MI A MAGYAR?

Mert a nép az „úr”-ral szemben egyes vidékeken hihetetlenül bizalmatlan, gyanakodó. Mindegyikben természetes ellenségét véli, ki mindenben megrontására törekszik.
Ha idegen úr jön a faluba, ebből már – szerinte – csak rossz származhatik: büntetés, adófelemelés, végrehajtás stb.
Most tessék elképzelni, hogy egy „úr” néprajzi anyaggyűjtés czéljából megjelenik a faluban. Micsoda hírek kerekednek s terjednek futó tűzként róla, még mielőtt csak munkájába kezdett volna is!
Megtudják, hogy „pesti úr”.
– No, most valami különös baj lesz!
– Bizonyosan új adó lesz – mondogatják.
– Mintha nem fizetnénk má’ eleget. Mahónap még a falatot is kiveszik a szánkbu.
– Hátha valami ügynök – szólal meg valamelyik.
– Meglehet. Talán biztossétást keres, vaj masinyákat akar elannyi.
– Nojszen, ha váltóra akargya a masinyáját elannyi, kü is horgyuk a falubu. Taval a Borbás koma szecskavágót rendüt az ügynökke, osztán 300 forintos cséplümasinyát küldtek a nyakáro. Még most is nyög a füzetésbe.
– De az is lehet – szól egyik tréfásan – hogy „fődkóstolu” (kataszteri becslőbiztos). Nem tom, mit kóstogattya a mi fődünket; jobbat má’ usse tud belűlö csinyányi, ha ganajt nem ád rá. A közös páskom javát az uraság má evette; jábo méreget itt, többet má nem vehet e.
A katonaviselt emberek között akad olyan is, a ki valami ispiont (spiont) lát a pesti úrban.
– Talán háború lesz. Nem vóna baj. Az emberiállat má naon eszaporodott, hadd pusztollon; legalább könnyebb lesz az élet.
Ilyesféle találgatások keringenek az emberek között. Minden lépését megfigyelik, találgatják kilétét s várják: no, hát mi lesz…
[…] Legelső sorban tehát az adatbemondók bizalmát kell megnyerni. Találkozásunkkor barátságosan kezet kell nyújtani, szivarral, esetleg borral megkínálni az illetőt, a gyűjtés nemes czélját népiesen megmagyarázni stb.
Ha parasztcsaládhoz térünk be (a mi többször nemcsak szükséges, de kikerülhetetlen is), első dolgunk legyen a házbeli gyermekek között néhány fillért szétosztani. Ezzel egy csapásra kedves vendégként tekintenek s dolgainkban is szívesen segítségünkre lesznek.
Ha a bizalom bizonyos mértékben megvan, munkánkhoz foghatunk.
[…] A népdal gyűjtésénél a kezdet megy kissé vontatottan. Szemérmeteskednek. Az öregek a nótázást már bolondságnak tartják. Néha egy-egy öreg embert szerettünk volna megkeríteni, kiről köztudomású volt, hogy a legjobb dalos a faluban s különösen a régi nótákat tudja. Elüzentünk hozzá: lenne szíves eljönni. Nem jött. Visszaüzente: „Ü bizon nem gyün, vénségére csak nem enged magábu bolondot csinyányi.”
Egyeseket a felesége nem engedi el. „Há menne kie? Hogy ott kifigurázzák?”
A szegényebb sorsúak egy kis jutalom reményében elkullognak. De a dal elmondásába, főleg dalolásába nagyon nehezen kezdenek.
– Hát iszen tudok egy párat – szokják tréfásan mondani – de csak akkor – ha iszom. Bor nékű nem gyut eszembe.
– Dejszen – jegyzik meg a többiek – tud ü józan fejje is. No, kezd e.
– Aszt mondd e, a min kapáláskor annyit nevettünk.
– Aszt – rámutatva – a Miska jobban tuggya.
– Én bijon nem tom – feleli a Miska – a Csicsa tuggya a legjobban.
– No, ne okoskoggyá’, iszen te kurázsis gyerek vagy.
Így megy a vonakodás néha egy negyedóráig is. Hogy bátorságot kapjanak, a dalgyűjteményből néhányat felolvasunk. Míg aztán valamelyik egy erősebb köhintés után csak kivágja:
– No maj mondok én egyet, talán jó lesz.
A jég meg van törve; azután már sorban jelentkeznek. Ha közbe-közbe egy-egy pohár bort itatnak, a dallamukat is eléneklik s egyik a másikat követi a jelentkezésben. A dal elfogyván előkerülnek más egyebek is. A jókedvre derítés mellett se szeri, se száma a tréfás elbeszéléseknek, helyi és másnemű mondáknak, találós meséknek, példabeszédeknek, „hujéntásoknak” és gúnyverseknek, a miket száraz kérdésekre nem igen mondanak el.
(Gönczi Ferenc: A néprajzi anyag gyűjtéséről. Uránia II., 1901)