Róma

Róma megismerhetetlen. Róma maga a történelem, a történelem pedig megismerhetetlen. Aki évszámokban, hadjáratokban, császárok és királyok szeszélyes vagy nagyon is megfontolt cselekedeteiben, krónikák, kalendáriumok sárgult lapjain keresi az elmúlt idők lényegét, nem fogja meglelni. A múltat az illatokban, a sütemények ízében, a dalokban és a gyermekmondókákban lehet megidézni. García Lorca írja valahol, hogy a granadai Alhambra falai közt zajló életről semmit sem fogunk megtudni, ha bejárjuk termeit és udvarait, megtapogatjuk holt köveit. De kóstoljuk meg Granada édességeit, vagy hallgassuk meg az Albaicín városrész cigányainak kútmélyből feltörő dalát, melyben olyan fájdalom lüktet, ami évszázadok temetőin és hervatag szelek lombjain átsuhanva érkezik hozzánk. Az ősi idők eleven levegőjét csak a létezés zamatai, a muzsika, a bor és a dal, a kerti virágok illata, a vízcsobogás, a vadászat és a játék képesek felidézni.
Róma megismerhetetlen, mert Róma maga az élet, és az élet is megismerhetetlen. Ez így közhelyes és semmitmondó. Tekeregj, ődöngj a városban, mássz fel a dombjaira, ücsörögj a Tevere partján, kortyolgass vörösbort a Giannicolo sétányainak ciprusai és píneái alatt, zabálj kagylót vödörből a Tevere-parton, a börtön melletti, csöpp trattoriában, bukdácsolj ráérősen a romok között, igyál egy sört a Peru bárban, fogadd meg a baráti jó tanácsokat, fügés pizzát mindig a sikátorbeli kis pékségben, sajtot a húsz lépéssel odébb megbújó, aprócska üzletben egyél. Lófrálj, bámulj, szagolj, kóstolgass. Ücsörögj itt is meg ott is, élvezd a levegő ízét, figyeld az élet ritmusát, az idegen tempót, élvezd, hogy itt lehetsz, egy olyan helyen, amit nem ismersz és soha nem is ismerhetsz meg, amibe éppen csak belekóstolhatsz, mert többre nem lesz időd, még akkor sem, ha a jó szerencséd visszasodorna is néhányszor. Élvezd ezt a bár megismerhetetlen, de baráti helyet, melynek ezer pontját, sarkocskáját és szegletét – még ha valójában először látod is – felismered. Élvezd, hogy röpke ideig a térnek éppen ebben a szeletkéjében, a kövek, téglák és emberi életek eme kivételesen összerendeződött halmazában mozoghatsz. Örülj neki, hogy nem lesz soha a tied, hogy mindez vágyaid tárgya, álmaid színtere, örök titok marad.
A Ponte Sisto. Nem az öreg kőhíd közepén heverésző csavargók miatt, hanem a víz miatt tértél vissza ide újra és újra. Bármilyen rövid időt töltöttél is a városban, a Tevere néptelen, gyommal vert köves partja újra és újra magához vonzott. Talán a víz? Talán hogy innen látszik a San Pietro kupolája, de másik kedvenced, a Tiberis apró szigete is? Hogy hátad mögött a Trastevere ezer kiskocsmája, szemben pedig köpésnyire a Piazza Farnese s mögötte a Campo de’ Fiori nyüzsgő piaca? Benne lenni, és mégis vidékies nyugalomban szemlélődni? Nem tudod megfejteni, miért. Nem is nagyon akarod. Maradjon ez is titok.
Borges az ismeretlen, talán sosem létezett első magyar költőhöz írt versében így mereng: „Éjszakák s tengerek állnak közöttünk, / a századok nagy változásai, / […] Mi ketten sosem találkozhatunk, / ó, ősöm, kihez el nem hat szavam. / Számodra gyönge visszhang sem vagyok, / magam számára szorongó titok, / varázslat és rettegés szigete, / amilyen talán mindig minden ember, / és te is voltál, más egek alatt.”
Az ismeretlen mindig izgalmas és rejtélyes. Az idegenről bármit el tudunk képzelni. Ha idegenbe botlunk, meglódul a képzeletünk. Találgatunk. Jelekből, részinformációkból következtetünk az egészre. Legtöbbször nagyokat tévedünk, de ha véletlenül kapiskálunk valamit, akkor sem tudjuk biztosan, hogy jó nyomon járunk. És ez jó. Aztán utánajárunk a dolgoknak, és akkor kész, vége. Lőttek az egésznek. Mert az éppen olyan, mint befejezni valamit. A művet. Az életet. Hiszen befejezni annyit tesz, mint kivégezni a számtalan lehetőséget. Szűkebbre és szűkebbre szabni a mozgásteret. Egészen a kegyetlen és végső pillanatig. A megismeréskor is ez történik. Megtudunk valami bizonyosat, cserébe elveszítjük a végtelent.
Ilyen egyszerű volna? Hogy a tudás, a befejezés mindig csalódást okoz? Most az amúgy rokonszenves tételt, miszerint befejezett mű, lezárt tudás nem létezik, ne bolygassuk, hanem inkább gondoljunk – mondjuk – a szerelemre. Itt aztán nem sajnáljuk az időt a tapogatózásra, a vizsgálódásra: hány és hány módon igyekszünk célt érni, mily sokfelől közelítünk megismerésünk tárgyához. Vagy gondoljunk a tanulás, a kutatás örömére. Az ismétlés és ismétlődés boldogságára, amivel felismerjük a várt és bekövetkező szükségszerűt. Micsoda boldogság, hogy éppen úgy történik minden, pontról pontra, színről színre úgy, ahogyan vártuk, ahogyan megjósoltuk, elterveztük. Már csak azért sem állíthatjuk, hogy a megismerés mindig csalódás volna, mert nem vagyunk egyformák. Egyikünket az eredmény érdekli, a másikat inkább a folyamat. Egyikünk abban leli örömét, ha befejezhet valamit – hajtja, űzi, beledöglik, ha nincs kész, ha nem zárhatja le, nem tehet pontot a végére –, s ha kész, boldogan dől hátra, örül az eredménynek. Másikunk csinálni szereti, húzza-halasztja a befejezést, bíbelődik, ha lehet, százszor is kitér előle, végül, mielőtt kitenné a pontot, abbahagyja a dolgot, másba kezd. Ha ezek közé az emberek közé tartozunk, lehet, hogy egész életünkben soha semmit sem fejezünk be. Ha mégis, akkor borzasztóan érezzük magunkat, nem szeretjük az eredményt, eladjuk vagy elhagyjuk a művünket, akár el is pusztíthatjuk, magyarán: szabadulni igyekszünk tőle.
Róma titkai? Nyilván millió létezik. Más titkokat rejt az újra és újra visszatérő rajongónak és a született rómainak, mást a vallásos zarándoknak és a kőfalak zárt folyómedrében kanyargó Via Appia Anticán háromszáz éves villát vásároló milliárdos üzletembernek. És persze mást az ösztöndíjasnak, aki hol egy, hol meg három hónapot tölt el itt, ismeri telét, tavaszát és őszét is. Én magam az utóbbit irigylem. Az állapotot. Egyszerre lenni kívül és belül. Reggel munkára ébredni, estére csavargóvá lenni. Soha bele nem unhatni, soha meg nem szokni. Gyalog járni, örülni az őszi hűvös esőknek, a Piazza Navona és a Giulia homlokzatait pocsolyák tükrében látni. Bámulni, ahogy az Angyalvár fölött pilikélni kezd a hó.