb ismeretségbe Nino Nikolovval, Georgi Krumovval és Alekszandr Gjurovval; aki nem rajongója Radicskov novelláinak, Borisz Christoff liturgikus lemezeinek – szóval, aki nem élhet át ilyesmiket, és urambocsá! nem téved be a Bolgár Kulturális Intézetbe, és nem talál két brosúrát, amely kíváncsivá teszi, az előtt rejtve maradnak történelmünk e részletei?
Ó, lesz itt még haddelhadd, ha egyszer olyan lelet kerül elő, amely kirántja a szőnyeget a múlthamisítók lába alól! Jön majd a Canossa-járás… Jön.

Március 1., szerda
Medgyessy Péter könyvet írt, és dedikálta Törőcsik Marinak, a nemzet színészének. Fotó mutatja: úgy kacagnak, mint az egyenrangúak. Nehéz érteni. Nehéz, mert más a nagyságrend. Medgyessy, míg ember él ezen a földön, sose lesz a nemzet politikusa. Akkor hát mi történt? Botlás. Félrelépés. Talán egy új szerep…