A hirtelen jött tavaszi melegben csaknem száz munkanélküli kókadozik az Andrássy úti palota levegőtlen, ablaktalan földszinti helyiségeiben, amelyek a Fővárosi Munkaügyi Központnak adnak otthont. Külön pultnál foglalkoznak a diplomás pályakezdőkkel, az átképzésért folyamodókkal, a sima munkanélküliekkel. Mindenki sorszámot szorongat, és most szerencsére van ülőhely is. Akadnak, akik már ismerik egymást, ők halkan beszélgetnek. De a legtöbb a magába záruló arc. Egy fiatal férfi könyvtári könyvet olvas az egyik hátsó asztal mellett. Nyilván diplomás lehet, de mikor kérdezem, határozottan elutasítja a beszélgetést. Szomszédja, egy középkorú hölgy, Molnár Éva azonban hajlandó elmondani, hogy milyen segítségre számít, miként telik itt az idő. – Értelmetlenül – vágja rá rögtön. – Ha csak azt nem tekintem segítségnek, hogy időnként ide vagyok rendelve, és megalázó körülmények között eltöltök itt egy napot. Köteleznek arra, hogy havi négy álláshirdetésre jelentkezzek, és olyan helyeken is próbálkozzam, ahol nem is hirdetnek. Hogy mi ennek az értelme, arra nem kaptam választ. Úgy kezelnek, mint egy buta kisiskolást, akinek be kell íratni az ellenőrzőjébe mindent (hogy ezt vagy azt csinálta), mert különben a tanító néni nem hiszi el, hogy igaz – mondja. Szavaiból kiderül: 2005 májusától munkanélküli.
A hölgy közalkalmazottként dolgozott a Bartók Béla Emlékházban, amit felújítás miatt bezártak. Ekkor kötöttek útilaput az ő talpára is. A ház azóta már kinyitott, de az ő visszavételéről egyelőre nem esett szó… – Aki idejön, hogy regisztráltassa magát, minimum háromnapi hideg élelemmel szerelkezzen fel. Olyan papírokat kérnek egyébként, ami jószerivel az ember kezében sem volt soha. Ha a többszöri visszajövetelt, ismételt sorban állást túléli az ember, akkor „berendelik”. A csúcs januárban volt, amikor annyian voltak itt, hogy mozdulni nem lehetett: álltak az emberek, mint a heringek, télikabátban órákig. El is neveztem ezt az egész procedúrát roncsderbinek. Hat-nyolc óra várakozás után aztán három másodperc alatt bepecsételik a kiskönyvbe, hogy mikor kell jönni legközelebb. Ennyi… Megjelenek az én pénzemen fenntartott sóhivatalban, hogy csekély morzsákat visszafizessenek abból, amit több évtized alatt tőlem vettek el – összegezte véleményét a dolgok állásáról. Ahogy mondta, ahhoz még nem tartja magát elég öregnek, hogy egyszerűen „leselejtezzék”. De nem fűz túl sok reményt az ügyhöz. – Mindenki tudja, hogy ötven felett szinte lehetetlen elhelyezkedni. Mégis hazudunk egymásnak – jegyzi meg.
Egy fiatal kismama férjével együtt várakozik a szomszéd asztalnál. Mint kiderül, férje csak elkísérte: ő kutatóorvos, és jelenleg van munkája. A feleség, aki főkönyvelőként dolgozott egy nagy cégcsoportnál, azonban „leépítésre került”. Egyelőre optimisták, bár a fiatalasszony azt mondja: most érezhetően nehezebb munkát találni, mint mondjuk 2000 környékén. Akkor is hasonló helyzetben volt, de két hónapon belül talált munkahelyet. Most sokkal hosszabb ideje keres, hiába. Ráadásul jön a baba is…
A diplomások szekciójában egy fiatal párt szólítottam meg: a kommunikáció-művelődésszervező szakos Hargitai Zsuzsa február huszadikán kapta meg a diplomáját, azóta keres munkát. Eddig elsősorban az internettel kísérletezett, de úgy gondolta, kipróbálja a hivatalt is, és regisztráltatja magát. Barátja, Lastik Dávid szintén hasonló cipőben jár, régóta szeretne munkahelyet találni. Gazdasági területen két OKJ-s – az unióban is elfogadott – képesítése van, de mint mondja, ebben a szakmában nagy a konkurencia, úgyhogy levelezőn tanul tovább. Na és persze a nyelvvizsgát is le kellene tenni. Ő egyelőre nem regisztrál, mert nem látja túl sok értelmét.
Mellettük egy 18 év körüli fiatal roma fiú ül. Vissza kellett hoznia valamiféle papírokat. Azért van itt, mert személy- és vagyonőr képesítést szeretne szerezni, és reméli, hogy a hivatalon keresztül ez sikerülni fog. Mint mondja, 10 osztályt végzett, és az iskolai diákmunkán kívül még sohasem dolgozott.
Az ügyintézők kiabálják a sorszámokat. Az érintettek pedig megkönnyebbülve, boldogan törtetnek a pultok felé. Résen kell lenni: a hivatalban fegyelem van. Elég egy kis figyelmetlenség, és másnap lehet újrakezdeni a sorbanállósdit.
Egy ötvenes éveinek elején álló hölgy, mikor a viszonyokról kérdezem, csak a fejét csóválja. – Korábban jöttem, későbbi sorszámot kaptam. Nem voltam szimpatikus az ügyintézőnek, mert fél éve elmondtam a véleményemet a munkájukról. Az államigazgatásban dolgoztam 27 évet – mondja. Szerinte a hivatalban tapasztalható hangnem, bánásmód sok kívánnivalót hagy maga után. – Azokkal az emberekkel, akik évtizedeket dolgoztak le, diplomával, nyelvvizsgával kerültek ebbe a helyzetbe, talán mégsem kellene így beszélni. Nagyon sok olyan ember ül itt egyébként, aki valamikor komoly vezető beosztást töltött be. Én megyei árhatósági feladatokat láttam el, emellett tanítottam az államigazgatási és a számviteli főiskolán – bizony nem ilyen mentalitású szakembereket képeztünk akkoriban. A mellettem lévő hölgy csak annyit kért: állásinterjúra megy, hadd cserélhesse el a sorszámát. Nem járultak hozzá. Holnap kezdheti elölről az egészet… S hogy neki mit segítettek itt? Ahogy mondja, semmit. – Nem közvetítenek ki, nem ajánlanak, ez az egész csak statisztika. Ha ajánlanak is, a magasan kvalifikált diplomások nem kellenek: azt tanácsolják, tagadják le a képzettséget.
Elfogultak lennénk, ha mindent az ő nyakukba varrnánk – kapcsolódik be a beszélgetésbe egy másik várakozó. Szerinte az ügyintézők túlterheltek, hol a számítógépes rendszer döglik be, hol megbetegszik egy kolléga, a sorok meg csak kígyóznak… Nekik sem lehet egy „leányálom”. Persze, hogy elvesztik néha a türelmüket. Az igazi baj az, hogy nincsenek munkahelyek. Főleg nem az idősebbeknek és a túlképzetteknek. És még ennél is nagyobb baj, hogy azok a tanfolyamok, amik versenyképessé tehetnék a „régi” diplomások képzettségét, 400-500 ezer forintba kerülnek. A munkanélkülivé vált ember ezt nem tudja kifizetni. A hivatalon keresztül pedig szinte kizárólag a középfokú végzettségűek tudják tovább képezni magukat. Ha valahol mégis úgy döntenek, hogy felveszik a középkorú többdiplomást, rendszerint néhány hónap múlva ismét az utcán találják magukat – magyarázza, hozzátéve azt is: ő például egy export-import cégnél volt ügyintéző, perfektül bírja az angol nyelvet, s most abban reménykedik: tán az önkéntes alapítványi munkája alapján véglegesítik. Sok diplomás megy el ingyen dolgozni – derül ki szavaiból –, hátha végül „beléjük szeretnek” és felveszik őket. Bár, ugyan ki az, aki pénzt ad azért, amit ingyen is megkaphat? – teszi fel a kérdést.
A bejáratnál egy fiatal lány várakozik az édesanyjával. A lány kertészmérnök, de – ahogy tapasztalta – ezzel a képzettséggel valószínűleg a Holdon is könnyebben találna állást. 2001–2002-ben dolgozott, aztán utána sokáig nem volt semmi. Végül a hivatalon keresztül most tudott szerezni egy állást, ami igazából csak közhasznú munka, és azért kaphatta meg félidőben, mert aki eredetileg betöltötte, megbetegedett. A szerződés most jár le, és azért van itt, hogy tájékozódjon: van-e mód a hosszabbításra. Nem a szakmájába vág, de azért nagyon megszerette. Ő is és édesanyja is azt mondja: nincsenek munkahelyek, katasztrofális a helyzet, a hivatali vegzatúrának semmi értelme, és emellett hallatlanul megalázó. Most is csak egy kis ügyintézői jóindulat kellett volna, de nem akadt…
– Nem azért vannak itt, hogy a munkanélküliek útját egyengessék? – kérdezi az édesanya.
– Nézze meg az arcokat. Itt a legtöbben valóban dolgozni akarnak – mondja a lány.
Az irodavezető nem oszthatta meg velünk tapasztalatait: mint közölte, csak a minisztérium engedélyével nyilatkozhat.
origo.hu
„Ő adja az erőt, a mosolya a szemében az akarat” – szülei mindent megtesznek a halva született Nolináért
