Köznapló

Március 18., szombat
Minden szombat este a tévé elé ülök, és várom, mikor következik Póka Angéla. A Megasztár nevű vetélkedőben énekel, és az egyetlen, akire nemcsak hangja miatt figyelek, hanem azért is, amit beszél. A múlt héten ezt hallottam tőle: „Minden alkalommal elmondom, de mindig kivágják: én négy-öt zenészért jöttem ide, olyanokért, akikkel aztán egy egész életet végigzenélhetek…”
Ha olyat látok vagy hallok, ami végképp eltér a megszokottól, s méltó a fokozott figyelemre, mindig lúdbőrös lesz a karom. Most is az lett, hisz a mondat, bár egyszerű, olyasmit idéz fel, amiről mintha megfeledkeztünk volna. Hogy a tehetségnek, ha teljes életet akar, és nem csupán sikert, meg kell találnia társait. Mert vannak. És ők is biztosan keresik a magukhoz hasonlót. És azért keresik, mert a társtalanság kiszolgáltatott állapot. Ám aki nagyon keresi, meg fogja találni azt a négy-öt barátot. A közösséget alkotó tehetséges társakat. Akikkel attól fogva erősebb, mert megsokszorozzák egymást. Ötletet adnak a munkában és védelmet a bajban.
Erre a védelemre a tehetségnek nagy szüksége van. Tele a világ hitvány percemberekkel: szemük lapos pocsolya, szavuk hamis pénzként cseng, és veszélyesek, mert irigyek.
Úgyhogy énekelj, lány, ereszd ki a hangod, s bizonyítsd be azoknak, akik tévelyegnek: mindenkinek van egy esélye és néhány társa valahol, s ahogy te, úgy ők is rájuk lelhetnek.
Ideje több boldog arcot látni magunk körül.

Március 19., vasárnap
Mérnök barátom fia művészjelölt, de a gyakorlatiasságnak sincs híjával. Lefényképezte, és a fejméretből kiszámította barátaival: ha a Gyurcsány-archoz, amely a Kassai úti toronyházat borítja 1700 négyzetméteren, törzs és láb is tartozna, 126 méter magas ház kéne, hogy lelógathassák.
Ez a dolog egyik része. A másik a feltételezés, hogy hitleri példából való a miniszterelnök köztéri reklámozása. Nem. Az óriás-Gyurcsány ötlete Moszkvából való. Persze a korábbi Moszkvából… Ahol május elsején Sztálin gigantikus képét gigantikus bajusszal léggömbök emelték a magasba – láttuk a generalisszimuszról szóló dokumentumfilmekben. Eszerint a szocialisták miniszterelnök-jelöltje Sztálint tekinti példának? Nem. A hasonlóság csak annyi, hogy pártjában immár mindenhatónak tekintik Gyurcsányt, mint a bolsevikok a Gazdát. Miért tiltakozott volna hát a Kassai úti házról lelógatott képmás mérete ellen? Hiszen ez is mutatja, micsoda magasságba jutott a pápai szoba-konyhából!
Az ügyben egyébként érintett vagyok: mint a Buváti munkatársa, annak idején részt vettem a Gyurcsánnyal borított épület szerkezeti kitűzésén. Ezért sem lehetek közömbös, mit bír el az épület és mit nem.

Március 20., hétfő
Avar Istvánról lesz szó, de nem is annyira róla, mint arról, amit példáz. Jobb lesz hát, ha azt írom: a Jeles Magyar Színész, nagy kezdőbetűkkel, ami tiszteletemet és elismerésemet fejezi ki, hogy a legjobb művészek közé került, és immár a Nemzet Színésze. Most volt hetvenöt éves, s ahogy nálunk szokás, lerohanta a tévé, interjút kértek tőle a lapok, pedig ő is, mi is jobban jártunk volna, ha beosztással élnek. Akkor tán a Jeles Magyar Színész meggondolja, mit mond, amikor például közszerepléseiről faggatják.
Mert Alföldi Róberttel diskurálva szerencsétlen választ adott a kérdésre, amely úgy hangzott, hogy akkor – tehát a Kádár-korban, amikor a Jeles Magyar Színész parlamenti képviselő volt – nem csorbult a szabadság? Kicsit, ennyi volt a felelet, s csak némi noszogatásra tette hozzá: őt főleg az zavarta, hogy zokniban kellett kicsempészni a valutát, amikor utaztak.
Mit mondjak, nem elegáns válasz a Jeles Magyar Színésztől, s muszáj arra gondolnom, hogy Mensáros, Ajtay Andor vagy Darvas Iván, pedig egyik sem volt a Nemzeti Színház színésze, nemigen dugták volna a határ előtt fuszeklibe a tiltott valutát, de hagyjuk ezt. Ennél fontosabb, hogy a szabadságot firtató kérdésre a Jeles Magyar Színész úgy felelt, mintha nem emlékezne, mi történt akkoriban. Mint akinek sejtelme sincs arról, mi érte az ő diadalmas éveiben például Latinovitsot vagy Mezey Máriát.
De aztán odakaptam a fejem, mert azt mondta, mindent vállal, amit tett, a közszereplést is, mert sokáig az Országgyűlés tagja volt. Hogy mint telt el tizenhét éve a parlamentben, egy lapinterjúban árulta el: „Csak egy csóró VII. kerületi független képviselő voltam… Amikor én egyedül nem szavaztam meg valamit, nevettek rajtam, kit érdekelt egy színész?”
Kit? Mindenkit – akkor is, most is, mert ez olyan ország, ahol a jó színészeket minden ember ismeri, sőt szereti, tiszteli. Aki tehát olyat állít, hogy csak egy csóró képviselő volt, beismeri, hogy díszpintynek kellett, ő vállalta, és cserében semmit nem csinált.
Hogy tehetett volna-e bármit?
Vegyünk elő emlékezetünkből egy máshol működő szakmabélit: Audrey Hepburnt, akit elég volt látni a Római vakációban, szerettük attól fogva mindig. A színésznőt 1988-ban kérte fel az ENSZ Gyermekvédelmi Alapja, hogy nevével népszerűsítse az UNICEF segélyprogramjait. Pénzt kellett előteremteni, sok pénzt, meg persze kiállni, tájékoztatni a világot, hogy gyermekek milliói szenvednek és halnak éhen Afrikában. És most figyeljünk, érdemes megjegyezni, mit mondott első odavezető útja után a nemesi származású hollywoodi sztár: „Nem voltam én erre a feladatra különösen alkalmas…”
Ez abszolút egybecseng azzal, amit a Jeles Magyar Színész mondott a maga képviselőségéről! Ám vele, a korábbi bányásszal ellentétben a törékeny szépség nem hagyta magát. Elutazott Szudánba, Szomáliába, Etiópiába; egy alkalommal huszonnégy órán át rázatta magát egy Land Roveren, hogy eljusson a szomáliai Baydhabo menekülttáborába.
Sokan ismerik a megrendítő képeket: Audrey Hepburn egy csont és bőr gyermeket ölel a karjába; a másikon arcához szorít egy semmi kis fekete kezet – nálunk nem voltak akkortájt szegények és sovány gyerekek? A Jeles Magyar Színész, akinek neve volt, sikere, pénze, megkapott minden elismerést, amit művész megkaphatott, nem tudott elmenni közéjük és segíteni? Jól gondoljuk meg, mi lehet erre a válasz! Talán az, hogy tudott volna, de a kor nem engedte. A Jeles Magyar Színésznek a rendszer a képviselőséggel hályogot vont a szemére: így aztán nem vett észre semmit.
És most annak a korszaknak fölsejlik a folytatása. A minap tüntették ki régi támaszait, és újra zengik a baloldali hangosbeszélők, hogy mindent meg fog oldani a párt és annak frontembere. Te ne aggódj, ne gondolj semmivel, ők leveszik a válladról a gondolkodás terhét éppúgy, mint a felelősséget, hogy elesetteken segíts – dőlj csak hátra, kapcsold be a tévét, atlétatrikóban és alsónadrágban nézd a vetélkedőt, időnként kortyolj a sörödből, aztán szavazz, mint a Ki mit tud? éveiben. Ha jön az új választás, szavazz persze rájuk, mert csak akkor lesz béke, csönd, és ha minden rendben megy, újra bajnok lehet a Ferencváros…
Mi történik majd a szabadsággal? Kicsit csorbul, de a kampány nem lesz gusztustalan és piti, a Jeles Magyar Színész utálja az ilyet. Nem tehet az utálatról: ebben nőtt fel. Csak üljön a székén a parlamentben, mondták neki, és ő ült tizenhét évig, negyvenkilós kolléganője meg belehalt abba, hogy ne haljon éhen annyi gyerek.
Megérte neki? Na ugye… A Jeles Magyar Színésznek volt igaza, nem ugrált, nyugton maradt, és lám, itt van a körünkben ma is.

Március 21., kedd
A könyvtárban ráleltem egy új sorozat első kötetére: A hely szelleme a keresztény építészetben. Szerzője Frédéric Debuyot, aki adhatott volna jobb címet is, de a könyv tartalmas, és van benne egy gyönyörű mondat, idézet egy másik műből: a thoronet-i apátság XII. századi építéstörténetét írja le. A munka végeztével az apát megkérdezte az építész testvért, miért részesítette előnyben a harmonikus rendetlenséget a lelketlen renddel szemben. A fráter így felelt: „Az épületnek túl nagy szüksége van az érzéseimre, a gyöngédségemre.”
Most, hogy leírtam, mintha lökött volna rajtam valaki, elővettem egy gregorián lemezt: a zene ellensúlyozhatja, amit egy nyolcvanon túl járó építésztől hallottam nemrég. Arról faggattam, alkalmazzák-e a középkori templomok és katedrálisok építésének módszereit a maiak. Például azt, hogy az oltár helyét ingával vagy vesszővel határozzák meg két vízér metszésében. Nem, minket már nem oktattak ilyesmire, ez volt a válasz.
Sokáig gondolkoztam ezen, hisz látni, mennyi minden múlik-muladozik felénk. Mégsem hiszem, hogy odaveszett volna bármi. A bizakodást egy skót mérnök példája tölti belém. Cége tönkrement, őt elbocsátották, mégsem döntötte le lábáról a búskomorság. Visszament oda, ahonnan jött, Skye szigetére, s nekiállt késeket készíteni: leginkább skót késeket. Műhelyének egyik falát immár végig könyv borítja, a világ késirodalma. Hatvanhárom éves, és állítja, nem alakulhatott volna jobban az élete. Ezt vallja szomszédja is. Ő kardot kovácsol: skót kardokat, meggazdagodni abból sem lehet, de jókedvűen élni igen.
Nálunk kiröhögnék azt, aki nekiállna kardot kovácsolni. Nosztalgiázik, sütnék rá a bélyeget. Én viszont azt gondolom, épp most jött el a divatjamúlt dolgok ideje. Miért? Mert ezt követeli a hely szelleme, amelyről Hamvas egész könyvet írt. Ezért van köze egymáshoz a francia építész testvér mondatának és a skót kardkészítő derűjének, hiába telt el közben kilenc század. Templom és kard – erőt ad mindkettő.
Az idegenből érkezőnek ezért kell tisztelettel közelítenie hozzájuk. Felénk még pimaszkodik néhány szemfényvesztő, de sikerük látszólagos. Egy napon el fogja űzni őket a hely erősödő szelleme.